Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen.
Mind elhallgattak, a tyrusok, úgy mint a trójaiak, – vagy is más
szavakkal a bábszinház nézői mind, azon gyerkőcz ajkain csüggöttek a ki
a csodadolgokat magyarázni készűlt. Egyszerre dob-pergés,
trombita-harsogás és nagy ágyudörgés hangzott fel a színpad mögött,
melyek zaja azonban igen rövid idő alatt elnémúlt, a mire a siheder
tüstént fölemelte szavát és így szóla:
– Ezen igaz történet, mely itt nagyságtok szeme láttára előadatik,
betüről betüre a franczia krónikákból és azon spanyol románczokból van
merítve, mik a nép ajkán szájról szájra járnak s miket az utczás
gyerekek is ismernek. Szól pedig arról, hogy Don Gaiferos hogyan
szabadította meg a hitvesét Melisendrát, a ki ekkor Spanyolországban
fogva volt, a mórok hatalmában, Sansueña városában, a mint akkor azt a
várost nevezték, melyet ma Zaragosának hívnak. Mig Don Gaiferos egyszer
távol volt a hadban, a mórok ráütöttek várára, népét lekonczolták,
kincseit elvitték, s rabbá tették feleségét Melisendrát is, a kiért egy
egész országgal felérő váltságdíjt reménylettek. Don Gaiferosnak azonban
feleannyi pénze sem lévén, egészen neki adja magát a búsulásnak és a
sakkjátékban keres enyhülést, s ime ott látják sakkozni, a mint a dal is
mondja:
Don Gaiferos bánatában
Ott ül a sakktábla mellett.
Az a másik személy pedig, a ki ott látszik, fején koronával, kezében
királyi pálczával, az Nagy Károly császár, Melisendra édes atyja. Nagyon
rosz kedvű, hogy veje tétlenségét s kétségbeejtő kétségbeesését látja, s
épen azért jön, hogy megpirongassa. Tessék csak nézni, milyen hevesen,
milyen haraggal száll szembe véle, úgy hogy az ember majdnem hajlandó
volna hinni, hogy királyi pálczájával mindjárt végig huzogat a hátán
keményen. S a mikor már jól eleibe rakta, mennyire ártalmára van az mind
neki, mind a fogságban epedő hitvesének, hogy elcsüggedése minden
erejétől megfosztotta, s hogy mennyivel többet érne ha máskép nem lehet,
ezek által megszabadítani hítvesét, végre igy szól hozzá:
Én beszéltem ám te lássad!
S lássák most nagyságtok is, hogyan fordít neki hátat a császár s hogyan
hagyja magára a felbőszült, de egyszersmind felbuzdúlt Gaiferost, a ki
haragjában és elkeseredésében nagy messzire eltaszítja a sakktáblát
bábustól, fegyverzetét követeli sebtiben, unokaöcscsétől Don Roldantól
kölcsön kéri kardját Durindanát, a mit azonban Don Roldan nem akar neki
odakölcsönözni, hanem a helyett felajánlja szolgálatát, hogy ő is
hozzácsatlakozik a veszedelmes útra, a melyre kelni készül. A bátor
haragvó meg ezt az ajánlatot utasítja vissza s azt mondja, elég lesz ő
egy maga is felesége kiszabadítására, még ha a föld kellős közepének
mélységibe volna is elrejtve. S azzal aztán fegyverbe öltözik, hogy
menten utra kelhessen.
Most pedig fordítsák tekintetöket arra a toronyra, mely amott látszik, s
a melyről tudni kell, hogy ez Zaragosa vára tornyainak egyike, a melyet
ma Aljaferiának neveznek. Ime azon a tornyon egy búsongó nőalak jelen
meg, a ki tekintetét Francziaország felé fordítja s karjait is kitárja,
a mivel azt akarja jelenteni, hogy oda szeretne menni férjéhez és
atyjához. Ez a búsongó hölgy Melisendra, Don Gaiferos hitvese. S úgy
látszik jó sorsa hozta ki most a vár falára, mert ime gascognei köpenybe
burkolózva egy férfi alak lopózik a torony alá. Melisendra azt hiszi,
hogy valami keresztyén utas, a ki Francziaországba ügyekszik, s azért
azt mondja neki a vers szavai szerint
„Ha Frankhonba mégy, vitéz úr,
Kérdezd hogy van Gaiferos“.
Azonban oh mily boldog csalódás! A köpönyeges vándor megismerteti magát
feleségével, hogy ő maga a várva várt Don Gaiferos, karjait kitárja, s a
bátor Melisendra nem soká gondolkozik, hanem leugrik a várfalról, s a
mint látni méltóztatnak, férje oly ügyesen elkapja a légben
köpönyegével, mintha egy alma pottyant volna a fáról sapkájába. Alig
hogy ott van karjai között, Don Gaiferos sarkantyúba kapja paripáját s
immár hátat fordítanak a mór városnak, elindulnak, s nagy örömmel
boldogan térnek azon útra, mely Francziaországba s Párisba vezet. Oh
menj is békével, boldog, szerencsés házaspár! Érjétek el bántatlanul,
sértetlenül vágyva vágyott hazátokat s szerencsés utazásotokban semmi
akadályt a sors ti elétek ne gördítsen! Barátaitok és rokonaitok békében
s megelégedésben lássák telni napjaitokat, a melyeket az égnek kegyelme
nyujtson oly hosszúra, a mily hosszúra csak nyujthat.
– Ne kotyogj ficzkó! – szólt közbe most Pedro mester a színfalak mögűl –
csak egyszerűen; nem ér az a czifrázás fabatkát se!
A magyarázó nem felelt, hanem folytatta az eléadást:
– Azonban jaj, Zaragosa városában is akadt heverő – henye szem, a mi
mindent észre szokott venni. Meglátták, hogy Melisendra mily vakmerően
ugrott alá a bástyáról, s hogyan menekült férjével. Mindjárt hírűl
vitték Marsilio mór királynak, a ki abban a nyomban harczi lármát üttet.
S ime milyen gyorsan fegyverkeznek a mórok, íme az egész város
cseng-bong a harangzúgástól, mely minden templom tornyából aláhangzik.
– Az ugyan nehezen – szóla közbe most Don Quijote – a mi a harangokat
illeti, azzal ugyan elvetették a sulykot, Pedro mester, mert a móroknál
nem szokás harangozni, hanem igenis dobolni, trombitálni és sípolni.
Hogy Sansueñában harangozzanak, olyan vékony tornyocskákban, melyekbe
egy ember is alig fér bele, az már mégis szarvas hiba.
Pedro mester e szavakra mindjárt félbeszakasztotta a harangozást s így
szóla:
– Ne méltóztassék az ily apróságokon fenakadni, señor Don Quijote, s ne
kívánja, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Lőnek ám bakot sokszor
még a fényes, nagy színházakban is!
– Az is igaz – jegyzé meg Don Quijote – Isten neki hát harangozzanak a
mennyit akarnak.
Pedro mester azonban még is okúlt az intésen, s a harangozást abba
hagyta; a magyarázó pedig folytatá:
– Nézzék uraim, mily számos és mily fényes mór lovasság rohan ki a
városból a keresztyén hitves-társak üldözésére! Hány meg hány trombita
harsog, hány meg hány réz síp süvít fel, hány meg hány kis és nagy dob
pereg! Bizony, félek hogy elérik, s úgy hozzák vissza a ló farkához
kötve… oh szegény Gaiferos, oh boldogtalan Melisendra, az ugyancsak
iszonyú látomány lenne!
Don Quijote pedig látva ezt a tenger pogányságot; s hallva a nagy
zengést-bongást, és a magyarázónak keserves jajveszéklését: ugy találta,
hogy nagy ideje van immár, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra
szökött tehát s hatalmas hangon így kiáltott:
– Semmikép se fogom eltűrni, hogy az én koromban s szemem láttára valami
sérelmet kövessenek el egy oly híres lovagon, derék férjen, és
hitvestárson a milyen Don Gaiferos. Vissza, ti alacsony csőcselék! Ne
űzzétek, ne üldözzétek ama menekvőket, különben én velem gyűlik meg a
bajotok!
E szavak után kardját kirántotta s egy ugrással ott termett a színpad
előtt és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes
kardcsapás-záport zudított a fából faragott vagy tésztából gyúrt alig
egy arasznyi magasságú bábu-mórokra. Kit ledöntött, kit levágott, ennek
fejét vette, amazt ketté hasította s a többi között ütött egyszer
akkorát, hogy ha Pedro mester le nem bukik, meg nem lapúl s össze nem
húzza a nyakát, szent egy igaz úgy lecsippenti a fejét, mintha sifliből
lett volna.
Meg is eredt aztán Pedro mester kiáltozása:
– Megálljon, nagyságos uram, señor Don Quijote! gondolja meg, hogy a
miket itt szabdal, vagdal, öldököl, gyilkol, azok nem igazi mórok, hanem
csak tésztabábok. Jaj nekem, jaj szegény bűnös lelkemnek! Oda vagyok,
vége az egész vagyonomnak!
De csak mind nem használt az semmit és Don Quijote egyre ütött, vágott,
szurkált, szabdalt sűrűn mint a záporeső. Szóval, rövidebb idő alatt
mint egy pár Miatyánkot el lehetne mondani, tönkre verte az egész
szinházat, diribbé-darabbá gépeket, bábukat. Marsilio király pogány egy
sebet kapott, Nagy Károly császárnak pedig koronája, koponyástul ketté
lett hasítva.
Az egész nézőközönség összezavarodott, a majom ijedtében a ház tetejére
menekült, az unokaöcs remegett, a fogadós reszketett, de magának Sancho
Panzának is az inába szállt minden bátorsága; mert utóbb, a zivatar
elmultával, még esküvel is bizonyította, ilyen éktelen nagy haragban
soha se látta még eddig gazdáját.
Midőn a bábszínház már végkép elpusztult, Don Quijote csak akkor
csillapodott le némileg s így szólott:
– Szeretném, ha e pillanatban itt láthatnám magam előtt mindazokat, a
kik nem hiszik, nem is akarják hinni, mennyire hasznára válnak a kóbor
lovagok e világnak. Mert lám, ha én most nem vagyok, mi lesz a jó Don
Gaiferosból s drága hitveséből a szegény Melisendrából? Eddig ezek a
csúf mórok bizonyára utólérték volna őket, s tudom lett volna aztán hadd
el hadd! Szóval, éljen a kóbor lovagság, éljen mindennél inkább a mi a
földön él!
– Éljen, éljen! – nyögdécselé rá Pedro mester – én pedig gebedjek meg,
ha már egyszer annyira semmivé lettem hogy Don Rodrigo királylyal együtt
azt mondhatom:
Tegnap még enyim Spanyolhon,
S már ma nincs egyetlen ormó
Mit enyimnek mondhatok.
Nincs egy fél órája, de csak fél minutája sincs, s még akkor királyok és
császárok ura voltam, istállóim, ládáim, zsákjaim tele számtalan lóval,
megmérhetetlen pompával: most pedig oda vagyok, semmi vagyok, szegény
vagyok, koldus vagyok s a mi legfőbb, majom nélkül való vagyok, mert
tudom Istenemre, véres verejtékembe fog kerülni a míg azt a megriadt
majmot megint megkeríthetem. S mindezt ennek a lovag úr meggondolatlan
dühösségének köszönhetem, a kiről azt mondják, hogy az árvákat
gyámolítja, a ferdeségeket eligazítja s más egyéb könyörűletes dolgokat
cselekszik. S egyedűl vélem szemközt hagyta őt cserbe sok nemes
felltétele, hogy az Isten áldja meg érte mind a két kezével! Szóval a
Bús-képü lovag úr volt hivatva arra, hogy képtelenné tegye minden
bábomat, s velük együtt koldussá, nyomorékká engem magamat!
Sancho Panza szíve nagyon megesett e keserves jajgatás között elmondott
szavakra Pedro mesteren; mindjárt is így szóla hozzá:
– Ne sírj, ne ríjj, Pedro mester, megszakasztod bele a szívemet. Ne
félj, van az én uram oly könyörületes keresztyén, hogy ha belátja, hogy
neked valami kárt tett, meg is tudja, meg is akarja azt busásan
téríteni.
– Ha Don Quijote úr a maga jószántából is megfizeti elpusztított bábuim
egy részét – viszonzá Pedro mester – akkor én is megnyugszom s nem
teszek sehol panaszt.
– Panaszt, Pedro mester? – kérdé Don Quijote – s megtéríteni valamit? Én
mind e mostani óráig se tudom, hogy valamit Pedro mestertől elvettem
volna.
– Valjon? – kérdé Pedro mester – hát ezt a sok romot, a mi itt hever a
kemény, terméketlen földön, ugyan ki szórta szélylyel, ki pusztította el
más egyéb, mint e hatalmas karnak legyőzhetetlen ereje? Kiéi voltak e
büszke lovagok, császárok, királyok, egész hadseregek, ugy-e az enyimek?
S mivel kerestem meg én a kenyeremet, úgy-e hogy ezekkel?
– De most már csakugyan teljesen hiszem – szóla közbe Don Quijote, –
hogy azok a varázslók, a kik üldöznek, először a magok valóságában
állítják szemeim elé a tárgyakat s azután mindjárt azzá változtatják a
mivé akarják. Igaz lelkemre mondom, uraim, a mi itt történt, én azt
egészen szó szerint vettem, azt gondoltam, hogy Melisendra csakugyan
igazi Melisendra, Don Gaiferos Don Gaiferos, Marsilio Marsilio, Nagy
Károly meg igazán Nagy Károly. Ezért ragadt el a harag s kóbor lovag
tisztem betöltése végett akartam a menekvőkön segíteni s így a legjobb
szándékkal tettem a mit tettem. Ha fonákul ütött ki, annak nem én vagyok
az oka, hanem azok a gonoszok, a kik üldöznek. Mindazáltal habár hibám
nem eredt is szántszándékos gonoszságból, kész vagyok magamat
kártérítésre itélni. Mondja ki Pedro mester mit kiván az elpusztított
bábukért s ime én ezennel felajánlom készségemet, hogy jó és folyó
spanyol pénzben az egészet rögtön megtérítem.
Pedro mester most egyenként felbecsülte bábúit, Sancho Panzának és a
fogadósnak, mint becsűsöknek helyeslése és jóváhagyása mellett, a kik
végre aztán kimondták, hogy Don Quijote mindössze hetven kerek tallért
tartozik fizetni a megkárosított bábjátékosnak. Pedro mester ráadásul
még egy tallért követelt azonkívül azon fáradságáért, melybe a majom
visszakerítése kerül.
– Add oda neki, Sancho – mondá Don Quijote, a kinek drága diadala még
így is igen jó kedvet szerzett, – ha nem is a majomért, de a bajomért,
mert szívesen adnék akár kétszáz tallért is annak, a ki egész
bizonyossággal hírt tudna hozni a felől, valjon Doña Melisendra
asszonyság és Don Gaiferos úr csakugyan ott vannak-e már
Francziaországban, övéik közt.
– Senki se tudná azt jobban megmondani mint az én majmom – szólt az
egészen megvigasztalódott Pedro mester – csakhogy azt most emberi
hatalom nem tudja kézre keríteni. Egyébiránt majd utána járok s ha Isten
uj reggelt enged érnünk, majd meglássuk.
Igy tehát a bábszínház viharja végkép lecsillapult, s mindnyájan békén
és barátságos egyetértésben vacsoráltak együtt Don Quijote költségén, a
ki Melisendra megszabadítása és a mórokon nyert diadala örömében egész a
tulságig bőkezű volt.
A lándzsás és alabárdos ember még jóval pitymallat előtt utra kelt;
hajnal hasadta után pedig Don Diego unokaöcscse vett bucsút a lovagtól,
ki a szíves vezető jóságáért nem győzött elég hálát mondani.
Don Quijote és Sancho Panza is utra keltek aztán, előbb azonban a lovag
még Pedro mester felől tudakozódott; szerette volna megtudni, megfogta-e
a majmát, a majomtól pedig azt, hogy Melisendra csakugyan szerencsésen
hazaért-e Francziaországba?
De a mire Don Quijote fölébredt, már akkorra a bábjátékosnak híre hamva
se volt a fogadóban. Találkozni sem akart többé Don Quijotéval, azért
sietett oly nagyon. S miért nem akart? Majd elmondjuk a következő
fejezetben.