Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát?
Az előbbi szakasz végén említettük, hogy Don Quijote a nagy Toboso
közelében lévő pagonyban vagy erdőcskében elrejtőzvén, hajnal hasadtával
megparancsolta Sanchonak, térjen vissza a városba s jelentse hódolni
kivánó tiszteletét señora Doña Dulcineának, a kit esdekelve kér, legyen
oly kegyes s mutassa meg magát ezen ő fogoly lovagjának s méltassa
áldására, hogy általa minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban
a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy úgy
jár el majd egészen a hogy parancsolták s most is olyan kedvező
válaszszal fog visszatérni mint az előbbi alkalommal.
– Eredj hát fiam – így intézé hozzá szavait – s meg ne zavarodjál, ha
majd a főúri méltóság azon napja előtt állsz, melynek fölkeresésére
indultál. Oh boldogabb te a világ minden fegyvernökénél! Szedd össze az
eszedet s beszélj okosabban mint valaha. Vigyázz meg minden legapróbb
jelecskét, hogy és mint fogad; komoly lesz-e vagy mosolygó; behunyja-e a
szemét vagy kinyitja? végig simítja-e a haját vagy sem? Szóval mindent,
mindent megfigyelj, mert mindezekből a jelekből a jóra vagy roszra lehet
következtetni. Menj, barátom, s vezessen téged nagyobb szerencse az
enyimnél s térj vissza sokkal fényesebb sikerrel, mint a milyet én e
keserves magányban félek és várok, a melyben engem egyedül hagysz.
Megyek, s nemsokára megint itt is termek – viszonzá Sancho – s csak
bátorítsa nagyságod addig is azt a kis szívecskéjét, a mely most aligha
nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy a mint mondani szokták, a ki
mer nyer, megtalálja zsák a foltját s ki lehet ugratni a nyulat a
bokorból. A mit csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg
kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát: most a mikor nappal
lesz, majd ráakadok könnyebben mint magam is gondolnám s ha egyszer
megtaláltam, akkor csak tessék a bajt rám bízni.
– Már az igaz, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – ugyancsak hajánál fogva
szoktad ezt a sok közmondást ide czibálni s adja isten, hogy az én
dolgom jobban üssön ki mint a te idézgetéseid.
E szavak után Sancho oldalba ütötte szamarát, indult, Don Quijote pedig
lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében
szomoru és zűrzavart gondolatokkal; s most mi is magára hagyjuk és
követjük Sanchot, a ki ép úgy meg volt zavarodva s ép úgy tépelődött
távoztakor mint magára maradt gazdája; elannyira, hogy alig érve ki a
pagonyból, mihelyest arról meggyőződött, hogy gazdája már nem látja:
leszállt a szamárról, odaűlt egy fa tövébe s igy kezde szólni magához:
– Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán
valamelyik szamarát megy keresni a mi elveszett? Nem biz azt. De mit
keres tehát? Keresek, a minek senki ellent nem mondhat, egy
herczegasszonyt, a főuri méltóság napját és egész menyboltozatát. S
ugyan hol fogod megtalálni a mit mondasz, Sancho? Hol? A nagy Toboso
városában. No jó; de kitől viszsz neki üzenetet? A nagyhirű Don Quijote
de la Mancha lovagtól, a ki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a
szomjazónak s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hogy
az a herczegasszony hol lakik? A gazdám azt mondja bizonyosan valami
királyi palotában, vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a
kisasszonyt valaha? Dehogy láttam. De nem csak én nem, hanem még maga a
gazdám se. S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendin is lesz, ha a
tobosoiak megtudják, hogy te herczegnőnek nevezed és czímezed a
falujokbeli parasztleányt: azt gondolják, hogy merő gúnyt akarsz űzni
belőlök, rád haragusznak, rajtad ütnek s úgy eldöngetnek, hogy nem marad
benned egy porczika eleven. Ez bizony mind megtörténhetik, s akkor aztán
az ördög elviheti az egész mesterséget!
Itt elhallgatott s jó ideig gondolkozva, magában töprenkedve szótalanul
bámult a világba. Végre, mintha valami váratlan reménysugár csillant
volna föl lelkében, derűlni kezdő arczczal így szóla:
– Hm. Ez nem rosz; ebből még nőheti ki magát valami. Ez az én gazdám
ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilencz,
én meg egy hijján húsz vagyok, nem kisebb bolond ő nála, mért követem és
szolgálom, ha ugyan igaz a mit a közmondás tart: „a milyen a gazda,
olyan a szolgája,“ két bolond egy pár. Minthogy pedig ő sűlt bolond, a
mint hogy valóban az, még pedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb
esetben felcseréli egymással s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg
feketének, a mint akkor is látszott mikor a szélmalmokat óriásoknak
mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges
hadseregeknek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni
vele, hogy a legelőször szemünk elé kerülő paraszt asszony, az a
Dulcinea kisasszony. Ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő
esküdözik, én káromkodom; ha pöröl én még jobban pörölök, úgy hogy
mindig enyim lesz az utolsó szó ha az ördög elvisz is. Ezzel a
makacskodással talán elérem azt, hogy ilyes követségekbe soha se küld el
többé, látva milyen rosz híreket szoktam neki hozni rendesen. De talán
azt is könnyű lesz elhitetni vele, hogy valami gonosz varázsló, a kikkel
mindig vesződik, az változtatta el a kisasszony alakját, csakhogy neki
bajt és kellemetlenséget okozzon.
Ezen gondolatba Sancho Panza bele is nyugodott s meg volt győződve róla,
egészen rendin a szénája. Ott maradt most már helyben egész estig,
pihenve a hűvösön, mig gazdája meg majd kinézte a szemét s nyakát
mindegyre nyujtogatta, lesve várva jön-e már az ő fegyvernöke a kedvező
üzenettel. Sancho terve olyan jóra durrant, hogy a mikor alkonyat tájban
illendőnek tartotta már a visszatérést s szamarára akart pattanni:
látta, hogy Toboso felől három paraszt asszony tart feléje három
szamáron. Sanchonak se kellett több ennél, hanem a mint csak verhette
sarkával a szamarat, úgy verte, s a mint csak rohanhatott, úgy rohant
azonnal gazdája felé.
Alighogy Don Quijote észre vette, feléje kiálta:
– Nos, Sancho barátom? Fehér vagy fekete krétával jegyezzem meg e mai
napot?
– Legjobb lesz ha vörössel jegyzi meg nagyságod mint az ünnepeket
szokták a kalendáriumban – viszonzá Sancho.
– Igy tehát jó hírt hoztál? – kiáltá fel Don Quijote.
– Olyan jót – válaszolt Sancho – hogy nagyságodnak egyéb teendője sincs,
mint kapja Rocinantet és siessen ki a tisztásra Dulcinea del Toboso
kisasszony fogadására, a ki két udvarhölgyével közelít nagyságod felé.
– Szentséges isten! Mit mondasz Sancho! – kiáltá fel Don Quijote –
Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akard hamis örömmel megörvendeztetni
igazi búbánatomat.
– Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha nagyságodat megcsalnám – viszonzá
Sancho – kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy nagyságod az
igazság felől meggyőződhessék. Rajta, rajta uram ha meg akarja látni
kegyelmes herczegasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval
úgy, a mint illik. Mind hölgyei, mind ő maga csupa arany, egész
gyöngyfüzér, tetőtől talpig gyémánttal, rubinnal borítva, selyembe,
bársonyba öltözve. Fürtjeik szabadon lebegnek vállokra s mind meg annyi
napsugár, mely a szellővel játszadozik. Mindenek fölött pedig olyan
pettyezett paripákon jönnek, mint egy pár dúcz! soha szebbet azoknál!
– Párducz, Sancho, párducz – igazítá ki Don Quijote.
– Egy pár dúcz vagy párducz, az mind egy ördög – viszonzá Sancho. –
Egyébiránt akármin jönnek is, olyan előkelő úri asszonyságok, hogy
ritkítják párjokat. Különösen az én kegyelmes asszonyom Dulcinea, az
egészen enni való!
– Jerünk, Sancho fiam, – mondá Don Quijote – s jutalmáúl ezen a mily
kevéssé remélt ép oly jó híreknek, ezennel odaigérem neked legelső
kalandomban ejtendő legjava zsákmányomat, vagy ha ezzel be nem érnéd,
akkor hát az idei három kis szamár csikót, a végrendeletemben említettek
párjait.
– Már én csak inkább a csikókhoz állok – jegyzé meg Sancho – mert, hogy
az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e vagy sem, azt előre tudni
nem lehet.
E közben már kiértek az erdőségből s közelökben megpillanták a három
paraszt asszonyt. Don Quijote végig-végig jártatta szemeit az egész
tobosoi úton, mivel a három asszonyon kívül egy lelket sem látott
vidékszerte: szörnyen megzavarodott s azt a kérdést intézte Sanchohoz:
valjon a városon kivül vált-e el tőlök?
– Hogyan, a városon kivül? – viszonzá ez – talán farkas sötétje van
nagyságod szemén, hogy nem látja, hogy ezek azok a kik itt jönnek s
ragyognak úgy, mint maga a nap fényes délben.
– Én, Sancho – válaszolt Don Quijote – mindössze is csak három paraszt
asszonyt látok három szamáron.
– Uram szabadíts meg a gonosztól! – kiáltá fel Sancho – hát
lehetséges-e, hogy nagyságod ezt a három párduczot, vagy minek is
mondja, melyek olyan fehérek mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom
Istenemre, szálankint tépném ki a szakállomat ha igaz lenne.
– Már pedig én határozottan állítom, Sancho – mondá Don Quijote – oly
igaz hogy ezek szamarak, a mily igaz, hogy én Don Quijote vagyok te meg
Sancho Panza. Nekem legalább azoknak látszanak.
– Hallgasson, uram, – erősködék Sancho – s egy szót se többet. Siessen
inkább tisztelkedni szíve királynéjának a ki már egészen itt van
előttünk.
S ezzel leugorva szamaráról, a három parasztasszonyok egyikének szamarát
megfogta kötőféken s előtte mind a két térdire földre bocsátkozva így
szóla hozzá:
– Királynéja, fejedelemasszonya és herczegnéje a tökéletességnek, legyen
nagyságod és magasságod oly kegyes s fogadja szívesen ezen fogoly
lovagjának hódolatát, a ki egészen márvány szoborrá van amott merevűlve
s nagyságod fenséges jelenléte által úgy megzavarodva, hogy azt se tudja
fiu-e vagy leány. Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyvernöke, ő pedig az
elkényszeredett Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag.
Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett s kimeresztett
szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, a kit Sancho
királynénak és herczegasszonynak czímzett. Mivel azonban egyebet se
látott benne egy kerek arczú, tenyeres talpas paraszt leánynál: csak
bámúlt nagy csodálkozással s egy szó kevés, de annyira sem merte nyitni
ajakát. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni
csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták térden s
társok utját ekképen elállani. A csendet azonban először is a
feltartóztatott törte meg, a ki egész haraggal és felindulással így
szóla:
– Menjenek a pokol fenekébe s hagyjanak békét nekünk, a kiknek sietős az
utunk.
Mire Sancho így válaszolt:
– Oh herczegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nem
akar-e ellágyulni a midőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a
kóbor lovagság támaszát és oszlopait?
A mit a másik asszony hallva, rá kiáltott:
– Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám milyen csúfot akarnak űzni
ezek az uracskák az ilyen magunk szőrű parasztokból, mintha bizony mi öt
ujjunknál se tudnánk tovább számlálni! Elkotródjanak előlünk s hadd
menjen kiki békével a maga utján.
– Kelj föl, Sancho – mondá e szavakra Don Quijote – mert immár látom,
hogy a szerencse még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden
utat elállt, a melyen csak némi enyhülés juthatna is be zaklatott
keblembe. Te pedig, oh minden óhajtható tökély összessége, te minden
emberi jelesség tetőfoka: habár az álnok varázsló ki engem üldöz,
ködfellegeket borított is szemeimre s csak is egyedül ezekre, nem
másokra nézve alakította át a te páratlan szépségedet egy szegény
parasztleány képivé: ha ugyan az én arczomat viszont a te szemeidet
elrémítő szörnyeteggé nem varázsolta át, oh akkor esdekelve kérlek, vess
reám egy nyájas bátorító szempillantást, s légy kegyes ezen magam
megalázásában és térdem meghajtásában, melylyel átváltoztatott
szépségednek hódolok, azon teljes odaadást ismerni fel, melylyel kész
szolgád kivánok lenni és maradni.
– Mit darál ez a madárijesztő! – kiálta föl a leány – Értem is én az
ilyen czifra beszédeket! Menjen Isten hírével s térjen ki az utból, azt
még meg is köszönöm.
Sancho ki is tért s utnak eresztette nagy boldogan, hogy ily
szerencsésen kimenekűlt a kelepczéből. A Dulcineát ábrázoló parasztleány
alighogy kiszabadult, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta
szamarát s nyargalva rontott neki a mezőségnek. A mint azonban a szamár
úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette
tréfára a dolgot, hányta vetette magát s addig rugdalózott, a míg
Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette. Don Quijotenak se kellett
több, rohant tűstént segítségére, Sancho is futott, hogy a nyerget
megigazítsa. Fáradságok azonban fölösleges volt; mert még oda sem
érkeztek, mikor az elvarázsolt Dulcinea már talpon termett, egy
rántással helyre igazítá a nyerget, aztán nehány lépésnyire hátrább
nyomult, majd sebes futvást neki szaladt a szamárnak s úgy felpattant a
nyeregbe, mintha a szöcskétől tanulta volna az ugrást.
– Lánczhordta! – kiálta fel Sancho – a mi kisasszonyunk könnyebb a
sólyomnál s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb
cordovai vagy mejikoi lovas is. De még az a két udvari kisasszony, az se
kutya ám! Ni, hogy rohannak mind a hárman mint a veszedelem!
Csakugyan úgy is volt, mert a mint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik
kettő is utána rontott s fél mérföldnyinél hamarább még csak hátra sem
tekintettek.
Don Quijote szemmel kisérte nyomukat, s midőn már eltűntek előle,
odafordult Sanchohoz e szavakkal:
– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Üldöznek e hát engem csakugyan a
varázslók. Látod, mennyire kiterjed álnokságuk s ellenem forralt
haragjuk, úgy hogy még attól is megfosztanak, hogy szabadságom urnője a
maga teljes épségiben és valóságában áldhassa meg fegyvereimet!
– Alávaló czudarok! – kiálta föl e szavakra Sancho – ármányos,
gonosztevő boszorkányosai! Bár csak úgy láthatnálak mindnyájatokat
állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a füstölt halat kopótyujukon. De
hát megfoghatatlan, miért láttam én mégis oly tündöklő szépnek, oly
herczegileg ragyogónak, hogy majd a szemem világa is elveszett bele!
Volt a nyergén, uram olyan nyeregtakaró, a minek gyöngye, gyémántja
megért egy, fél országot!
– S oh, hogy én mind ezt nem láthattam, Sancho! – kiálta fel Don Quijote
– mégegyszer is mondom, de mondom még ezerszer is, nincsen ember nálam
szerencsétlenebb!
Bizony nagy megerőltetésébe kerűlt a semmirekellő Sanchonak, hogy ily
szép szerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára, nevetését
tartóztatni tudja. Végre aztán sok hasonló szavak váltása után ujra
felkaptak paripáikra s utra keltek Barcelona felé, a hová ideje korán el
akartak jutni, hogy részt vehessenek amaz ünnepélyekben, melyeket a
hires városban évenként tartani szoktak. Mielőtt azonban odaérkeztek
volna, sok olyas dolog történt még velök, a mik minden tekintetben
méltók arra, hogy megirassanak és elolvastassanak a mint továbbat
látható is lészen.