Különös kaland a Halál udvarának szekerével.
Mélységes mélyen elgondolkozva haladt elébbre a maga utján Don Quijote s
eszét folytonosan azon a gonosz játékon, jártatá, melyet vele a
varázslók űztek, a kik Dulcineáját ama rút alakká változtatták s el sem
tudta képzelni, mi módon volna lehetséges annak előbbi alakját
visszaszereznie. S ezen gondolataiba oly mélyen bele merűlt, hogy észre
sem vette, mikor Rocinante kantárszíja kicsúszott a markából, mire a
paripa megérezvén a nyert szabadságot, minden lépten nyomon megállt,
hogy jót harapjon a zöld fűből, melynek ama mezőség bőviben volt.
Kábultságából Sancho Panza térítette magához, ki is ekképen szólítá meg:
– Señor, a szomoruságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára
teremtették; de ha az emberek tulságosan neki adják magokat a
búbánatnak, akkor ők lesznek oktalan állatokká. Szedje össze magát
nagyságos uram, térjen magához, fogja meg Rocinante kantárját, viduljon
és ébredjen föl s legyen olyan jókedvű, a milyennek a kóbor lovagnak
lennie kell. Mi az ördög bántja? Micsoda elcsüggedés ez? Hordjon el a
sátán minden Dulcineát valahány csak van e világon, mert csakugyan
többet ér egyetlen kóbor lovag épsége, mint valamennyi elbűvölés meg
átváltozás a föld egész kerekségén.
– Hallgass, Sancho – mondá Don Quijote nem valami nyájas hangon –
hallgass, ismétlem, s ne káromold azt az elvarázsolt úrhölgyet, a kinek
szerencsétlenségeért én egyesegyedül csak magamat okozhatom; az ő
boldogtalansága azon irígységből ered, melylyel a gonoszok én ellenem
viseltetnek.
– Magam is azt mondom – viszonzá Sancho, – a ki ezelőtt látta és most
látja, hol van az a szív, a melyik meg ne síratná?
– Te bízvást mondhatod ezt, Sancho – folytatá Don Quijote, – mert te
eredeti szépségének teljességében láttad, minthogy a varázs arra nem
terjedt ki, hogy a te látásodat megzavarja vagy az ő ragyogó tulajdonait
előled elrejtse; egyedűl én ellenem és az én szemeim ellen irányul ez
elbűvölés mérgének egész ereje.
S bizonyosan folytatta volna még e kesergését, ha e pillanatban egy
kocsi nem megy az uton keresztül, a mely olyan különös alakokkal volt
tele, hogy furcsábbakat már képzelni sem lehet. A ki az öszvéreket
kocsis minőségben hajtotta, rút ördög volt. A kocsi egészen nyitott
vala, minden ernyő s minden kas nélkül. Az első alak, melyet Don Quijote
szeme megpillantott, maga volt a halál, emberi ábrázattal. Mellette egy
angyal foglalt helyet, jókora festett szárnyakkal, emitt egy császár,
fején – a mint látszék – arany koronával; a halál labainál a Cupidonak
nevezett mythologiai alak ült, bárha most bekötetlen szemmel, de azért
íve, tegze és nyilai nála voltak. Jött velök még egy tetőtől-talpig
fegyverbe öltözött lovag is, ki azonban nem hordott sem sisakot sem
vassüveget, hanem különféle színű tollakkal ékesített kalapot. Ezeken
kívül még több más meg más képű és öltözetű alakok.
A találkozás egészen váratlan lévén, némileg maga Don Quijote is meg
volt lepetve, Sanchonak meg épen inába szállt a bátorsága. Don Quijote
azonban csakhamar felvidult annak reményében, hogy itt valami rendkívüli
s veszélyes kalandra lesz kilátás. Ezen gondolattól s azon készségtől
ösztönöztetve, hogy bárminő veszedelembe is belerohanjon, utját állta a
szekérnek s nagy fenszóval és fenyegető hangon kiálta:
– Szekeres, kocsis, vagy ördög, vagy akárki légy is, mondd meg tüstént,
hogy ki vagy, hová mégy s miféle népet viszsz a talyigádon?
Mire az ördög a kocsit megállítván, szelíden így felelt:
– Mi uram, szinészek vagyunk, s Angulo el Malo társaságához tartozunk.
Ma reggel, minthogy épen egy hete urnapjának, ama faluban ott túl a
dombon, a „Halál udvara“ czimű darabot játszottuk el s ma este ujra el
akarjuk játszani ebben a faluban is, mely egészen ide látszik. S
minthogy a két hely egymáshoz ily közel van, meg akartuk magunkat
kimélni a vetkőzés és ujra öltözés, s arczfestés fáradságától, így tehát
mindnyájan magunkon tartottuk jelmezünket. Az az ifjú a halált adja, a
másik egy angyalt, ez a nő az igazgató neje, a királynét, a másik egy
katonát, emez a czászárt, én meg az ördögöt s egyike vagyok a darab
legfőbb személyeinek, a minthogy ezen társaságban az első szerepeket
szoktam játszani. Ha nagyságod felőlünk még egyebet is akar tudni,
kérdezzen tetszése szerint s én kész leszek mindenre megfelelni
pontosan, mert magam lévén az ördög, előttem semmi rejtve nem maradhat.
– Kóbor lovag szavamra mondom – viszonzá Don Quijote – mikor ezt a
szekeret megpillantottam, azt képzeltem, valami nevezetes kalandra lesz
kilátásom. Most azonban azt mondom, jó ha az ember alaposan vizsgál meg
előbb valamit, mielőtt komolyan csalódhatnék. Menjetek isten hirével, jó
emberek, játszátok el darabotokat s ha talán valamiben javatokra
válhatok, szóljatok bátran, én szíves örömest megteszem, mert
ifjúságomtól fogva mindig szerettem a színészetet s már gyermekkoromban
is éltem-haltam a komédiáért.
Még folyt e beszélgetés, midőn a véletlen úgy akarta, hogy a társaság
még egy másik tagja is odaérkezzék, a ki bohócznak volt öltözve s teli
aggatva csörgetyűkkel, egy bot végén meg három felfujt marhahólyagot
tartott, a mik erősen oda voltak kötözve pálczájához. Alig hogy
odajutott Don Quijote mellé, elkezdett a bottal hadonázni, a hólyagokat
földhöz pufogatta s tett olyan bakugrásokat, hogy a csörgők zajosan
csörömpöltek. Ez a szokatlan látomány annyira megijeszté Rocinantét,
hogy Don Quijote minden ereje megfeszítése daczára is, fogai közé kapta
zabláját, s oly könnyűséggel iramodot neki a mezőnek, a milyen
gyorsaságot az ő csont vázának darabjairól feltenni soha sem lehetett
volna.
Sancho látva, mily veszedelemben forog gazdája, mindjárt leugrott
szamaráról, s a mint csak futhatott, úgy futott segítségére; mire
azonban odaérkezett, már akkor Don Quijote a földön nyúlt el
Rocinanteval egyben, a ki gazdájával együtt maga is földre terült, a
minthogy Rocinante csintalansága és ficzkándozása rendesen mindig ilyen
szomorú véget szokott érni. Azonban alig hogy Sancho leszállt a
szürkéjéről Don Quijotenak segíteni: az a hólyag pufogató ördög a
szamárra pattant s verte kegyetlenűl a hólyagokkal, mire a csacsi sokkal
inkább a félelem és az ütések okozta szokatlan zaj, semmint talán a
fájdalom miatt, inaszakadtában rohanni kezdett a mezőn s egyenesen a
falu irányában, hol a szinészek darabjokat el akarták játszani.
Sancho mind szamarának nyargalását, mind gazdájának földre terülését
látta, s nem tudta hamarjában elhatározni, hogy a két baj közül előbb
melyiken segítsen? Végre azonban mint hű cseléden s jó fegyvernökön
nagyobb hatalma lett rajta a gazdája iránti szeretetnek semmint a
szamarához való ragaszkodásnak, bárha mindannyiszor, a hányszor a
hólyagokat fensuhogni s aztán szamara oldalára alázuhanni látta, úgy
esett neki, mintha kést forgattak volna meg a szívében, s örömestebb
eltűré, ha mindezen ütések a tulajdon szemebogarát érik, mint szamarának
akár csak farkaszőre legkisebb szálacskáját. Ily folytonos gyötrődés
között ért oda Don Quijotehoz, a kinek sokkal roszabbúl állt a szénája
mint maga szerette volna; Sancho felsegíté Rocinantéra, de aztán tüstént
így szóla:
– Nagyságos uram, elvitte az ördög a szamarat!
– Micsoda ördög?
– Az a hólyagos – viszonzá Sancho.
– Majd visszaszerzem én – mondá Don Quijote – rejtőzzék bár véle a
poklok legmélyebb és legsötétebb fenekére. Kövess, Sancho, im a kocsi
lassan halad, s az eléje fogott öszvérekkel fogom kárpótolni szamaradban
szenvedt veszteségedet.
– Sohse fáraszsza magát nagyságod – jegyzé meg Sancho – s fékezze
haragját, mert ha jól látom, az ördög leszállt már szürkémről, s ez
koczog is már visszafelé.
S csakugyan úgy is volt, mert az ördög készakarva leesett a szamárról,
hogy Don Quijotet meg Rocinantet utánozza, s azután ő maga gyalog
tartott a falunak, a szamár meg vissza gazdájához.
– Mindazáltal igenis méltó lesz – jegyzé meg Don Quijote – az ördög
illetlenségeért a kocsin menő társaság valamelyik tagján bosszút állani,
akár magán a császáron.
– Verje ki ezt az eszéből nagyságod, – felelt Sancho – s fogadja el
tanácsomat, mely abból áll, sohase kössön bele komédiásokba, mert azok
nagyon ármányos emberek. Azokat csak messziről meg a színpadon jó látni,
de azontúl semmi köze se légyen velök.
Don Quijote azonban nem méltatta figyelemre Sancho tanácsát; a szekér
felé rugtatott, mely már egészen közel volt a faluhoz s rájok kiáltott
fenhangon:
– Megálljatok, várjatok, könnyelmű és heje-huja népség, hadd értessem
meg veletek, hogyan kell bánni azon szamarakkal és barmokkal, melyek a
kóbor lovagok fegyvernökeinek igaz jószágai.
Don Quijote oly harsány hangon kiáltozott, hogy a szekérbeliek is
meghallották, meg is értették s a szavakról azon szándékra
következtetve, melyet a lovag ellenökben táplált, a Halál abban a
nyomban leugrott a kocsiról, utána a császár, meg az ördögkocsis és az
angyal, de még a királyné és a Cupido is. Mindnyájan köveket ragadoztak
és sorba álltak, hogy Don Quijotet majd odaérkeztekor kavicszáporral
fogadják.
Don Quijote látva, milyen harczrakész csapattá tömörülnek, hogyan emelik
karjokat s mily fenyegető állást foglalnak el, hogy a köveket egész
erővel rá zúdítsák: Rocinante kantárát visszarántotta s azt hányta,
vetette fejében, mi módon támadhatná meg őket, úgy hogy magát csak a
lehető legkisebb veszélynek se tegye ki. A mig így állt, Sancho is
odaérkezett melléje s látva, mily ügyesen összeillesztett csoporttá
alakultak, így szóla:
– Bizony nagy bolondság lenne ebbe a kalandba bele vágni, mert elhiheti
nagyságod, hogy az ilyen kőzápor ellen nincs a világon semmi, a mi az
embert megvédhetné, legfölebb ha valami érczharangba bujik bele s abban
rejtőzik el. Azután meg azt is figyelembe kell venni, hogy az nem
bátorság, hanem valóságos vakmerőség, ha egy magános ember neki ront egy
egész hadseregnek, a melyben még a halál is szolgál, a császár maga
viaskodik, s úgy a rosz mint a jó angyalok is az ő pártján vannak. S ha
mind ennek elgondolása sem indítja nagyságodat arra, hogy békét hagyjon
nekik, indítsa legalább az, a mit bizonyosan tudunk, hogy ebben az egész
seregben, még ha királyoknak, fejedelmeknek, császároknak látszanak is,
egyetlenegy kóbor lovag se található.
– Most találtad el az igazat, Sancho – mondá Don Quijote, a mi szilárdúl
feltett szándékomtól eltérít s el is kell térítnie. Nekem nem kell s nem
is szabad kardot rántanom, a mint akárhányszor hallhattad is már tőlem,
olyasok ellen, a kik nem felütött lovagok; hanem a megtorlás téged
illet, ha boszút akarsz állani a szamaradon elkövetett sérelemért, én
pedig majd innen segítek kiáltozással s üdvös tanácsokkal.
– Semmi okunk sincs rá, hogy akárkin is boszút álljunk, uram – jegyzé
meg Sancho – már csak azért sem, mert jó keresztényhez a boszúállás nem
illik. Majd kiegyezünk mi szamarammal, hogy bízza az ő védelmét reám, én
pedig azt akarom, hogy békességben tölthessem napjaimat, a mig az ég
kedvező kegyelme éltet.
– Ha tehát erre határoztad el magadat, te jó Sancho, okos Sancho,
keresztyén Sancho – viszonzá Don Quijote – akkor hagyjuk ezeket a
barangolókat isten hírével tova menni, mi pedig keljünk jobb és igazibb
kalandok keresésére, mert ebből a tájból azt nézem ki, nem leszünk
akárhánynak s elég csodálatra méltónak híjjával.
S ezzel rögtön megfordította paripáját, Sancho elment szamaráért, a
halál pedig egész hadastul sebtiben felkuporodott taligájára s tovább
folytatták útjokat.
Ilyen szerencsés véget ért a halál szekerével történt rettentő kaland,
hála Sancho üdvös tanácsának, melyet gazdájának adott, kivel mindjárt
másnap csakugyan oly érdekes kaland történt e tájon, mely még az ő
legvérmesebb reményét is felülmulta.