Don Quijote egy másik kóbor lovaggal találkozik.
Azon éjet, mely a halállal való találkozás napjára következett, Don
Quijote fegyvernökével együtt néhány terebélyes, magas fa árnyában tölté
s Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, a mit a fegyvernök magával
hozott szamarán. Vacsora közben Sancho így szóla gazdájához:
– De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett
azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmáúl, a mit nagyságod a
legelső megtörtént kaland alkalmával ejt vala. Bizony bizony csak jobb
ma egy veréb, mint holnap egy túzok.
– Mindazáltal – viszonzá Don Quijote – ha te, Sancho, nem gátolsz, s én
nekik rontok, a mint akartam: legalább is a császárné arany koronája s
Cupido festett szárnyai estek volna zsákmányodul.
– De hát ugyan mi a menydörgős menykőt csináltam volna velök? – kérdé
Sancho felkaczagva. Talán a fejembe tehettem volna azt a koronát? Vagy
angyal vagyok-e, vagy madár vagyok-e, hogy szárnyat kössek a vállamra?
Elég volt egyszer is repülnöm, hogy az isten rajtok felejtse a kezét
mindazokon, a kik felröpítettek; nem kérek belőle másodszor is. Elég egy
sütésből egy kalács.
– De hát ha eladhattad volna jó áron? – mondá Don Quijote.
– A komediás császárok koronája és fejedelmi pálczája sohasem szokott ám
tiszta aranyból lenni, uram – viszonzá Sancho Panza – hanem legfölebb be
van futtatva vagy épen sárga réz.
– Az igaz – jegyzé meg Don Quijote – mert nem szükséges, hogy a színpadi
ékszer igazi legyen; elég ha csak látszik annak s színét viseli, mint
maga a szinművészet is csak képe az életnek. Az egyik szinész a rablót
adja, a másik a csalót, ez a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az
okos bolodot, a harmadik a szenvedélyes bolondot, mikor aztán a darabnak
vége van s a szinészek levetik jelmezeiket, az egyik olyan mint a másik.
Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is, melyben
egyik ember császár, másik főpap, szóval, a hány szereplő csak lehet
valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége
az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltönyéből, mely őket
egymástól megkülönböztette s ekkor aztán a sírban egyenlőkké lesznek
valamennyien.
– Pompás összehasonlítás! – kiálta fel Sancho – bárha nem olyan új, hogy
már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, mint azt a másikat a
sakkjátékról, melyben minden bábunak megvan a különös tisztje mig a
játék tart, mikor azonban ezt elvégezték, mindnyáját összedöntögetik,
zürik-zavarják s egy zsacskóba vagy ládikába teszik, mintha csak az
életben voltakat sírba tennék.
– Sancho – jegyzé meg Don Quijote – te kezdesz napról napra kevésbé
együgyü s mindegyre okosabb lenni.
– Már hiszen valami csak rám is ragad nagyságod okosságából – viszonzá
Sancho – s ugyancsak tökkel ütött fejü embernek kellene lennem, ha még
nagyságod roppant tudományából s illedelmes, urias magaviseletéből sem
tanulnék semmit.
Don Quijote jó izüt mosolygott Sancho ez elismerést kifejező szavain, s
neki magának is úgy látszék, csakugyan van valami a dologban, mikor
előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy be lehetett
venni okos ember számba.
Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, mig végre
Sanchonak kedve kerekedett szeme csapó ajtaját lebocsátani, a mint azt
szokta kifejezni mikor aludni akart, – lenyergelte tehát szamarát s
kicsapta a gazdag legelőre. Rocinanteról nem vette le a nyerget,
minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt
időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantet ne merje
lenyergelni, így hozván ezt magával a kóbor lovagok által megállapított
és híven megtartott régi szokás. A zablát levenni s a nyereg kápára
akasztani, még az megjárta; de levenni még a nyerget is, – az már főben
járó bűn lett volna! Sancho is ekképen cselekedett tehát s a paripát is
ép úgy szabadjára eresztette, mint a szamarat, melyek között oly szoros
és benső barátság szövődött, hogy apáról fiura fenmaradt annak a hire,
hogy minden megállapodás alkalmával, a szamár nyakán milyen szépen át
szokta nyujtani Rocinante a fejét, a mi majd félrőfnyire előre nyult a
másik oldalra s el szoktak álldogálni ekképen mozdulatlanul, a földre
szögzött tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalább is addig, a mig
indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálék keresésére nem
kényszerítette volna.
Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy
terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő mult el még,
midőn háta mögött valami nesz hangzék, a mi fölébreszté. Meglepve talpra
ugrott s csupa szem-fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s ime
látta, hogy két lovas okozta e zajt, kiknek egyike leszállvan nyergéből,
így szóla a másiknak:
– Szállj le barátom, kantározd le a lovakat, mert a mint látom itt
elegendő mezőt találnak s e táj csendje és magánya egyszersmind az én
bánatos elmélázásomra is nagyon alkalmas.
Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt s a mint
letelepült, fegyverzete megcsörrent, a miből Don Quijote azonnal
világosan azt következteté, hogy az érkezettnek kóbor lovagnak kell
lennie. Rögtön oda is ment a még egyre alvó Sanchohoz, megrázta karjánál
fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt
susogta feléje:
Sancho barátom, kalandunk lesz!
– Adja Isten, hogy jó vége legyen – viszonzá Sancho – s merről fujdogál
a szele?
– Merről, Sancho? – mondá Don Quijote – emeld föl szemeidet és nézz
körül s egy kóbor lovagot fogsz látni, a ki a földön fekszik, s úgy
hiszem nem valami vidám hangulatban, mert láttam, mihelyt leszállt
lováról, mindjárt a földre henteredett, lefektében pedig fegyverzete
megcsörrent.
– Mibül következteti már most nagyságod, hogy itt kalandra van kilátás?
– kérdé Sancho.
– Nem azt akartam én mondani, – viszonzá Don Quijote – hogy ez már maga
kész kaland, hanem csak kezdete annak, mert a kalandok szokás szerint
így támadnak. De hallgass csak, úgy látszik valami lantot vagy cziterát
hangol s köhentéseiből és torka köszörüléséből azt lehet következtetni
hogy valami énekbe akar belekapni.
– Igaz lelkemre mondom úgy van – jegyzé meg Sancho – bizonyosan valami
búsongó lovagnak kell lennie.
– Egyetlen egy kóbor lovag sincs, a kinek valami bánata ne volna – mondá
Don Quijote – de hallgassuk meg mit énekel.
Sancho szeretett volna urának még válaszolni, azonban az erdő lovagjának
hangja, mely nem volt sem igen jó sem igen rosz, megakadályoztatta
szándékában s mind a ketten odafigyelve a következő éneket hallották:
Járva járom a világot,
Sokszor útam úttalan;
Mit szegény szívembe vágott
Kinom, e seb, – untalan
Egyre bánt és egyre éget
S mig a büszke ellenséget
Földre nem teríthetem:
Nincs nyugalmam énnekem!
– Hallod, Sancho, – mondá Don Quijote – a fölött kesereg, hogy
ellenségét űzi s nem találja. Bizonyosan valami párviadalban győzték le
s most elvesztett dicsőségét szeretné visszaszerezni! sértett hiusága az
a seb, melyet a kín szivén vágott s ez az, a mi egyre bántja s egyre
égeti. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik.
– Szent hogy megteszi – jegyzé meg Sancho, – mert a mint látszik, úgy
neki veselkedett, hogy egy hónapig se akarja abba hagyni a panaszkodást.
Ez azonban nem így történt; mert alig hallotta meg az erdő lovagja, hogy
körűlötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon
termett, s nyájas, csengő hangon felkiálta:
– Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy inkább boldogtalan talán?
– Boldogtalan! – viszonzá Don Quijote.
– Akkor tehát lépjen közelebb – mondá az erdő lovagja – s legyen
meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és
szomorusághoz lépett.
Don Quijote látván mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira,
odament s vele együtt nemkülönben Sancho is.
A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét s így szóla hozzá:
– Üljön le ide lovag úr, mert hogy nagyságod valóban az, még pedig a
kóbor lovagságot folytatók rendjéből való, ezt már azon egy körülményből
is bizvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam, a hol
egyedüli társasága a magány és a derült boltozat, melyeknél a kóbor
lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet.
Mire Don Quijote így válaszolt:
– Igen, én azon lovagrendhez tartozom, melyet nagyságod említ; s bár
szivemben bú, gyász és bánat tanyáznak is, mindazáltal a részvét nem
tűnt el onnan, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. Azon
dalból, mit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy nagyságod
boldogtalanságát a sértett hiuság okozza, s ellenségét keresi, a kin
diadalmaskodni szándékozik.
– Igen, azt keresem – viszonzá az erdők lovagja – s fel kell találnom –
–
– Ha úgy elrejtőzött is, mint a gyik, a mint az én gazdám szokta mondani
– kottyant közbe Sancho, a kinek megvolt e rosz szokása.
Az ismeretlen lovag – ugy látszék – zokon is vette közbeszólását, mert
neheztelő hangon azonnal így szóla Don Quijotehoz:
– Ez fegyvernöke önnek, uram?
– Az – viszonzá Don Quijote.
– Sohase láttam még olyan fegyvernököt – jegyzé meg az erdők lovagja – a
ki szóra merte volna nyitni ajakát ott, a hol ura beszél; legalább az
enyim ugyan nem, a ki pedig nem utolsó legény a világon, de azért rá nem
lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólamlott volna ott, a
hol én beszéltem.
– Már én bizony beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt is, a mint
Isten tudnom adta – mondá Sancho – nem azért adta az Isten az embernek a
nyelvet, hogy hallgasson, hanem azért, hogy használja. Hal volnék nem
szólnék, ember vagyok hangot adok.
Az erdő lovagjának fegyvernöke karon fogta Sanchot s igy szóla hozzá:
– Jerünk mi oda, a hol lovászosan elbeszélhetünk mindenről
kényünk-kedvünk szerint; s hagyjuk itt ezeket a mi gazdánk urainkat,
hadd mutassák ki egymásnak a foguk fehérét s hadd beszéljék el hegyiről
tövire egymásnak kalandjaikat s minden ajukat-bajukat, tudom isten, ott
éri őket a reggel is s még mindig lesz beszélni valójok.
– Bizony okosabb is lesz – mondá Sancho – kiki a maga párjával; én meg
majd kegyelmednek beszélem el, ki vagyok mi vagyok, hogy ám kegyelmed
itélje meg, beválok-e a bőbeszédü fegyvernökök csapatába.
Ezzel aztán a két fegyvernök félre vonúlt s közöttük épen olyan
mulatságos párbeszéd eredt meg, mint a milyen komoly a gazdáik között.