Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak.
A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete,
mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben
volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó
haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel
kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín
felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete
bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos
czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is
kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval,
a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki
volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E
díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen
tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett,
a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta:
– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre
biztam szigetemet.
– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak
az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok.
S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta
a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak
szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta,
megcsókolta homlokát s megáldotta.
Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki
mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb
szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a
kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj
selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó
szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű
társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden
kormányzóságról.
Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára
azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros
volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a
kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége
hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt
útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy
kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen
feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem
cserélt volna a német császárral.
Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem
igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a
diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer
lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg
összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították)
való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetet Baratariának hivják
vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyan
barátságos, olcsó áron jutott a kormányzósághoz.
Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan
kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje
tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s
a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni
tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között
átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös
kormányzójának.
Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége
közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nem tudták a dörgést,
de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt
csekély.
Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába
a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat
intéze hozzá:
– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires
sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie
azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen
fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község
lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett
ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.
A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok
ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon
volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte
környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta
válaszul:
Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget
uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az
esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott
e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.
– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös
hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára.
– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle
Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben
ül.
– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle
Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho
Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval
mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se
Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat
adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak
egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a
melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most
azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá,
a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.
E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből
az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az
olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:
– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed
elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes
engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester
vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab
posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból
egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő
– úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én
bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen
gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán:
„nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt
felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első
gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez.
Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a
sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem
még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam
vissza a posztóját.
– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.
– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki
kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.
– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a
másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén
fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam
keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz,
hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.
Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a
furcsa per hallatára.
Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla:
– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi
szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen.
Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a
paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van.
Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt
elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést
szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a
szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert
bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag
nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött.
Ezen utóbbi így szóla:
– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam
aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint
visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyik nap a másik után múlt, s én
egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe
jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb
azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is
nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni
kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le
nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja:
Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már
visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre,
minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet,
kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette:
én Isten és ember előtt mind örökre elengedem.
– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé
Sancho.
Mire az öreg így válaszolt:
– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide
kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre
bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán
odadtam neki immár a saját kezébe.
A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a
botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében
ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a
nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre
vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő
kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy
vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor
megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette.
Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit
válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós
kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek
ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg
róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól
fogva soha se fogja érte többé háborgatni.
Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal
eltávozott a törvényházból.
Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se
mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is,
fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei
közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre
fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott
botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá:
– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá.
– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta.
Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla:
– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve.
– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért
aranyban?
– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani.
Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz
arany tallér.
Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új
bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban
a pálczában legyen benne a tiz tallér.
– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná
ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség
volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e
támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt
kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van:
mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami.
Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes
alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem
lehet orránál fogva akár hová ránczigálni.
– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső
kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen!
S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első
törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet.