A szamárordítás története és a jós majom.
Don Quijote elbeszélése tovább tartott mint egész lenléte a Montesinos
barlangban, melyben beteges képzelődése az elmondott egész zagyvalékot
bizonynyal csak úgy álmodta. A hanyatlásnak induló nap őket is indulásra
serkenté, lóra ültek tehát s mentek, de még útközben is folytonosan a
barlang álmodott, vagy képzelt s igazaknak egyedül az egy Don Quijote
által tartott csodáiról beszélgetve.
Még folyton ezen társalgásba voltak elmélyedve, midőn egyszer csak egy
embert látnak magok után sietni, a ki nagyon sebesen jött gyalog s egyre
ütlegelte dárdákkal és alábárdokkal ugyancsak súlyosan megterhelt
öszvérét. A mint utólérte őket, nyájas jó estét mondott, de csakhamar
tovább sietett.
Don Quijote megszólítá:
– Álljon meg kissé, atyafi, úgy látszik szaporábban halad, mint öszvére
szeretné.
– Nem állhatok meg, uram – viszonzá az ember – mert ezekre a
fegyverekre, a miket öszvéremen látnak, holnap reggel már szükség lesz,
útam tehát nagyon sietős; Isten áldja meg az urakat. Hanem, ha
kiváncsiak tudni, miért viszem e fegyvereket: az éjszakát ott akarom
tölteni a remetelakon túl fekvő korcsmában. S ha talán egy úton jönnek
velem, ott majd találkozhatunk, a hol aztán csodadolgokat fogok
elbeszélni. Most pedig másodszor is Isten velünk!
S azzal úgy neki esett dorongjával megint az öszvérnek, hogy Don
Quijotenak nem nyílt többé alkalma megkérdezni, milyen csoda dolgokat
akar neki elbeszélni. Minthogy pedig a mi jó lovagunk mindjárt égett,
sőt lobogott a kiváncsiságtól, mihelyest csoda dolgokról tétetett
említés, most sem volt többé nyugta, hanem még ha egészen ellenkező
irányban kellett volna is haladniok kitűzött útjokkal szemközt, még
akkor is készebb lett volna megváltoztatni az irányt, csakhogy az igért
csodadolgokat meghallhassa; mennyivel inkább most tehát, a midőn egészen
egy úton haladtak. Sietteté is uti társait, Rocinante nagy keserüségére,
melynek szinte lépést kelle tartania a két utitárs futósabb barmával.
A nagy sietésnek az lőn aztán csakugyan eredménye, hogy kevéssel a
fegyver csomagot vivő ember után ők is beérkeztek a vendéglőbe, melyet
Don Quijote ezúttal, Sancho kimondhatatlan örömére, nem nézett
várkastélynak.
Alig tértek be, s Don Quijote a fogadóstól mindjárt ama dárdás és
alabárdos ember után tudakozódott; a fogadós azt felelte, hogy ott van
az istállóban és épen abrakol. A vezető és Sancho is hasonlóképen
cselekedtek aztán csakhamar, de az istállóban a jászol mellett a legjobb
helyet Rocinantenak hagyták.
Don Quijote pedig azonnal oda ment, a hová az ember után a fogadós
utasította. Ott is találta s felszólította, hogy elmondjon neki
okvetlenül mindjárt mindent, a mi felől az úton említés történt. Az
ember azonban így felelt:
– Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet igy álltában
elbeszélni; engedje meg előbb, jó uram, hogy végezzem az abrakolást s
akkor hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik!
– Ha csak az abrakolás hátráltatja – mondá Don Quijote – szivesen
segítségére leszek én magam is.
S azzal mindjárt hozzá látott az abrak rostálásához s a jászol
kikotrásához, a mi oly nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már
kétszerte oly szívesen teljesítette kivánságát. Leült egy kőpadra, Don
Quijote meg melléje, körülöttök pedig hallgatóság gyanánt az unokaöcs,
Sancho Panza és maga a fogadós foglalván helyet, az ember így kezdé
eléadását:
– Előljárójában tudniok kell uraságtoknak, hogy a környékbeli egyik
faluban, mely e fogadótól mintegy négy mértföldnyire fekszik, egy
odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosz
akarata folytán elveszett, a mit nagyon is hosszas lenne hegyiről tövire
elmondani; elég az hozzá, hogy elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé
tett is érte, csak nem tudták az ő szamarát megtalálni. Valami két hete
mult már, mióta közhirré lett, hogy a szamár elveszett, mikor egyszer a
piaczon a vesztes esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt
mondja:
– Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár!
– Meg is adom szívesen, komám uram, csapunk tisztességes áldomást –
viszonzá a másik – de hát hol a szamár?
– Az erdőben – mondá, a ki megtalálta – ma reggel ott láttam, de nincs
rajta se nyereg, se semmi szerszámféle, s a mellett úgy lesoványodott,
hogy szinte megesik rajt az embernek a szíve. Haza is akartam terelni,
de már annyira elvadúlt s oly szilaj, hogy a mikor feléje mentem,
futásnak eredt s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja komám
uram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt
a szamarat vezetem előbb haza.
– Bizony jó szívvel veszem – mondá a szamár gazdája – s vagy egyben vagy
másban majd megszolgálom komám uramnak.
Egy szó mint száz, a két belső ember tehát karonfogva neki indúlt az
erdőnek gyalog. S a mint odaértek arra a helyre, a hol úgy gondolták,
hogy megtalálják, bizony csak nem volt az ott, de se híre se hamva még
az egész környéken se, akármennyire keresték.
A mint látták, hogy semmikép se akadnak már nyomára, azt mondja a
tanácsbeli, a ki a szamarat látta, a másiknak:
– Megálljon csak, komám uram, jutott eszembe valami mesterség, a minek
segítségével ide csalogatjuk mi azt a szamarat, még ha a föld gyomrába s
nem csak az erdő sűrűjébe bujt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én
csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást s ha komám uram is ért
hozzá valami keveset, akkor úgy tekinthetjük, mintha már a markunkban
tartanók.
– Valami keveset? azt mondta komám uram? – szólt a másik. De lelkem
adta, úgy értek én hozzá, hogy senki különben; jobban mint az igazi
szamár.
– No majd meglássuk – viszonzá a másik tanácsbeli – mert én úgy
gondolnám jónak, hogy komám uram egy felűl kerülje meg az erdőt, én meg
más felűl, úgy hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komám
uram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár
meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha csak az erdőben van még.
Mire a szamár tulajdonosa így válaszolt:
– Annyit mondhatok, komám uram, hogy ez egészen helyre egy terv s méltó
a kegyelmed szép eszéhez.
S ezzel aztán közmegegyezés szerint külön válltak, de történetesen majd
egy és ugyanazon pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten úgy,
hogy egyik a másik ordításától elámítva, oda siettek s megint
összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár.
Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott:
– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított?
– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik.
– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az
igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi
különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem
hallottam.
– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti
komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is
kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed
hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi
s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész
tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár
széles e világon.
– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s
még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a
miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán
olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se
álmodtam volna.
E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de
majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy
utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak,
nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog
ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már
az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna.
De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott
volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb
sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták.
A mit a tulajdonos látva, igy szólott:
– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk
hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a
fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után,
mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani.
– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja
az apát, a kántor se hagyja magát.
Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s
elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s
nem győzték dicsérni egymás ordító képességét.
Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik,
hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az
orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte
úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel,
mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi
esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is
rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden
ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról
a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a
hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz
tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész
csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek
egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se
félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy
holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek,
egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább
csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem
én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a
csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan
csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok.
S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek.
Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész
öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt
hangon így szóla:
– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra
megszabadulásának mutatványa.
– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro
mester! Jó estét fogunk ma tölteni!
Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd
a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett
következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A
fogadós így folytatá:
– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy
egyiket sem látom.
– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam
jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás?
– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is
megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós –
csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki
szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja.
– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – én meg jutányos árt
szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt
ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza.
S azzal tüstént kiment a fogadóból.
Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s
miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt:
– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt
la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don
Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan
van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében.
De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü
majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is
sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a
kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek
füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal
inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi
még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el
egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az
ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom
felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már
a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester
nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit,
mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve,
majma és játékmutatványa kegyelméből.
E pillanatban Pedro mester ujra megjelent s hozta magával kocsin a
bábjátékot, meg egy farkatlan majmot, a mely minden tekintetben
szakasztott olyan volt, mint minden majom.
Alighogy Don Quijote meglátta, kapva ismét a rendkivüliségen, mindjárt
ezt a kérdést intézte hozzá:
– Mondja meg nékem, nagyságos jós uram, mi járatban vagyunk s mit hoz
ránk a holnap? Itt a két tallér.
S ezzel megparancsolta Sanchonak, hogy a pénzt adja oda Pedro mester
kezébe; ez azonban majma helyett igy felelt:
– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a
jövendőről; a multról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a
jelenről is.
– Süsse meg! – mondá Sancho – azért ugyan soha egy kurta fityinget se
adnék, hogy azt mondják meg nekem, a mi már megtörtént; ki tudja azt
jobban, mint én magam? Már pedig, ha én azért fizetnék, a mit különben
is tudok, az csakugyan sült bolondság lenne. No, hanem ha azt is tudja,
a mi éppen most történik: Itt a két tallér, s mondja meg nekem ő
legmajmabb urasága, mit csinál ez időszerint az én feleségem Panza
Theréza s mivel foglalkozik?
Pedro mester vonakodott a pénzt elfogadni s így szóla:
– Nem szoktam előbb elfogadni a jutalmat, a mig meg nem szolgáltam.
S azzal kétszer ráütvén balvállára, a majom abban a nyomban fen termett
rajt, s száját odahajtva gazdája füléhez, csunya gyorsasággal
csikorgatta fogait. Ezt a mesterséget egy-két perczig folytatta s aztán
egy másik ugrással megint a földre szökött, akkor pedig Pedro mester
hirtelen térdre borúlt Don Quijote előtt s lábait átkarolva igy szóla:
– Úgy karolom át nagyságod két lába szárát, mintha csak a Hercules
oszlopait karolnám! Oh dicső feltámasztója a már-már feledésbe merűlő
kóbor lovagrendnek! Oh, érdeme szerint eléggé soha nem magasztalható
nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, lelke ön az aléldozóknak, támasza
az elesőknek, karja az elesetteknek, mankója és vigasztalása minden
szerencsétlennek!
Don Quijote megmerevűlt, Sancho elképedt, az unokaöcs bámult, a
szamárordításos elkábúlt, a vendégfogadós megkeveredett, egy szóval, a
kik csak hallották a bábjátékos szavait, mind egészen elhaltak
ámulásokban. Ez pedig így folytatta:
– Te meg, oh jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb
fegyvernöke, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, a gondos Thereza,
most is házi dolgaival van elfoglalva, s most éppen ez órában egy csomó
lent gerebenez, s nagyobb igazság okáért, egy csempe korsó áll mellette
balfelől, lehet úgy egy jó pintes, a melylyel magát munkája közben
mulatgatja.
– Már ő az! – mondá Sancho fejét csóválva – akár hol tanulta, vagy
szerezte ez a majom a mesterségét, de igazán csodálatos!
– Be kell vallanom – mondá Don Quijote is – a ki sokat olvas, sokat jár:
sokat lát az s sokat tud. Ennek bevallására pedig az ösztönöz, mert
ugyan ki tudta volna elhitetni velem, a mit most a tulajdon két
szememmel láttam, hogy e világon még jósmajmok is létezzenek. Igen, én
csakugyan az a Don Quijote vagyok, a kit e kedves állatka említett,
bárha kissé túlzó volt is a dicséretben. Egyébiránt akármilyen legyek
is, hálát adok az Istennek, hogy olyan érző és résztvevő szívvel
ruházott fel, mely javát akarná mindenkinek, kárát pedig senkinek.
Pedro mester ekkor zsebre tévén a könnyű szerrel – s utóbb majd
elmondjuk, milyen csodamódon megszerzett – két tallért: elment, hogy a
híres bábjátékot felállítsa. Míg ő azzal foglalkozott, Sancho oda
lopódzott ura mellé s azt súgta néki:
– Nagyságos uram, ettől a majomformájú varázslótól kérdezzük meg, igaz-e
mindaz vagy csak álom, a mi nagyságoddal a Montesinos barlangban
történt? Mert én nagyságod kegyes engedelmével a mondó vagyok, hogy
abban az egész históriában nem volt egy szikra igaz se!
– Az mind meglehet – viszonzá Don Quijote – én azonban bátran meg merem
kérdeni, nemcsak ezt a majmot, hanem hozd ide valahány majom a világon
van, megkérdem én bátran mindnyáját!
– A Krisztus mentsen meg annyi majomtól! – mondá Sancho elszörnyedve –
lám az előbb csak ez az egyetlen egy szólalt meg, s már ennek a szavára
is minden hajam szála égnek állott ijedtemben!
Pedro mester nem sokára visszatért azzal a jelentéssel, hogy a látásra
méltó s csodálkozást gerjesztő bábjáték föl van állítva.
– De még előbb egy szóra kérem, Pedro mester – mondá Don Quijote. S
aztán közlé vele miről gondolkozik s felszólítá, kérdezze meg majmát,
mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, a mik vele a Montesinos
barlangban történtek, igazak voltak-e vagy csak álmodta, mert neki úgy
látszik, hogy van bennök valami mind a kettőből. Mire Pedro mester
minden további szó nélkül újra előhozta majmát s Don Quijote és Sancho
elé állítva így szóla:
– Ime, majom úr, ezen lovag ő nagysága azt akarja tudni, hogy bizonyos
dolgok, a mik véle az úgynevezett Montesinos barlangban történtek,
igazak voltak-e vagy sem?
S ezzel megadván a szokott jelet, a majom mindjárt fölugrott a bal
vállára s úgy tett, mintha fülébe súgna valamit; mire Pedro mester
rögtön így szólott:
– A majom azt mondja, hogy azon dolgok egy része a miket nagyságod az
említett barlangban látott vagy tapasztalt, nem igaz, másik része
azonban igaz. Ő ezen kérdéses tárgy felől most csak ennyit tud mondani.
Ha azonban nagyságod még többet is meg akarna tudni, a jövő pénteken
megfelel minden kérdésre, most azonban kifogyott már minden erejéből,
melyet péntekig nem is tud ujra összeszedni a mint már említettem.
– Nem megmondtam-e – szólt Sancho – hogy sehogy se fért a fejembe, hogy
a barlangban történteknek csak a fele is igaz legyen?
– Majd elválik, Sancho, – viszonzá Don Quijote – mert az idő, mely
mindent fölfedez, semmit sem hágy rejtve, de napfényre hozza, legyen bár
a föld mélységes mélyébe elrejtőzve. S most erről elég ennyi, mi pedig
menjünk a jó Pedro mester mutatványának megszemlélésére, a miben, azt
hiszem, alkalmasint lesz valami érdekes is.
– Hogyan? Csak valami érdekes? – felelé Pedro mester. – Van az én
mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványság. Merem
állítani nagyságod előtt señor Don Quijote, hogy alig van a világon mai
napság valami, a mit érdemesebb volna megszemlélni. Majd meggyőződik
felőle nagyságod saját szemével. Azért ne is késlelkedjünk, mert az idő
már is előre haladt, nekünk pedig sok a tenni, mondani és mutatni
valónk.
Don Quijote és Sancho szót fogadtak és odamentek, a hol a bábjáték már
fel volt állítva s közszemlére kitéve s körülötte minden oldalról égő
viaszgyertyácskák, melyek fénye az egészet igen csinossá s ragyogóvá
tette.
A mint oda értek, Pedro mester az állvány mögé vonúlt, mert neki kellett
a mesterséges bábukat igazítnia, az állvány előtt pedig egy fiatal
gyerkőcz foglalt helyet, Pedro mester inasa, ki a látványságban
előforduló történetnek magyarázója és felvilágosítója gyanánt szolgált.
Kezében egy pálczácskát tartott, melylyel a kilépő bábukat mutogatta.
Mikor aztán a vendéglőbeliek mind helyet foglaltak már, némelyek szemben
a játékkal állva, Don Quijote, Sancho s Don Diego unokaöcscse pedig a
legjobb helyeken ülve: a tolmács így kezdé mondókáját, a mint látni vagy
hallani fogja az, ki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja.