Don Quijote nagyszerű látományai a Montesinos barlangjában.
Délutáni négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap,
meggyérített fényével és sugarainak mérséklésivel alkalmat nyujtott Don
Quijotenak, hogy minden forróság és egyéb kellemetlenség okozta akadály
nélkül mondhassa el rendkívül figyelmes két hallgatójának, mi mindent
nem látott a Montesinos barlangjában. Kezdé pedig ekképen:
– Körülbelől mintegy tiz tizennégy ölnyire e börtön mélyiben jobb kéz
felől egy üreg mélyed, mely van akkora hogy egy nagy kocsi elférne benne
öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távol hasadékoktól s
repedésektől kap, melyek nyilása a föld felszíne felé van. Ezt az
üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, a mikor már-már
boszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve, mind
mélyebben és mélyebben megyek alá e sötét tájakra, a nélkül hogy
határozottan tudnám, utam hová és merre viszen. Elhatároztam tehát
magamban, hogy bemegyek e mélyedésbe s kissé megpihenek. Felkiáltottam
hozzátok, ne ereszszétek tovább a kötelet a mig nem mondom; ti azonban
hihetőleg nem hallottátok. Fogtam tehát a kötelet a mit ti mindegyre
alább bocsátottatok s kerekes tekercscsé összecsavargattam s azután
gondolatokba mélyedve ráültem s azt hánytam vetettem eszemben, hogyan
ejtsem szerít, hogy – ha most már senki nem fog is, – a mélységbe
alábocsátkozzam. A mig e gondolatokkal tépelődtem, egyszerre s egészen
váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, midőn meg se
gondoltam volna, sőt most se tudom hogy s hogy nem: fölébredtem s ott
voltam egy olyan gyönyörű rétség kellős közepén, a melynél szebbet a
természet nem alkothat s a legragyogóbb emberi képzelem gondolatban sem
teremthet. Dörzsöltem, törülgettem a szememet, de láttam, hogy nem
alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mind a mellett megtapogottam
fejemet, mellemet hogy csakugyan én vagyok-e az ott, vagy valami üres
káprázat, a mi hozzám hasonlít. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal
folytatott összefüggő beszélgetés mind arról győztek meg, hogy akkor is
az voltam, a ki most vagyok.
Egyszerre gyönyörű királyi palota tűnt szemembe, melynek falai mintha
tiszta, átlátszó kristályból volnának építve. Most egy nagy kapu
szárnyai nyíltak ketté s egy tisztes aggot láttam elé lépni, a ki
egyenesen felém tartott. Violaszín hosszú felöltő borítá, mely egész a
földig ért; vállára s mellére zöld atlasz gallér simúlt, fején milanoi
fekete föveget viselt, hófehér hosszú szakálla pedig egész övig ért.
Fegyver nem volt nála semminemű, hanem kezeiben igen is olvasó, melynek
szemei diónagyságúak valának, a hiszekegyek pedig akkorák, mint valami
középszerű strucztojás. Magatartása, járása, méltóságteljes s mégis oly
szelíd arczkifejezése, egyenként úgy mint összevéve, a legnagyobb
mértékben megleptek s bámulatra keltettek.
Odalépett hozzám s legelőször is megölelt szorosan, azután így szólott:
– Régóta várunk már reád, oh bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta
kivántunk már látni mindnyájan, kik e magányba ide vagyunk bűvölve, hogy
te adj hírt a világnak a felől, mit rejt s mit foglal magában ez a mély
barlang, a melybe léptél s melyet Montesinos barlangjának mondanak; s mi
olyan hőstett vala, melynek megkísérlését egyes-egyedűl a te
győzhetetlen szíved s rendűletlen bátorságod számára tartogatták. Jer
velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg mindazon csodákat, a melyeket
az átlátszó palota magában foglal, a melynek én vagyok parancsnoka s
örökös őre, mert én magam vagyok ama régi lovag, ama bizonyos
Montesinos, a kiről a barlangot nevezik.
Alig mondá ki előttem, hogy ő ama Montesinos, azonnal azt a kérdést
intéztem hozzá, igaz-e a mit felőle odafen a világban beszélnek, hogy
nagy barátjának Durandartenak szívét egy kis tőröcskével kivágta keble
kellős közepéből s oda vitte jegyesének, Belerma kisasszonynak, a mint a
lovag halála órajában kivánta. Azt felelte, hogy ez tökéletesen igaz,
annak az egynek kivételével, a mit a tőrről mondanak, mert az nem tőr
volt s nem is kicsiny, hanem egy hosszú gyilok s hegyesebb akármilyen
árnál.
– Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramon de Hocestől, a hires
fegyverkovácstól való gyilok lehetett – szóla közbe Sancho.
– Azt nem tudom – folytatá Don Quijote – azonban alig hiszem, hogy ez
készítette volna, mert hiszen Ramon de Hoces csak a minapában élt, míg a
roncesvallesi ütközetnek, a hol ez a szerencsétlenség történt, immár sok
száz esztendeje, s ezen elbüvöltek azóta vannak itt a barlangban.
Egyébiránt ki készítette azt a hegyes gyilkot s ki nem, az egészen
mellékes s a történet valóságán és egybefüggésén semmit sem változtat.
– Tökéletes igaz, – jegyzé meg a vezető – kérem, señor Don Quijote,
folytassa csak tovább, mert nem mondhatom ki eléggé, elbeszélése
mennyire érdekel.
– Magam is örömmel folytatom – viszonzá Don Quijote – s igy tehát el
kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a
kristálypalotába, a hol egy alacsony s rendkívűl hüvös teremben, a mely
egészen alabástromból van, egy igen művészileg faragott márványkoporsó
állt, melyben egy egész hosszában kinyujtóztatott lovagot láttam
feküdni, a ki azonban nem volt sem érczből, sem márványból vagy
jáspisból faragva, mint az más koporsókon szokás, hanem valóságos
csontból és húsból. Jobb kezét, a mely igen izmosnak, erősnek látszék,
ott tartá szíve oldalára fektetve, s még mielőtt akármit is kérdezni
tudtam volna, Montesinos meglepetésemet látva, a sírban fekvőre
irányzott tekintettel igy szóla:
– Ez az én Durandarte barátom, a korabéli kóborlovagság valóságos tükre
és virága. Őt, valamint engem is s velünk együtt sok másokat a franczia
varázsló, Merlin tart itt lebűvölve, kiről azt mondják, hogy az ördög
fia volt; én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördögnek fia, hanem – a
mint mondják – egyben-másban, túltett ő még magán az ördögön is. Senkise
tudja azt, hogy s mikép varázsolt el bennünket, de majd kiderűl az is
annak idejében, a mely idő már nincs is nagyon messze a mint képzelem. A
mi fölött nem tudok eléggé csodálkozni, az, hogy bárha úgy tudom, mint
hogy most nappal van, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki
életét, s hogy halála után rögtön én magam vettem ki a szivét tulajdon
két kezemmel, s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, mint a
természettudósok is azt tartják, hogy annak nagyobb a bátorsága, kinek a
szíve is nagyobb mint a kié kicsiny; minthogy ez így van s ez a lovag
csakugyan régesrégen meghalálozott: hogyan lehetséges tehát, hogy
néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt mintha még élne.
Alighogy ezt kimondotta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fenszóval
elkiáltá magát:
Oh hű rokon, Montesinos,
Arra kérlek utoljára,
Hogyha éltem már bevégzém
S lelkem a testből kiválla:
Vágd ki szívem e kebelből
Egy gyilok vagy tőr vasával
S vidd el aztán s adjad által
Jegyesemnek Belermának.
Minek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag
mellett s könnyes szemekkel így szóla hozzá:
– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven
megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján
parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam, s nem
hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom
csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba,
minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás
között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam
piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem
édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után
értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen
friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine
elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint
Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával,
ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart
lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk,
de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság
leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért
Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá
változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la
Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány
Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent
lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát
fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen
folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek
fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette,
hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe;
minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne
engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott
folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már
említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje
ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be
Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik
rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az
aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most
elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is,
de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem
hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak
isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni
veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni
legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt
előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a
kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote
de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabb minőségben
támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült
kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet,
hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a
nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva.
– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte
bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága
bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik
oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott
némaságába mélyedett.
E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s
keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon
keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl
két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér
turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve
csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban
széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek
a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében
finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia
szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a
gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal
együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a
kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki
nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s
annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az
ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött.
A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon:
– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő
alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott
oly tömérdeket.
– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote.
– Alig egy órája – viszonzá Sancho.
– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott
virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy
hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol
– s a mi szemeink elől elrejtett tájakon.
– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a
mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét;
meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg
három éjjel egy végben.
– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. –
– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető.
– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az
éhség még csak eszembe se jutott.
– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs.
– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja
ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni.
– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho.
– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a
három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le
egyik se, de még én magam sem.
– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho –
barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő
megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát
ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson
meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit
nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne
mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el.
– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote
úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi
tenger hazugságot kigondolni?
– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho.
– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote.
– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a
varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel
nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok
babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a
mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél.
– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még
sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel
láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon
számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket
utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók)
mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy
szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy
megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del
Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel
Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól, ismeri e őket? Azt
felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő
kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek
a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány
más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind
mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa
Dulcineának is!
A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el
vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt
elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a
mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának
csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg
van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá:
– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen
veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más
világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos
urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk.
Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az
esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a
legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most
pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már
képzelni sem lehet.
– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy
szavaiddal törődném.
– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt
aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha
nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár
kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá
a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt
nagyságodnak?
– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is
hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem
válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt,
hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is
tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat,
úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből
megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre
adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi
ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok
között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt, hogy a mig Montesinos
hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna
merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s
könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom,
Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat,
üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony
aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a
lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új
fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő
becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt
visszafizeti.
Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és
csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal:
Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg
legyenek szorúlva?
Mire ő így válaszolt:
– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az
úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi
azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy
Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig,
úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert
kétségkívül igen nagy zavarban lehet.
– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a
mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a
minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom
valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg
asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom
szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján
segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs
boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van
alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem
segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy
őt szenvedéséből fölszabadíthassam.
– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a
leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát
mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire
libbent föl a levegőbe.
– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is
eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és
babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá
tudják átvarázsolni? Oh uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem,
gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a
sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. –
– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s
mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik
neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok
szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már
említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a
mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz
valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás.