Sancho Panza megunja a kalandkeresést.
Bizonyosan cselt födözött fel a bátor, ha még ő is megszalad, s az okos
vitéznek nem vállik szégyenére, ha megkíméli magát egyéb hasznosabb
alkalomra. Ezen igazság bizonyodott meg Don Quijote példájában is, a ki
a megsértett csapat dühössége s veszedelmes szándéka elől kitérve,
kereket oldott, és kisebb gondja is nagyobb lévén mind Sanchonál
mindazon veszedelemnél, a melyben hagyta: olyan messzire elinalt, a hol
magát aztán már teljes biztosságában gondolta. Sancho – a mint
említettük – úgy szólván két rét fektetve követte szamarán. Végre
annyira, a mennyire mégis csak fölocsúdott, de mihelyt gazdája mellé
ért, egyenesen odagurúlt Rocinante lábaihoz, annyira össze volt zúzva,
törve, lankadva.
Don Quijote rögtön leszállt, hogy sebeit megvizsgálja; mikor azonban
látta, hogy nincs annak tetőtől talpig mi baja se, nagy haraggal
rárivalt:
– Te is ugyancsak eltaláltad, Sancho, mikor ordítsd el magadat. Hogy a
mennydörgős mennykőbe tudtad elfelejteni, hogy az akasztott ember
házában nem szabad kötelet emlegetni. Hogyha te az i–át fujtad, ugyan
kontrázhattak volna-e mással mint doronggal? De adj hálát az Istennek,
Sancho, hogy csak egy fütykössel mérték rád az áldást s nem valami
szablyával adták meg az utolsó kenetet.
– Nem tudok felelni – viszonzá Sáncho – egészen úgy érzem, mintha a
hátamon jönne ki a beszéd. Üljünk fel, uram, jerünk innét; én nem
ordítok többet. Hanem azt még se tudom elhallgatni, hogy hát még a kóbor
lovagok is megfutnak s ott hagyják a szegény fegyvernököt az ellenség
kezében a csávában?
– A visszavonulás nem megfutás – jegyzé meg Don Quijote – mert tudnod
kell, Sancho, hogy azt a bátorságot, a mely nem az okosságnak alapjára
van fektetve, vakmerőségnek szokták nevezni, s a vakmerőnek hős tettei
sokkal inkább a vakszerencsének tulajdoníthatók, semmint az ő maga
érdemének. Igy bevallom én is, vissza ugyan visszavonúltam, de meg nem
futottam, s a mi a visszavonulást illeti, abban csak jeles hősök
példáját utánoztam, a kik jobb időkre kimélték meg magokat, miről a
történetben ezerszer meg ezerszer tétetik említés, a mely eseteket
azonban most nincs kedvem elősorolni, de neked se válna valami különös
hasznodra.
Sancho már ekkor a nyeregben ült Don Quijote segedelméből, a ki szintén
ujra felveté magát Rocinantera s azután lassú léptetve egy jegenyés felé
tartottak, mely valami negyed mértföldnyire volt előttök.
Sancho időről időre nagyot nyögött s egy-egy keserveset sóhajtott.
Don Quijote megkérdezte, mijét fájdítja olyan nagyon? Sancho pedig azt
felelte, hogy a hátgerincze legalsó porczikájától egész a csigolyájáig
úgy fáj mindene, hogy azt se tudja hová legyen.
– Ezen fájdalomnak kétségkívül az az oka – mondá Don Quijote – hogy az a
dorong, a melylyel rajtad végig ütöttek, igen vastag és hosszú volt, úgy
hogy az egész hátadon végig nyúlt, s mindazon részeidet érte, a miket
most fájdítasz; de ha még vastagabb lett volna, bizonynyal még több
tagod fájna.
– Ejnye, lelkem adta – mondá Sancho – de csak jól eloszlatta nagyságod
nagy kételkedésemet s ugyancsak takarosan megmagyarázta, a mit nem
értettem. Lánczhordtát is, hát olyan mélyen el volt rejtve az én
fájdalmam oka, hogy még arra is szükség volt, hogy megmondják, azért fáj
ez s ez a tagom, mert a fütykös meglapította? Ha a bokám fájna, akkor
csak lehetne találgatni, hogy mi az oka; de hogy az miért fáj, a mit
megkoppintottak, azt ugyan nagyon könnyü eltalálni. Az igaz, hogy a más
bajával nem igen szokás törődni, kedves uram, s napról napra világosabbá
lesz előttem, bizony kicsi hasznot remélhetek én abból, hogy
nagyságodhoz szegődtem. Mert ha most elnézte, hogy megdöngessenek, száz
meg száz más esetben majd megint fellódítanak mint a minap, s tesznek
velem egyéb ilyes bolondot; s ha most még csak a hátam bánta meg, ezután
majd a szememre kerül a sor. Bizony sokkal jobb tenném, ha szépen haza
mennék feleségemhez, gyermekeimhez, s azokkal törődném, azoknak viselném
gondjokat, a mint Isten tudnom adta, semhogy itt nagyságoddal lóssak,
fussak, nyakamba kerítsem a világot s étlen-szomjan törtessek
tüskön-bokron keresztül. Hát még az alvás! Mérj ki magadnak, szép öcsém
fegyvernök, hét láb földet, s ha ez nem elég, mérj ki két annyit, ha
jobbnak látod, aztán nyujtózzál ki a mennyire csak kedved tartja. Hogy
az ördög égette volna porrá, hamúvá még azt is, a ki ezt a kóbor
lovagságot elkezdte, vagy legalább azt, a kinek legelőször ment el az
esze úgy, hogy fegyvernökké szegődjék az olyan bolondokhoz, a
milyeneknek a régi világ minden kóbor lovagjának lennie kellett; a
mostaniakról nem szólok, mert nagyságod is ezek közé tartozik, ezeket
hát tisztelem, de meg azt is tudom, hogy mind beszédében, mind
gondolatában nagyságod egy fokkal magasabban áll az ördögnél.
– Fogadni mernék s tudom, hogy nyernék, Sancho – jegyzé meg Don Quijote
– hogy most, a mig a szád járt és beszédedet senki félbe nem szakította,
nem fájt egész testedben egyetlen porczika se. Beszélj, fiam, mondd el
bátran, a mi a szívedet nyomja, nyelvedre kerül: végig hallgatom én
szívesen minden ostobaságodat akármilyen unalmas legyen, csakhogy neked
semmid ne fájjon. Ha meg annyira esenkedel az után, hogy feleségedhez,
családodhoz visszatérj: Isten ments, hogy én talán akadályoztassalak!
Pénzem nálad van, számláld össze, mennyi ideje, mióta hazulról most
harmad ízben eltávoztunk; határozd meg, hogy egy-egy hónapra mit
kérhetsz, követelhetsz, s aztán fogd ki magadnak.
– Mikor Carrasco Tamásnál szolgáltam – mondá Sancho – a tanuló Carrasco
Sámson atyjánál, a kit nagyságod is jól ismer, – annál kenyéren kívül
két aranyat kaptam havonkint; hogy nagyságodtól mit kérhetek, magam se
tudom, ámbár annyi igaz, hogy a kóborlovag fegyvernökének terhesebb a
sorsa, mint a paraszt ember béresének; mert ha az ember a más tarlajáról
él, az igaz, hogy be van fogva nap-estig, pedig ugyancsak keményen, de
estére kelve legalább tisztességesen kijár étele, itala, s aztán ágyba
fekhetik; mig a mióta nagyságodat szolgálom, sohase háltam ágyban,
egy-két olyan alkalmat kivéve, mint a milyen a Don Diego házában való
megszállásunk volt. Azonkívül mindig a szabad ég alatt aludtam puszta
földön, kitéve – a mint mondani szokás – a levegőég minden
zordonságának, s mást sem ettem, mint egy-két szelet sajtot s egy-két
darab kenyeret, de ihattam rá vizet hol patakból, hol forrásból, a mire
a pusztákon való barangolásunk között épen akadtunk.
– Megengedem – mondá Don Quijote – hogy az, a mit mondasz Sancho, mind
igaz. Mit gondolsz, hát mennyivel kérhetsz többet tőlem, mint a mennyit
Carrasco Tamástól kaptál?
– Azt gondolom – viszonzá Sancho – hogy ha nagyságod minden hónapra
megtoldja két tallérral, akkor nem leszek vesztes: ez lenne fáradságom
bére. A mi azonban azt az igéretet s ajánlatot illeti, a mit nagyságod
egy bizonyos sziget kormányzósága felől tett, annak a fejében úgy
hiszem, joggal követelhetek még hat tallért, a mi aztán mindössze
harmincz tallérra rúgna.
– Igen jól van – viszonzá Don Quijote – így tehát huszonöt napja lévén,
hogy hazulról távol vagyunk, a magad által megszabott bér szerint
számítsd ki, Sancho, mi jár erre az időre s aztán a mint már említettem,
fogd ki magadnak, nálad lévő pénzemből.
– Lelkem adta édes uram, de csak roszúl tud számolni nagyságod! – mondá
Sancho – hát azt a szigetről szóló igéretet nem attól a naptól kezdve
kell-e számítani a mikor nagyságod legelőször igérte s úgy vetni ki
aztán mind e mostani perczentett perczig?
– Nos, mennyi ideje tehát, hogy megigértem? – kérdé Don Quijote.
– Ha nem csalódom – viszonzá Sancho – két vagy három híjján lehet már
valami húsz esztendeje.
Don Quijote nagyot ütött tenyerével homlokára s igen jóízűen felkaczagva
így szóla:
– A Sierra Morenában, de egész teljes együttlétünk óta mindössze se
barangoltam tovább öt hónapjánál s te még is azt állítod, Sancho, van
húsz esztendeje hogy néked a szigetet megigértem? Bizony, bizony mondom,
azt szeretnéd te, hogy a mi pénzem csak nálad van, azt mind betudjuk a
te fizetésedbe; de ha már így vagyunk s téged ez boldoggá tesz: ám
legyen a tied, s boldogúlj vele, míg viszont én is lelkemből örülök,
hogy ilyen rosz fegyvernöktől megszabadultam, habár oly szegénynyé
lettem is, hogy nincs egyetlen egy fillérem. De mondsza, te, a kóbor
lovagság fegyvernökei törvényének meghamisítója, ugyan hol hallottad
vagy olvassad, hogy lett volna valaha olyan fegyvernök, a ki olyan lábon
állt volna urával, a kóbor lovaggal, hogy kénye kedve szerint még ő
szabja meg, mennyit fizessen neki gazdája havonként? Eredj, eredj te
semmirekellő bitang, gazember, – mert másnak nem mondhatlak – eredj el,
mondom, az ő történeteik nagy tengerére, s ha úgy találod, hogy
csakugyan van olyan fegyverhordozó ki hasonlót mondott és követelt mint
a mit te most mondottál: szegezd ide azt a lapot homlokomra s ráadásúl
négy sarkára tégy az arczomra négy piros pecsétet. Fordítsd meg szürkéd
kantárszárát vagy kötöfékét s menj haza, mert e mostani pillanattól
fogva egyetlen egy lépést sem tészsz többé az én oldalamnál. Oh
félreismert kenyér! Oh elbitangolt igéretek! Oh ember, a ki alig méltó
embernek mondatni! Most, a midőn épen olyan állomásra akarlak helyezni,
hogy akármit mondjon is a feleséged, még is nagyságos urnak fognak
czímezni, te most akarsz távozni? Most mégy-e el, a mikor épen az a
szilárd és határozott szándékom, hogy a világ legelső szigetének
kormányzójává tegyelek? De igaz, hogy a mint te magad is sokszor
mondtad: „nem való a bársony nyereg…“ s a többi. Szamár voltál, szamár
vagy és szamár maradsz élted utolsó órájáig, mert meg vagyok győződve
róla, hamarabb fog ez az utolsó óra ütni, semmint te arra rájönnél és
igazán belátnád, hogy szamár vagy.
Sancho ezen egész pirongatás alatt csak nézett, csak bámult merően
urára, utoljára ugy elfacsarodott a szíve, hogy még a könnye is
kicsordúlt s nagy fájdalmasan és keservesen így szóla:
– Uram, kedves uram, szent egy igaz, hogy egész szamár legyek más se
kellene már nekem csak a farka; ha nagyságod akar egyet hozzám
ragasztani, azt is szívesen eltűröm s örömest szolgálom akár nyereg
alatt is, életem utolsó órájáig. Bocsásson meg nagyságos uram, s
tekintse fiatalságomat; tudja azt nagyságod, hogy milyen kevés van a
fejemben s ha a szám el-eljár, inkább ostobaságból történik mint
rosszaságból; de a megtérő bűnösnek megbocsát az Isten.
– Szinte csodáltam volna, Sancho, – mondá Don Quijote, ha valami
példabeszédet nem keversz szavaidba. Jó, én tehát megbocsátok, de azon
feltétel alatt, hogy te is megjavulsz s ezentúl nem lészsz ily kapzsi,
hanem szivedet tágabbá törekszel tenni s kecsegtetni fogod magadat azon
reménynyel hogy a mit én igértem, az beteljesűl, s habár halad, el nem
marad.
Sancho megfogadta, hogy úgy cselekszik s rendületlenűl bízik ura
igéreteiben.
Erre aztán bementek a pagonyba s Don Quijote egy szil, Sancho pedig egy
tölgyfa lábánál foglalt helyet, mert az ilyes fáknak az a közös
tulajdonságok, hogy mindnyájának csak lába van, keze pedig egynek sincs.
Sancho csak úgy kinlódta át az éjszakát, mert a dorongütést a hűves
levegő még sajgóbbá tette; Don Quijote pedig szokott visszaemlékezéseibe
merűlt. Mindazáltal az álom utóbb még is csak meglepte szemöket, a
hajnal hasadtával azonban már ismét utra keltek, s a nagyhírű Ebro
partjának tartottak, a hol az történt velök, mit a következő fejezetben
fogunk elmondani.