A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította.
Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt
összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon
furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen
ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét
azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt
sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó
bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki
élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort
szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan
ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi
értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy
nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden
lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az
kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők
eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az
éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így
háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább
ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a
végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja
ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság
örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá.
Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig
fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:
„A nagy kormányzó rendeletei.“