Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben.
Pedro mester nem volt senki egyéb, mint az a kötni való Gines de
Pasamonte, az a kancsal gonosztevő, a kit Don Quijote egykor a
gályarabokkal történt kaland alkalmával megszabadított s a ki hála
fejében a lovagot először is jól elverte, nemsokára pedig Sancho
szamarát is kilopta gazdája alól. Most felcsapott bábjátékosnak s
színházával vonult faluról-falura és városból-városba, szedve mindenütt
busásan a jövedelmet. Fele arczát azért tapasztotta el a zöld
bársonynyal, hogy kancsalságáról rá ne ismerjenek, a mi okvetlenül a
büntető igazság kezébe szolgáltatta volna. A jós majomnak összes
tudománya pedig egyedűl abból állott, hogy az adott jelre felugrott
gazdája vállára, fogait vicsorgatta és majom módra mormogott. A
feleletet persze Gines de Pasamonte adta meg maga, a ki egy-két nappal
előbb rendesen mindig kikémlelte azon helyeket, a hol aztán szerepelni
akart, megtudta a legközelebb történt nevezetesebb eseményeket, s ezeket
aztán – a mily ügyes volt – úgy adta elő kinek-kinek kérdésére, mintha
egyenesen az ő jós majmától hallotta volna. Igy igen könnyű volt neki
Don Quijote és Sancho Panza kérdéseire felelni, a kiket ő jól ismert,
míg azok meg sem álmodták, hogy a bábjátékos kicsoda.
Ennyi az, a mit Pedroról és majmáról szükséges volt mondani.
Most pedig visszatérve Don Quijotehoz, meg akarjuk említeni, hogy miután
a vendégfogadóból eltávozott, azt határozta el, hogy előbb az Ebro
partja vidékét járja be, mielőtt barcelonai utjára indulna. Ezen
szándékkal folytatta útját, melyen már megint két napot töltött el
anélkül, hogy olyasmi történt volna vele, a mit érdemes lenne megirni.
Harmad nap azonban, a mint egy dombon felfelé haladt, dob- és
trombitaszó ütötte meg füleit. Eleinte azt gondolá, valami arra vonuló
katonacsapat lehet, s hogy megláthassa, Rocinantet sarkantyuba kapta s
felrugtatott a hegyre. Mikor a halom tetejére ért, úgy látta, hogy ennek
aljában valami kétszáz ember mozog, a kik különféleképen vannak
fegyverkezve, mint például lándzsával, nyíllal, kelevézzel, alabárddal,
szuronyokkal, néhányan puskával, igen sokan paizszsal. Lefelé indult a
domboldalon s már oly közel jutott a csapathoz, hogy egészen világosan
megláthatta a zászlókat, megkülönböztethette a színeket s felismerheté a
rajtok lévő jelvényeket. Különösen egy zászló vagy lobogó vonta magára
figyelmét: ez fehér atlaszból volt, melyre a megszólamlásig híven egy
szamár volt festve s épen abban az állásban, mikor fölemelt fejjel,
tátott szájjal s kiöltött nyelvvel épen ordítani készül. A szamár körül
nagy betükkel ez a két sor volt odairva:
„A két biró nem hiába
Fogott bele az i-á-ba“.
E föliratból Don Quijote mindjárt azt következteté, hogy ez a fegyveres
csapat bizonyára a szamárordítás falujából való s ezt a véleményét
Sanchoval is közölte, a kinek a zászló-feliratot megmagyarázta. Még azt
is megjegyezte, hogy a ki nekik ezen esetről említést tett, az
okvetlenül tévedett, midőn a két ordítót esküdt embereknek mondta, mert
íme a zászló feliratának tanusága szerint azok bizony birák voltak.
Mire Sancho Panza így válaszolt:
– Ezen épen nem lehet valami nagyon fenakadni, uram, mert meglehet, hogy
azokat a kik ordításuk korában még csak esküdtek voltak, azóta bírákká
tették a faluban, így tehát ennek is, annak is lehet őket mondani. De
meg különben se változtat a dolog igazságán semmit valjon az ordítók
bírák vagy esküdtek voltak-e? Csakhogy derekasan ordított-e mind a
kettő, mert a mi magát az ordítást illeti, az csak úgy illik bíróhoz
mint esküdthez.
Végre tehát csakugyan kitudták s bizonyosokká lettek a felől, hogy a
felharagított falu akar megverekedni egy másikkal, a mely többet is
boszantotta mint a mennyi szabad s a jó szomszédsághoz illendő lett
volna.
Don Quijote oda léptetett hozzájok, nem kevés szomoruságára Sanchonak, a
ki soha se volt barátja az ilyen csetepatéknak. A fegyveresek szívesen
befogadták magok közé, mert azt hitték, hogy valami pártfelök. Don
Quijote délczeg és méltóságos magatartással fölütötte sisakja rostélyát
s oda ment a szamárzászló alá, a hol a sereg legfőbbjei mind köréje
gyűltek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék s megbámulták azzal a
szokott bámulással, melyre rendesen mindazok gerjedtek, kik életükben
először látták. Don Quijote látva mily figyelmesen szemlélik, a nélkül,
hogy akárki csak egyetlen szót vagy kérdést intézne is hozzája, fel
akarta használni e mély csendességet s a maga hallgatását megtörve nagy
fennhangon így szólott:
– Jó uraim, a mily bensőség csak lehetséges, olyannal kérem önöket, ne
szakaszszák félbe azon beszédemet, melyet önökhez intézni szándékozom;
ne szakaszszák félbe addig, a míg azt nem látják, hogy ellenökre van és
unalmas. Mert ha ez az eset állna be; én, az önök részéről adott
legkisebb jelre, féket kötök a nyelvemre és lakatot teszek a számra.
De amazok mind azt felelték csak mondja el bátran a mit akar,
meghallgatják szívesen.
Don Quijote ekképen rá lévén szabadítva a beszédre, hozzá fogott:
– Én, tisztelt uraim, kóbor lovag vagyok, a kinek foglalkozása a
fegyverhordás s tiszte a szükségben lévőkön segíteni s a gyámolításra
szorultaknak pártját fogni. Már néhány nappal ezelőtt értesültem önök
szerencsétlenségéről s azon okról, mely önöket arra kényszeríti, hogy
minden lépten nyomon fegyvert ragadjanak s boszút álljanak
ellenségeiken. Azóta igen gyakran gondolkoztam az önök ügyéről s a
párbaj szabályai szerint úgy találom, hogy önök csalódnak, ha azt
hiszik, hogy meg vannak sértve, gyalázva, mert magános ember egész
községet soha meg nem gyalázhat, ha csak mindnyájokat egyetemben
árulóknak nem mondja, minthogy nem tudja, ki volt az az egyes, a ki azon
gonoszságot elkövette, melylyel őket vádolja. Minthogy tehát igaz, hogy
az egyes ember nem sérthet meg egy egész országot, tartományt, várost,
községet vagy falut: tiszta igazság, hogy nincs miért megtorlására kelni
egy olyan kihivó sérelemnek, a mi valóban nem is létezik. Ugyancsak szép
dolog lenne, ha egyik másik helység lakossága minden lépten-nyomon ölné,
gyilkolná azokat, a kik őket kolompároknak, tökfilkóknak, tengeri
borjuknak, szappanosoknak csúfolják vagy más egyébb ilyes gúnyneveket
adnak, a mi az utczásgyerekek s a csőcseléknép között épen nem ritkaság.
Bizony szép dolog lenne, ha az ilyen derék községek folytonosan
gyülölködnének s háborúskodnának egymással s kardjok a legkisebb
csekélységért is úgy járna folytonosan ki s be, mint a ki s betoló
trombita. Nem, nem, ezt Isten nem engedi, Isten sem akarja. A józan
vitézek, s a jól rendezett álladalmak csupán négy esetben ragadhatnak
fegyvert, ránthatnak kardot, s vethetik koczkára személyöket, életöket
és birtokukat: először a keresztyén hitért; másodszor életök védelmére,
a mit mind a természet, mind az Isten törvénye megenged; harmadszor
becsületök, családjok és vagyonuk védelmére; negyedszer pedig királyuk
szolgálatában valamely igazságos háború alkalmával, s ha még az ötödik
esetet is hozzá akarjuk tenni (a mi ugyan a másodikban és a negyedikben
már benfoglaltatik) hazájok védelmére. Ehhez az öt fő esethez hozzá
lehetne még sorolni egy párt, a mi szintén elég alapos okot szolgáltat
arra, hogy az ember fegyvert ragadjon. Azonban fegyvert fogni
semmiségekért, olyas dolgokért a mik inkább nevetségesek s mulattatók
semmint sértők vagy meggyalázók: a ki ezt tenné, annak aligha van csak
egy csep józan esze is, főleg ha még meggondoljuk, hogy az igazságtalan
boszuállás, (már pedig boszuállás igazságos nem is lehet) homlokegyenest
ellenkezik az általunk vallott szent hittel, mely azt parancsolja:
tegyünk jót a mi ellenségeinkkel s szeressük azokat, kik bennünket
gyülölnek. Igaz ugyan, hogy ez olyan parancsolat, melynek betöltése
kissé nehéznek látszik, pedig nem az, hacsak azok számára nem, a kik
jobban csüggenek e világon mint az Istenen, s inkább testiek mint
lelkiek, mert Jézus Krisztus, igaz isten és igaz ember, a ki soha
álnokságot nem mondott s nem is mondhatott, mint a mi törvényhozónk úgy
nyilatkozott, hogy az ő igája enyhe és az ő terhe könnyü, így tehát
semmi olyast nekünk nem parancsolhatott, amit lehetetlen volna
betölteni. Mind ezeket összefoglalva: önöket, uraim, isteni és emberi
törvény kötelezi arra, hogy lecsillapuljanak.
– Itt vigyen el mindjárt az ördög – mondá Sancho magában – ha az én uram
nem kész prédikátor s ha nem az, legalább úgy hasonlít hozzá mint egyik
tojás a másikhoz.
Don Quijote kissé lélekzetet vett s látva, hogy még mind egyre készek
figyelemmel hallgatni, folytatni akarta beszédét s bizonyára folytatja
is, ha Sancho bölcsessége bele nem pletykáz, a ki ő maga eresztette neki
a nyelvét, mihelyest azt vette észre, hogy gazdája elhallgatott.
– Az én uram, Don Quijote de la Mancha, a kit egy ideig a Bús-képü
lovagnak hívtak, most pedig Oroszlán-lovagnak neveznek: igen tanúlt
nemes ember s ugy tud latinúl és spanyolúl mint a viz; a mit mond és a
mit javasol, abból mindből kilátszik a jó katona, s a párbajnak minden
csínja-binja, törvénye, mind egy szálig benne van a kis újjában. Annak
okáért tehát csak annyit mondok kegyelmeteknek, hogy minden tétova
nélkül fogadják el és kövessék a mit ő tanácsol, annál is inkább, mert
hiszen valóságos sült bolondság azon felfortyanni, ha az embernek
egyszer kétszer a fülébe ordítanak. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban
magam is akárhányszor el-elordítottam magamat, valahányszor csak kedvem
szottyant, még ha senki sem esett is a kezem ügyébe; s értettem is hozzá
úgy, hogy a mikor én elordítottam magamat, mindjárt rá kezdte utánam a
falu minden szamara s azért én mégis az apám fia maradtam, a kit pedig
senki se tartott holmi pipotya embernek. Irigyelte is ezt az
ügyességemet akárhány odavaló gazdalegény, de azért én még se lettem
rátartó. S hogy szavamnak ura legyek s megmutassam, hogy igazat mondtam,
várjanak egy kissé s hallgassanak; olyan tudomány ez mint az úszás: ha
az ember egyszer megtanúlta, soha többé el nem felejti.
S erre nyomban marokra fogta az orrát, s rágyújtott az ordításra, de oly
rettenetesen, hogy az egész környék hegye, völgye csak úgy harsogott.
De jaj! egy közeliben álló ember azt gondolta, hogy ez is őket csúfolja;
ennek se kellett több, hanem fogta azt a kezebéli dorongot s úgy végig
felejtette véle Sancho Panzát, hogy minden nyekkenés nélkül azon módon
földre henteredett.
Don Quijote látván fegyvernökének gyászos esetét, mindjárt dárdát
szögezett s neki akart rontani a bántalmazónak, de a körül egyszerre
annyian összeröffentek, hogy lehetetlen volt boszút állnia. Sőt a mint
látta, hogy egész kőzápor zuhan le rá s nem kevesebb puskacső veszi
czélba: megfordította Rocinantét, s a mily gyorsan csak koczoghatott,
úgy koczogott el közőlök, teljes szívéből Istennek ajánlva magát, hogy e
veszedelemből kiszabadítsa, mert minden pillanatban attól tartott, hogy
most meg most üti hátba valami golyó, mely aztán a mellén jön ki, a
miért is folyton folyvást nagyokat lélekzett, próbaképen, hogy nem
fogyott-e még ki a szuszból. Azonban a csapatbeliek azzal is beérték,
hogy megszalajtották; rá lőni nem akartak. Mikor Sancho magához tért,
még azt is föltették a szamárra s hagyták menni ura után. Ő ugyan maga
egyáltalában nem tudta még igazgatni szamarát, hanem a szürke magától
vitte Rocinante felé, mely nélkül immár sehogy el nem lehetett.
Don Quijote jó futamatnyira haladván, egyszer visszafordúlt s látta hogy
Sancho is közelít; minthogy pedig senki se volt nyomukban, bevárta a
fegyvernököt.
A csapatbeliek, a kik a küzdelemre állottak ki, ott maradtak estig, az
ellenség azonban nem jelenvén meg a csatára, ők is visszatértek a faluba
vígan s jó kedvvel, dicsőségök gyanánt híresztelve, hogy megszalajtottak
egy ellenséges lovagot, s megtanítottak egy ellenséges fegyvernököt.