Az örömbe üröm vegyül.
Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas
teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve.
A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród
jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A
zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem
is volt s egyedűl csak neki terítettek.
Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje,
kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egy halcsont pálczikát
tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt,
melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve.
[Illustration]
Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást,
mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik
meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett
eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal
megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták
a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált
azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna
belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az
apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös
tányért.
Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s
azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna
elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek?
Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a
torkát köszörülte s igy szólott:
– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb
szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos
vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a
kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a
magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy
biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb,
mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit
jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel
gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt,
mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg
azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a
szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti
magában az életet fentartó fő nedvességet.
– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van
pirítva, csak nem lesz ártalmas?
Mire az orvos igy felelt:
– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek!
– S ugyan mért nem? kérdé Sacho.
– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates,
az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt
mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi:
Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a
legveszedelmesebb.
– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez
asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé
ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával,
mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok
bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s
akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet.
– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy
tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert
túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és
füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se!
– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem,
hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még
is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt.
– Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat!
Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem
meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a
kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem
szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke
birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen
egészséges.
E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy
merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé
tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit?
Mire amaz igy válaszolt:
– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera
községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között
fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam.
Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki:
– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera
községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között
fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént
előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de
másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden
doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a
kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom,
eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min
ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is
kimentem magam azzal, hogy istennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy
rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi
társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész
kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az
embernek felkopik az álla.
A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s
el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott
fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla:
– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos
üzenetet hoz.
A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő
kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az
udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt:
– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe
vagy titkáráéba.
A mint Sancho hallva azt kérdezé:
– Kicsoda itt az én titkárom?
A jelenlévők egyike azt felelé:
– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok.
– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho –
nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne?
Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt
mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni.
Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az
udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az
orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél
olvasásához, melyben ez volt:
– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind
nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a
sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni
s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet.
Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be
álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert
félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel
ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá
gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más
egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől
várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor.