A két fegyvernök beszélgetése.
Lovagok és fegyvernökök különváltak tehát, s ezek életök folyását
beszélték el egymásnak, amazok meg hőstetteiket. A csatlósok
beszélgetése ilyen formán vette kezdetét:
– Bizony csak fáradságos élet ez a mi életünk, pajtás uram – kezdé az
erdők lovagjának fegyvernöke – a kik kóbor lovagok mellett szolgálunk
fegyvernökök gyanánt. Mi csakugyan a mi arczunk verejtékével eszszük a
mi kenyerünket, mely az egyik átok, a mivel a teremtő Ádám apánkat
megátkozta.
– De még azt is bátran hozzá tehetjük – jegyzé meg Sancho – hogy egész
hideg-vette testtel eszszük, mert áll-e ki akárki fia több hideget vagy
meleget mint a kóbor lovagság fegyvernökei? Egyébiránt ez még csak
hagyján, ha van mit ennünk, mert: ha van még egy-két karaj, még úgy
tűrhető a baj; de van ám aztán arra is akárhányszor eset, hogy két-három
napig egyéb betevő falatunk sincs reggelire, mint a fuvalló szél.
– Mindezt el lehet hordozni és elhordozásán segíteni – mondá az erdők
lovagjáé – ha a jutalom reménye kecsegtet; már pedig, ha csak a kóbor
lovag, a kit az ember szolgál, nem szerfölött szerencsétlen:
fegyvernökét rövid idő alatt csakugyan meg szokta ajándékozni valami
sziget kormányzóságával vagy valami tisztességes grófsággal.
– Én – veté közbe Sancho – több ízben mondtam már gazdámnak, hogy
megelégedném valami sziget kormányzóságával; ő meg oly nemesszívű s oly
bőkezű, hogy igen számos és különböző ízben meg is igérte.
– Én – mondá amaz – beérném szolgálatom fejében valami kanonoksággal is,
s gazdám ezt már meg is ajánlotta.
– Ugyan úgy-e? – kérdé Sancho – akkor hát pajtás uram gazdája valami
kóbor szerzetes-lovag nemde s így ajánlhat hű cselédjének e fajta
jutalmat. Az én uram egészen világi ember; de azért mégis nagyon jut
eszembe, hogy voltak olyan okos emberek is – csakhogy azt tartom annál
rosszabb indulatúnak – a kik minden áron arra akarták rábeszélni, hogy
érsekké legyen; ő azonban csak császárrá kivánt lenni, pedig akkor majd
alig tudtam mit csinálni attól való féltemben, hogy utóbb mégis kedve
szottyan és felcsap egyházi embernek. Már pedig nekem erre a pályára
semmi, de semmi hajlandóságom nincsen; mert hogy az igazat megvalljam
pajtás uramnak, bárha így kivülről magam is csak embernek látszom, de
már a mi az egyház dolgát illeti, ahhoz hat ökör vagyok.
– Már pedig abban az egyben pajtás uram igazán csalódik – viszonzá a
másik – mert nem minden sziget kormányzóság jó fajta ám; az egyik nagyon
terhes, a másik igen sovány, a harmadik meg szörnyü keserves, s végre
még a legrendesebbel s a legjövedelmesebbel is annyi teher és
alkalmatlanság jár együtt, hogy ezek alatt majd leroskad az ember,
vagyis jobban mondva, az a szerencsétlen, a ki az ilyen terhet
elvállalja. Sokkal többet érne, ha mi, kik ezt az átkozott szolgálatot
folytatjuk, a magunk házába vonulhatnánk vissza s ott aztán olyan
kellemes foglalatosságokkal töltenők időnket, mint példáúl vadászat vagy
halászat. Mert ugyan van-e a világon olyan ágról szakadt fegyvernök, a
kinek legalább is egy paripája s egy pár agara, úgyszinte egy horga ne
lenne, a mivel odahaza magát jól elmulathatja.
– Nekem van az mind – mondá Sancho – az igaz, hogy lovam ugyan nincsen,
hanem van egy olyan szamaram, mely két annyit ér, mint a gazdám
paripája. Gazember legyek ebben a nyomban, ha cserélnék vele, még ha
uram négy más paripát adna is ráadásul. Pajtás uram talán tréfára véli,
hogy én olyan nagyra szabom szürkém árát, mert hát szamaramnak szürke a
színe; pedig igazán, igazán mondom! Agár dolgában se lesz fenakadás,
mert van az a mi falunkban annyi mint a tarkakutya; s annál jobb
szeretem a nyulat, ha más fogja meg a számomra.
[Illustration]
– Igaz lelkemre mondhatom, pajtás uram – vevé át a szót megint az erdő
lovagjának fegyvernöke – nekem csakugyan az a szándékom, hogy itt hagyom
ezeket a lovagos bolondságokat, hazamegyek szülőfalumba s nevelgetem
három gyermekecskémet, a kik olyan szépek mint az igaz gyöngy.
– Nekem is van kettő olyan – hogy még a király szeme is megakadna
rajtok. De kivált a leányom, az olyan helyre egy leány, hogy mihelyt
kormányzóvá leszek, grófnévá teszem s herczegnek adom férjhez, hogy ásó
kapa válaszsza el őket egymástól.
– S hány esztendős az a kisasszony, a ki grófnévá készül lenni? – kérdé
a másik fegyvernök.
– Úgy tizenöt esztendős körül lehet, ha kettővel nem több vagy kevesebb
– viszonzá Sancho – de akkora ám mint valami lándzsa, olyan fris mint a
tavaszi reggel, s van olyan ereje mint valami jó béresnek.
– Mind olyan tulajdonság – jegyzé meg az erdők lovagjának fegyvernöke –
a mikkel nemcsak grófnévá lehet, hanem akár még fejedelmi trónusra is
juthat; hogy a kutya egye meg a leányát, de csak derék lány is lehet!
Mely utóbbi szavakra Sancho meglehetős neheztelőleg igy válaszolt:
– Ne egye bíz azt, hallja kegyelmed, s kegyelmed is jobban megrághatná
ám a szót, ha már egyszer kóbor lovagok között vetyeng, a kik magok a
megtestesült becsülettudás. Az ilyen kifejezéseket kikérem magamnak.
– Ejnye be kevéssé tudja, pajtás uram – mondá az erdők lovagjának
fegyvernöke – hogy az ember hogyan szokta kifejezni dicséretét. Hát nem
tudja, hogy ha a bikaviadalon a lovag valami jó lándzsadöfést ejt a
bikán, vagy általában ha valaki dolga jól sikerül, a köznép csak igen
úgy szokta mondani: hogy a kutya egye meg az emberét ezt ugyan jól
nyélbe sütötte! S a mi ebben megszólásnak látszik, az épen a fő- fő
dicséret. De ne vitatkozzunk e fölött, pajtás uram. Mondja meg inkább,
egészen helyén van-e az esze a kegyelmed gazdájának?
– No már ezt, az igazat megvallva, épenséggel nem mondhatom – viszonzá
Sancho – furcsa ember az, pajtás uram! Van annak esze, annyi mint egy
egész előljáróságnak, de néha meg úgy megbomlik, hogy siralom látni.
– Akkor hát szakasztott mása az én gazdámnak; az is nagyon okos, ha nem
bolond; de ha bolond, akkor aztán nagyon bolond. Kutya baja volna
odahaza, úgy élhetne mint a kiskirály, s íme kapja magát, beáll
bolondnak, hogy megtalálja egy másik lovag eszét, a ki elvesztette. Ezt
keresi hegyen völgyön, már pedig nem tudom, lesz-e benne köszönet, ha
megtalálja?
– Lám, a lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyzé meg Sancho – más
háznál is csak főznek babot, de nálam mindjárt egy egész üsttel; több
uti társa s kenyeres pajtása van a bolondságnak mint az okosságnak; de
ha igaz, a mit a példabeszéd tart, ha van, ki a bajban társunk, már ez
is vigasztalásunk: akkor én bízvást vigasztalhatom magamat pajtás
urammal, hogy szintolyan urat szolgál, a ki csak olyan bolond, mint az
én gazdám.
– Bolondnak bolond az, de a mellett bátor – folytatá a másik – és
furfangossága talán még bolondságánál s bátorságánál is nagyobb.
– Már ebben az enyim nem egyez meg vele – viszonzá Sancho – mert ebben
ugyan nincsen egy szikra ravaszság se; ellenkezőleg olyan jámbor mint a
birka. Nem árt az senkinek, inkább mindenkinek a javát akarja; nincs
benne egy szikra rosz akarat; akármi gyerek is elhitethetné vele fényes
délben, hogy éjjel van. S épen ezért az együgyüségeért úgy szeretem mint
a lelkemet, s nem tudok tőle megválni akármennyi bolondságot csinál is.
– Mind a mellett, pajtás uram – mondá a másik – ha a vak vezeti a
világtalant, utójára mind a ketten verembe esnek. Jobb lesz nekünk annak
idejében tovább állni innen, visszatérni a magunk háza tájára, mert nem
jár ám mindig jól, a ki mindig kalandot keres.
Sancho már egyideje mindig nagyobb meg nagyobb szárazakat kortyantott, s
úgy látszott, hogy a torka nagyon ki van száradva. Mihelyt a figyelmes
erdei fegyvernök ezt észrevette, azonnal így szóla hozzá:
– Úgy látszik annyit tereferéltünk, hogy már a nyelvünk is a szánk
padlásához tapad; de van énnekem egy locsolóm a nyeregkápára akasztva, a
mi nem épen megvetendő.
S ezzel kis időre eltávozott, de csakhamar visszatérvén, jó nagy kulacs
bort hozott magával egy bőrtömlőben, azonkivül majd fél rőf hosszú
pástétomot, a mi csakugyan nem nagyítás, mert akkora fehér tengeri nyúl
volt benne, hogy a mint Sancho megpillantotta, nem is valami kis
fia-gidának, hanem valóságos kecskebaknak nézte.
– S pajtás uram ilyesmiket is szokott magával hordani? – kérdé Sancho
mindezek láttára.
– Hát hogyne? – viszonzá a másik – hiszen talán csak nem álltam be olyan
éhenkórász fegyverhordozónak, a ki kenyéren meg vízen tengődik? Jobban
el van látva az én éléstáram mindenfélével nyeregkápámon, mint
akármelyik generálisé mikor táborba készül.
Sancho ugyan nem sokat kérette magát, hanem tüstént hozzálátott s nyelt
a sötétben akkora falatokat, mint az öklöm.
– Már az igaz, hogy pajtás-uram csakugyan hű és derék fegyvernök – mondá
Sancho – maga a jóság, szívesség, embertudás és becsületesség; már ez a
lakoma is tanusítja, a mely, ha nem került is babonaság útján ide, majd
úgy látszik, hogy ide lett varázsolva. Ehhez képest én bizony szegény
koldus vagyok, a kinek tarisznyájában egyéb sincs valami kevés kis
sajtnál, de még az is oly kemény, hogy be lehetne zúzni vele akármely
óriás fejét. A sajton kivül valami négy tuczat szentjánoskenyér fityeg
ott ugyanannyi dió meg mogyoró társaságában, minek mind az uram
szűkmarkusága az oka, meg aztán azon meggyőződése, hogy a lovagrend
törvénye azt tartja, hogy a kóbor lovagnak egyébbel nem szabad
táplálkoznia, mint aszalt gyümölcscsel meg mezei gyökerekkel.
– Igaz hitemre mondom, pajtás uram – viszonzá az erdei csatlós – az én
gyomrom ugyan nem érné be papsajttal, vaczkorral meg erdei gyökérrel.
Tartsák meg ezt magoknak lovagtörvényeikkel és szabályaikkal gazdáink s
egyék meg, ha akarják; én bizony a nyeregkápára akasztva mindig hordok
magammal hideg pecsenyét, meg ezt a tömlő-kulacsot, a melylyel olyan jó
barátságban élünk s én úgy szeretem, hogy napjában százszor is
megölelem, megcsókolom.
S ezzel aztán odanyujtotta Sanchonak, a ki szájához emelé és szítta,
szítta egyre, úgy, hogy majd egy óranegyedig vizsgálta a csillagokat, s
mikor aztán elvégezte az ivást, lehajtotta fejét féloldalt s nagyot
fohászkodva így szólott:
– Jaj, hogy a kutya egye meg, ejnye de csak kapitális egy ital!
– No lám – jegyzé meg az erdő lovagjának fegyvernöke, a mint Sancho e
nyilatkozatát meghallotta – úgy-e pajtás uram is úgy dicsérte meg a
boromat, hogy a kutyával etette.
– Már – válaszolt Sancho – be kell vallanom, csakugyan elismerem, hogy
az ilyen dícséretben nincsen semmi sérelmes. De hát, uram, pajtás uram,
ugy-e ez a bor ciudad-reali?
– Ez már aztán a borismerő! – kiálta fel az erdei csatlós – persze hogy
odavaló termés s nem is mai gyerek.
– Az igaz, hogy helyes egy bor! – folytatá Sancho – De hát reménylem,
pajtásuram csak tart is olyan embernek, hogy bort a bortól meg tudjam
különböztetni? Van nekem a borismerésre olyan helyes természetes
ösztönöm, hogy csak a puszta szagáról is megmondom én hol termett, mi
fajta, milyen ízü, hány esztendős, hányszor kell lefejteni, egy szóval
mindazt, a mi borról csak mondható. Ezen azonban nincs mit csodálkozni,
mert volt az én családomban apai részről két olyan borismerő, a kiknél
különbet la Mancha sok számos éven át nem látott. Nagyobb igazság okáért
elmondom, mi történt ezekkel egyszer. Bort kóstoltattak velök egy
hordóból, s arra kérték, mondják meg, hogy ízlik nekik, jó-e, rosz-e,
nincs-e valami hibája? Az egyik csak a nyelve csúcsát mártotta bele, a
másik csupán megszagolta. Az első azt mondta, hogy a bornak vasize van;
a másik meg azt, hogy bőrszagu. A kié a bor volt, az váltig állította,
hogy az ő hordója mindig ilyen tiszta meg olyan tiszta, s nincs rá eset,
hogy olyasmit kevertek volna a borába, a mitől annak vasíze vagy
bőrszaga lehetett volna. De a két borismerőnek hiába beszélt, azok csak
nem tágítottak egy hajszálnyit sem. Idő multával eladták a bort s mikor
a hordót kimosták, egy piczi kis kulcsot találtak benne keskeny kis
szíjra kötve; – ebből is látható hát pajtás uram, hogy a ki ilyen
családból származott, az bátran elmondhatja az ilyes dolgokban a maga
véleményét.
– Épen azért mondom – szólt a másik – jobb lesz nekünk, ha a kalandozást
abba hagyjuk, s ha otthon van kenyerünk, ne járjunk másutt kalács után,
hanem térjünk haza a magunk gunyhójába, ott is megtalál a jó Isten ha
ugy akarja.
– Már, a mig uram Barcelonát megjárja, még addig vele maradok, azután
majd meglássuk.
A két jó csatlós addig beszélgetett s addig szopogatta a bőrcsutorát,
hogy utoljára is az álomnak kellett nyelvöket bekötnie, és szomjukat
csillapítnia, mert hogy ezt egészen elolthassa, erről még csak álmodni
sem lehet. Igy aztán a majd egészen kiürült kulacsot mindaketten
kezökben tartva, szépen elaludtak, s mi egyideig magokra is hagyjuk s
azt készülünk elmondani, mi történt ezalatt az erdő lovagja és a Búsképü
között.