Utazás a bűvös sajkán a vízi-várhoz.
A pagonyból eltávozván, Don Quijote és Sancho Panza csendes ballagva,
oda jutottak harmadnapra az Ebro vizéhez, melynek megpillantása Don
Quijotenak igen nagy örömet okozott, mert valóban gyönyörűség is volt, a
kies partot, a tiszta árt, a csendes folyást és az ömlő kristály gazdag
bőségét szemlélni.
S a mint e szép parton mentek-mendegéltek, egyszer csak egy lélekvesztő
tűnt szemökbe, mely minden evező vagy bárminemű halászeszköz híjjával,
oda volt kötve a partmenti fák egyikének derekához. Don Quijote
szélylyel nézett, de sehol senkit nem látva, egyszerre csak, se tette,
se vette, leszállt Rocinanteról s Sanchot is leszólította szamaráról s
megparancsolta neki, hogy a két barmot kösse oda jól, egymáshoz közel,
valami jegenyéhez vagy fűzfához.
Sancho megkérdezte, mit jelentsen ez a hirtelen leszállás, s mit az
odakötözés? Don Quijote igy felelt:
– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen
arra szólít és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet
tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy
egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek
okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie. Igy szokott ez megírva
lenni a lovagregényekben is azon varázslók felől, a kik bennök
előfordulnak és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag olyan kelepczébe
jutott, hogy abból csak egy másik lovag szabadíthatja ki, azonban tőle
két vagy három ezer mértföldnyire vagy még annál is messzebb van: a
szabadítót vagy valami felhőn ragadják magokkal, vagy valami csónakot
küldenek eléje, a melyre ő rászáll, s akkor aztán egy rövid
szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, a
hol épen szükség van a segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is épen e
czélból van ide helyezve; s ez oly igaz, mint hogy most nappal van, s
előbb semhogy ez elmulnék: kösd oda egymással a szürkét és Rocinantet, s
azután bízzuk magunkat Isten vezető kezére, mert én el nem állok a
hajóra szállástól, nem én, ha a mezitlábos barátok kérnének is![8]
– Ha már így van a dolog – viszonzá Sancho – hogy nagyságod minden
lépten-nyomon abba akar belezöttyenni, a mit nem tudom nem lehet-e
bátran bolondságnak nevezni: akkor nincs mit tennem, mint térdet-fejet
hajtva engedelmeskednem, a mint ama példabeszéd is tartja: a kinek a
szekerén ülsz, annak a nótáját dudold. Hanem, mindamellett is, már csak
a magam, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett meg nem állhatom,
hogy ne figyelmeztessem nagyságos uramat: nekem úgy látszik, hogy ennek
a sajkának semmi köze sincs semmiféle bűvöléshez, hanem alkalmasint
valami halászé, mert itt fogják a legjobb gardákat az egész világon.
Sancho ezt azon közben mondta, a míg a barmokat egy fa derekához
kötötte, a melyeket azután lelke nagy keserűségére a varázslók védelmére
és gondjára kellett bíznia. Don Quijote azt mondá megnyugtatására, sohse
törődjék velök oly szerfölött, majd lesz ezekre gondja annak, a ki őket
nagy messze utakon, távol fekvő regiókon átvezeti.
– Hiszen, ha a régi jókhoz átvezetne – jegyzé meg Sancho – akkor
szívesen mennék, csakhogy attól tartok, nem látjuk mi meg azokat a régi
jókat.
– Én nem régi jókat, hanem regiókat mondtam, Sancho – viszonzá Don
Quijote – a mi azt teszi, hogy tartomány; egyébiránt nem csodálom, ha
nem érted, hiszen neked nem is kötelességed, hogy latinul tudj; más is
van akár hány, a ki azt képzeli, hogy tud, pedig még csak nem is konyít
hozzá.
– Oda kötöttem már – mondá Sancho – mi lesz most?
– Mi? – viszonzá Don Quijote – az, hogy keresztet vessünk magunkra,
aztán felhuzzuk a horgonyt, akarom mondani hogy hajóra szálljunk s
elvágjuk a kötelet, a mivel e hajó a fához van kötve.
S azzal bele ugrott a sajkába, Sancho meg utána, a kötelet elvágták s a
csónak lassanként távozott a part mellől. Mikor Sancho azt látta, hogy
már valami két ölnyire vannak a száraz földtől: egész testét elfogta a
remegés s szentül hitte, hogy most már csakugyan vége van. De semmi sem
esett szivének fájdalmasabban mint a mikor azt hallotta, hogy az ő
szürkéje elordítja magát, s mikor azt látta, hogy Rocinante el akarja
szakasztani a kötőféket. Nem is tudta megállani, hogy azt ne mondja
urának:
– A szamár utánunk ordít, Rocinante pedig minden áron el akar
szabadulni, hogy velünk jöhessen. Oh, kedves barátaim, maradjatok békén,
s adja Isten, hogy az a bolondság, mely bennünket tőletek elválaszt,
hadd legyen csalódássá s hadd térítsen aztán vissza megint hozzátok!
S erre oly keservesen elpityeredett, hogy Don Quijote egész boszusan és
haraggal rákiáltott:
– Mit félsz, te gyáva teremtés? Miért pityeregsz, te nyulszivű? Talán
üldöz, vagy kerget valaki, te patkány-lélek? Vagy mid hiányzik, te még a
bőség kellős közepén is inségről panaszkodó? Talán gyalog és mezítláb
kell-e valami szirtes hegységen átmenned, s nem ugy ülsz-e inkább e
csónakban mint valami főherczeg s egész kényelemben viteted magadat a
kedves folyam csendes árjával, mely rövid idő alatt a sík tengerre
ringat ki bennünket. Mert már eddig is tettünk legalább hét- vagy
nyoczszáz mérföldnyi utat, s ha volna itt egy astrolábom, melylyel a
sark magasságát megmérhetném, mindjárt megmondanám mennyire haladtunk,
bár ha szerfölött nem csalódom vagy átmentünk már, vagy legközelebb
átmegyünk az aequinoctialis vonalon, mely a két sarkot egyenlő
távolságban vágja és választja el egymástól.
– S mekkora utat tettünk meg akkor – kérdé Sancho – ha áthaladtunk azon
a vonalon, a mi azt a két bokát vagy sarkat egymástól elválasztja, a mit
nagyságod azzal az asztallábbal akarna méregetni?
– Igen nagy utat – viszonzá Don Quijote – mert ha az említett vonalon
áthaladtunk – már akkor túl vagyunk a viz és földgömb felén, melyről a
világ legnagyobb koszmográfja, Ptolomaios tanusága szerint tudjuk, hogy
háromszázhatvan foka van.
– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel Sancho Panza – ugyancsak derék egy
fogas embert hoz fel nagyságod tanubizonyság gyanánt, ha annak a kosz
megrágta ólom májosnak háromszázhatvan foga van!
Don Quijote meg nem állhatta, hogy fel ne kaczagjon azon magyarázat
hallatára melyet Sancho a koszmográf Ptolomaios nevéről és
fokszámításáról nyujtott.
Egyszerre egy pár vízi malmot pillantottak meg a folyó közepén.
Alighogy ezeket Don Quijote meglátta, mindjárt igy szóla Sanchohoz:
– Látod, édes barátom, ime ott, ott magaslik már a város, a vizivár vagy
erősség, a melyben amaz elnyomott lovagnak, vagy valamely kárvallott
királynénak vagy herczegasszonynak kell lennie, a kinek megszabadítására
engemet visznek.
– Hol az ördögbe van itt olyan város, vízi vár vagy erősség, a milyet
nagyságod emlit? – kérdé Sancho – nem látja, hogy ezek vizi malmok, a
mik a folyón állnak s a mikben buzát szoktak őrleni?
– Hallgass, Sancho, – mondá Don Quijote – mert akármennyire malmoknak
lássanak is, nem azok s mondtam már akárhányszor, hogy a varázslat
mindent ki szokott vetkőztetni s fordítani a maga természetes
valóságából.
E közben a sajka az árnak épen a közepére jutott s most már sokkal
gyorsabban kezdett haladni mint idáig. A vizi molnárok észre véve, hogy
a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé
ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy
a sajkát feltartóztassák. Lisztes volt valamennyi, szemit- száját, de
még a ruháját is belepte a lisztpor mindnyájának s bizony nem volt
valami nagyon kivánatos rájok tekinteni. Már messziről igy kiáltottak:
– Ördögadta emberei, hová törekedtek? Az eszetek ment e el, vagy azt
akarjátok, hogy ezek a kerekek össze-vissza törjenek s itt fulladjatok?
– Nem megmondtam, Sancho – szóla most Don Quijote – úgy-e, hogy oda
jutottunk, a hol meg kell mutatnom hős karom bátorságát? Nézd csak hány
kisértet készül szembe szállni velem! Nézd csak hány rút szörnyeteg
vigyorog le reám! De majd meglássuk, nyomorultak!
S ezzel talpra szökve a sajkában, nagy fenszóval így kiálta oda a
molnárokhoz:
– Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátok
szabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy
fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású,
akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha
vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég
határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak
szerencsésen véget vessek.
S e szavak után kirántotta kardját s elkezdett vele rettenetesen
hadonázni a molnárok felé a levegőben. Azok pedig hallva, de semmikép se
értve, mit jelentsen e hóbortosság: kinyujtották póznáikat, hogy a
csónakot feltartóztassák, melyet a víz már egész erővel ragadt a kerekek
felé.
Sancho térdre borult s kezét tördelve kérte az egeket, mentsék ki ebből
a rettenetes veszedelemből, a mi aztán a molnárok serénységének s
igyekezetének segedelmével sükerült is, a kik a csónak előtt keresztbe
vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind
föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a
vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni
mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette;
de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten
ott találták volna fel sirjokat.
A mikor kitették őket a szárazra, hová inkább elázva semmint
szomjuságtól gyötörve jutottak, Sancho megint letérdelt s összekulcsolt
kezekkel s égre emelt tekintettel hosszú, buzgó imádságban kérte Istent,
szabadítsa meg innentúl urának minden vakmerő vállalatától és
törekvésitől.
Ez alatt a halászok is odaértek, a kiké a bárka volt, melyet a malom
kerekek izzé-porrá törtek s látva, hogy annak már csak a diribje meg a
darabja: neki estek Sanchonak és huzkodták róla a ruhát, Don Quijotenak
meg azért, hogy fizesse meg sajkájokat.
A lovag, a legnagyobb nyugalommal, mintha a világon semmisem történt
volna vele, azt mondá a molnároknak és a halászoknak, ő e hajót igen
szívesen megfizeti, de csak azon egy feltétel alatt, ha minden haladék
nélkül szabadon bocsátják azt vagy azokat, a kiket ezen ő várukban fogva
tartanak.
– Micsoda foglyokat, micsoda várat emleget ez a balgatag ember? – kérdé
az egyik molnár. Talán azokat akarja elvinni, a kik őrletni szoktak ide
járni?
– Elég – mondá Don Quijote magában – borsót hánynék a falra, ha ezt a
csőcseléket szép szóval akarnám valamely jó cselekedetre rávenni. Ebben
a kalandban bizonyára két varázsló hatalma ütközött egymásba, s egyik
elrontja a másik tervét; egyik elém küldte a hajót, a másik
felfordította s engem is vele együtt. Isten legyen irgalmas
mindnyájunknak, mert ez a világ csakugyan teli van ármánynyal és
gonosznál gonoszabb cselszövénynyel. Többet én sem tehetek.
S azzal emeltebb hangon így folytatá szavait, tekintetét a malmok felé
fordítva:
– Barátaim, bárkik legyetek is, a kik e börtönben zárva maradtok,
bocsássatok meg énnekem, hogy mind az én szerencsétlenségemre, mind a
tietekre, nem tudlak kinos helyzetetekből kiszabadítani. Ez a kaland
bizonyára más lovag számára van rendelve és fentartva.
E szavak után kiegyezett a halászokkal, a kik jó busásan megfizetteték a
sajkáért, a mit Sancho nagyon rosz kedvvel fizetett ki, s meg nem
állhatta, hogy azt ne mondja:
– Még egy két ilyen csónakázás s az ördögé lesz egész vagyonunk.