Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy
tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így
szóla hozzá:
– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a
doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg
akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és
legnyomorúltabb módon, – éhen.
– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne
nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind
ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e?
– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve –
nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi
bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom
tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek
lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az
éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a
gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg
urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog
történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a
herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon
kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza
Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld
vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a
leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy
én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé,
akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek.
Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét
csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a
kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá
toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most
pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én
aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy
szigetemre törnek.
Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint
egy apród lépett a terembe e szavakkal:
– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen
sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön.
Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges
felhő.
– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmét vesztve – hogy itt
mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön,
csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani
hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy
megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is
elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek
a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos
embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e
vagy épen gyilkosok.
A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak:
– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a
pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában
valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh
akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik
kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy
kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor
döntögetem én az itéletet tuczatjával.
– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az
asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro
Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat
igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet.
– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá
Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen
perlekedőket.
Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben
panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket,
itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is
elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi
dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet.
Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a
tréfát sem volt szabad túlságig űzni.
Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog
említést tenni.