Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho
Panzát.
A Doloridával történt kaland oly szerencsésen s oly mulatságosan
sükerűlt, hogy a herczegpár a tréfa továbbfolytatására határozta el
magát, látva mily hiszékeny emberekkel van dolgok, a kik készpénz
gyanánt fogadnak el mindent, a mi velök történik. Kiadták tehát a
rendeletet a cselédségnek s alattvalóiknak, hogyan viseljék magokat
Sancho irányában az igért szigetet illetőleg; s másnap, mely a Fafülesen
történt repülés után esett, a herczeg azt mondá Sanchonak: készüljön és
szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy
várják már, mint a májusi esőt.
Sancho mélyen meghajtotta magát s így szóla:
– Mióta odafen jártam az égben s annak magasságából néztem szét a földön
s oly kicsinynek láttam: azóta jóformán megcsökkent előbbi kivánkozásom,
melylyel oly nagyon óhajtoztam a kormányzóságra. Mert mi nagy dicsőség
van abban, hogy az ember egy mustármag fölött uralkodjék s kormányozzon,
igazgasson féltuczat embert, a kik akkorák, mint egy-egy mogyoró, mert
nekem legalább úgy látszott, mindössze sincs több az egész földön. S ha
nagyméltóságod olyan kegyes lenne s nekem csak egy darabkát adna is az
égből: akár csak egy fél mérföldnyit: nagyobb örömmel fogadnám a világ
legeslegnagyobb szigeténél.
– Jaj, kedves barátom, – viszonzá a herczeg – én, az égből csak egy
arasznyit sem adhatok senkinek se; ilyen kegyelmet és jóságot egyedül
csak Isten az a ki gyakorolhat. A mit én adhatok, azt meg is adom, ez
pedig derekas egy sziget, takarosan kikerekített, s oly rendkivül gazdag
és termékeny, hogy ha benne kegyelmed jól forgolódik, a földi kincsekkel
még a mennyeieket is megszerezheti.
– Akkor hát rendin van minden – mondá Sancho – csak ide azzal a
szigettel s tudom Isten leszek olyan kormányzó, hogy égbe kelek, ha
minden gazember megpukkad is bele. De azt is el merem mondani, nem
kapzsiságból hagyom ám el gunyhómat s nem az az oka, hogy talán minden
áron magasabbra kivánnék emelkedni, hanem csupán azt szeretném megtudni,
hogyan ízlik az ilyen kormányzóság.
– Ha egyszer megízlelte kegyelmed – jegyzé meg a herczeg – tudom még az
ujját is megnyalja utána, mert nincs annál édesebb valami, mint ha az
ember parancsolhat és mások engedelmeskednek. Semmi kétség, ha kegyelmed
gazdája majd császárrá lesz s pedig, a hogy dolgai állanak, bizonyosan
azzá lesz, tudom nem egyhamar szállíttatja le magát a nyeregből s szíve
mélyéből fogja sajnálni, hogy olyan sokáig késett azzá lenni.
– Már hiszen, a mi a parancsolást illeti – viszonzá Sancho – azt tudom,
hogy az bizony kellemes, akár csak egy juhnyájnak parancsolhasson az
ember.
– Eltalálta, atyámfia – mondá a herczeg – reménylem is, hogy olyan
kormányzó válik kegyelmedből, a milyent csak várni lehet
értelmességétől. Most pedig értésire adom, hogy már a holnapi napon át
fogja venni a sziget kormányzóságát s még ma este ellátják kegyelmedet
az állásához illendő ruházattal s minden szükséges utravalóval.
– Öltöztessenek akármibe – viszonzá Sancho – csak kidug a szög a
zsákból, hogy én vagyok a Sancho Panza.
– No igen – jegyzé meg a herczeg – mindazáltal a ruhának hozzá kell
illeni az álláshoz vagy méltósághoz, melyet az ember betölt. Furcsa
lenne úgy-e, ha a pap katonaruhában járna, vagy megfordítva. Kegyelmed,
Sancho, félig tudóshoz, félig katonaviselt emberhez illő ruhában fog
járni, mert azon a szigeten, a melyet adok, ép oly szükséges a
fegyverviselés, mint a tudomány.
– A mi a tudományt illeti – felelt Sancho – ebből ugyan édes kevéssel
dicsekedhetem; fegyvert azonban viselek én mindenfélét csak ide vele.
– Nem is marad el – jegyzé meg a herczeg – s a mily jó emlékező
tehetsége van Sanchonak, tudom el nem felejt semmit, s kormányzása olyan
rendesen megy majd, mint a karikacsapás.
E közben Don Quijote is odaérkezett s értesűlvén a herczeg és Sancho
Panza között folytatott párbeszéd tartalmáról, s hogy Sanchonak mily
rögtönösen át kell vennie a kormányzóságot: a herczeg engedelmével karon
fogta s elvitte magával szobájába azon szándékkal, hogy jó tanácsokkal
látja majd el, hogyan viselje magát hivatalában. Mikor aztán Don Quijote
szobájába léptek, a lovag bezárta magok mögött az ajtót s majdnem
erőszakkal ülteté le maga mellé a fegyvernököt s nyugalmas hangon így
szóla hozzá:
– Nem győzök elég hálát adni az égnek, Sancho barátom, hogy előbb
semhogy a szerencse nékem valami különösen kedvezett volna, téged olyan
tárt karokkal fogadott és ölelt magához. Te, a ki hozzám képest
valóságos tökfilkó vagy, se teszed, se veszed, alig hogy a kóbor
lovagság rád lehellt: egy lépés fáradság nélkül, olyan
szigetkormányzóságba cseppensz bele, mint a pinty. Mindezt pedig egyedűl
azért mondom, oh Sancho, hogy szerencsédet ne tulajdonítsd ám saját
érdemednek, hanem az égnek adj érte hálát, a ki a dolgokat ily kegyesen
intézi, s azután adj hálát azon méltóságnak, melylyel a kóbor lovagság
rendje ékeskedik. Ha tehát szived hajlandó hitelt adni annak, a mit
mondottam, akkor édes fiam, hallgasd meg figyelmesen a te jó barátod
szavát, a ki néked jó tanácsokat akar osztogatni s iránytűd és
vezércsillagod kíván lenni, hogy biztos révbe vigyen és vezessen azon
háborgó tengerről, melyre szállni készülsz; mert a hivataloskodás és a
magas méltóságok nem egyebek, mint a nyughatatlanságok mélységes
tengere.
Sancho tudta, hogy most jó hosszú beszédet kell végig hallgatnia; a
miért is neki fohászkodott nagy keservesen s hallgatá a mi következik:
– Legeslegelőször is, fiam, isten-félőnek kell lenned, mert az Istennek
félelme minden bölcseségnek kezdete, s ha bölcs vagy, nem követhetsz el
hibát semmiben. Másodszor pedig tartsd szünet nélkül szemed előtt, hogy
ki vagy s legyen rá gondod, hogy megismerd magadat, a minél nehezebb
ismeret nem képzelhető. Ha magadat ismered, ebből az fog származni, hogy
nem puffadsz fel úgy a hogy a béka tett, mikor akkorává akart lenni mint
az ökör; ha ezt a tanácsomat megfogadod, bolondságod pávafarka mellett
mindig eszedbe juttatja lábaid rútságát az, ha arra gondolsz, hogy
odahaza egykor disznópásztor voltál.
– Az igaz, hogy az voltam – veté közbe Sancho – de csak gyermekkoromban;
mikor aztán suttyóvá cseperedtem, akkor libát őriztem s nem malaczot.
Ennek azonban azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden
kormányzó származik ám királyi családból.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s épen ezen oknál fogva szíves
nyájassággal kell hivataluk méltóságát párosítaniok azoknak, a kik nem
származnak nemes családból s e mellett bölcseség vezérelje tetteiket,
hogy menttek maradhassanak a rágalom nyelvétől, a mely különben
semmiféle állást nem kimél. Azonban légy büszke alacsony származásodra,
Sancho, s ne tagadd el, hogy paraszt szüléktől származtál; mert ha
látják, hogy ezt nem szégyenled, senki sem fog érte megszégyeníteni.
Becsüld többre az alázatos erényességet mint a kevély bűnösséget; soha
se bízd magadat önkényed vezetésére, a mely hibába azok szoktak esni, a
kik tudatlan létökre nagyon okosaknak képzelik magokat. A szegények
könyjei gerjeszszenek igen is nagyobb részvétre, de ne hozzájok hajlóbb
igazságtételre, mint a gazdagok bizonyító, igaz okai. Arra törekedjél,
hogy mindig az igazságot mondd ki, úgy a gazdagok ajándékaival s
igéreteivel, valamint a szegények zokogásával s alkalmatlankodásával
szemben is. Ha a méltányosság helyén van, vagy helyén lehet: ne sujtsd a
bűnöst a törvény egész szigorával, mert a szigorú birónak sincs jobb
hire mint a részvevőnek. Ha az igazság pálczáját meggörbíted, ne az
ajándék súlyjától történjék, hanem a részvevő könyörületesség miatt. Ha
esetleg valamely ellenséged panaszát kell elintézned, távoztassad el
magadtól a téged ért sérelmekre való visszaemlékezést s figyelmedet
egyedül a kérdésben forgó igazságra fordítsd. A kit tényleg meg kell
büntetned, ne hordd le azon fölül még szóval is; elég az ilyen
szerencsétlennek a büntetés sulya, a pirongató szavak ráadása nélkül. A
ki vádlott gyanánt kerűl itélő széked elé, tekintsd olyan szerencsétlen
embernek, a ki természetes gyarlóságunknak lett áldozatává, s a mennyire
tőled telhetik, az ellenfél megsértése nélkül, légy hozzá irgalmas és
kegyelmes, mert bárha Istennek minden tulajdonsága egyenlő, a mi
szemünkben az ő irgalmassága még is ragyogóbbnak, tündökletesebbnek
látszik mint igazsága.
– Ha ezeket a rendeleteket és e szabályokat megtartod, Sancho, hosszu
idejü lészsz e földön, hired örökké fennmarad, óhajtásaid beteljesűlnek
és boldogságod kimondhatatlan lészen. Gyermekeid és unokáid mind
tisztességes állást foglalnak el majd az emberi társaságban, te magad
békességben és jó barátságban élsz mindenekkel s ha életednek véghatárát
elérted: tisztes, élemedett öreg korban látsz halált s harmadízen lévő
unokáid szelid és gyengéd keze fogja majd bé szemeidet.
Ki ne tartotta volna Don Quijotét egészen ép eszű s még jobb indulatu
embernek azon szavai hallása után, melyeket Sancho Panzához intézett?
Nem mondott-e azokban mind megannyi arany-igazságot, úgy hogy mondásai
csakugyan méltók valának a meghallgatásra. Hallgatta is Sancho úgy, a
mint csak a két fülén befért s minden erejét megfeszíté, hogy
emlékezetébe véshesse, mert a jó tanácsokat meg akarta tartani, hogy
kormányzósága ezek segedelmével szülessék meg szerencsésen.
Don Quijote most, rövid pihenés után, ekképen folytatá szavait:
– A mi már most azt illeti, Sancho, hogyan viselj gondot a magad
személyére s hogyan igazgassad házad táját: legelöször is azt kötöm
szívedre, szeresd a tisztaságot s vagdald le körmeidet rendesen s ne
hagyd olyan hosszura nőlni mint némelyek hagyják, a kiknek ostobasága
azt hiteti el vélök, hogy a hosszú köröm széppé teszi a kezet, mintha
bizony ez a kinövés és toldalék, melynek levagdalását elmulasztják,
köröm volna, holott pedig valóságos vércse-karmó, a mi undorító és
megfoghatatlan izetlenség.
– Ne járj lomposan és hanyagul, mert a rendetlen ruházkodás rendetlen
lélekre mutat. – Hányd meg, vesd meg okosan, mennyit jövedelmez
hivatalod, s ha kifutja, hogy cselédségedet libériában járathatod,
járasd inkább tisztességesebben és czélszerűbben semmint czifrában és
pompásban és oszd meg bevételedet a szegények és cselédid között. Más
szóval azt akarom mondani, ha felruházhatnál hat apródot: ruházz fel
hármat, de a másik helyett meg három szegényt, így aztán lesznek
apródjaid mind az égben mind a földön; a hiuság kedvelői a
liberia-osztogatás ezen új módját bizonyára nem fogják utánozni. Ne
egyél se foghagymát, se vereshagymát, hogy ezek szagáról rá ne
ismerhessenek alacsony származásodra; lassan járj, nyugodtan beszélj, de
ne úgy, hogy az lássék ki, mintha magadat akarnád hallgatni, mert minden
fitogtatás gyülöletes. – Keveset egyél ebédre, vacsorára még kevesebbet,
mert az egész testnek egészsége a gyomor műhelyében készül. –
Mértékletes légy italodban s ne feledd, hogy az elégen felül való
borital sem a titkot, sem az adott szót nem tudja megtartani. – A mikor
lovon ülsz, ne nehezkedjél tested egész sulyával a nyereg hátuljára, se
a lábod szárait nagy mereven ki ne nyujtsd messzire a ló oldalától, de
meg olyan pötyögősen se ülj, mintha a szürkéden nyargalnál, mert a
lovagláson látszik meg, ki a lovag, ki a lovász. – Tarts mértéket az
alvásban, mert a ki nem kel a nappal, nem élvezi a napot; és tartsd meg,
Sancho, hogy a szorgalom anyja a jó szerencsének, míg a lustaság, a mely
meg ellensége, soha sem éri el a jó kívánság czélját. – Viselj sarkig
érő nadrágot, válladon dolmányt s valamivel hosszabbacska galléros
köpenyeget; de a bő bugyogóról szó se legyen, mert az nem illik se
gavallérhoz, se kormányzóhoz. – Most, egyelőre érd be ezekkel a
tanácsokkal, Sancho; lesz rá idő, hogy a körülményekhez képest majd
másokat is adhatok, ha te sem felejted el, hogy állapotodról tudósíts.
Sancho köszönettel fogadta a kapott sok jó tanácsot, a melyeket irásban
is szeretett volna birni, hogy magának valakivel egyszer másszor
elolvastassa, mert így egy hallásra lehetetlen mindnyáját megtartani.
Don Quijote még ezt is megigérte Sanchonak, ki azután készen tartá magát
a herczeg parancsolatának meghallgatására.