Don Quijote Toboso városába jut.
Don Quijote és Sancho tehát kettecskén maradtak; s alig hogy Sámson
elvállt tőlök: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg
elordította magát, a mit ura és szolgája mind a ketten a
legszerencsésebb süker jó előjelének tartottak. Ha azonban az igazat meg
akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt,
mint a paripa nyerítése, a miből Sancho azt következteté, hogy az ő
szerencséje nagyobb lesz s felül fogja mulni gazdájáét, a mit nem tudom
micsoda csillagjóslat alapján mert állítani.
Don Quijote így szóla hozzá az első napi haladás végezte felé:
– Kedves Sanchom, az éjszaka sebes szárnyon közelít és sötétebb lesz,
semmint óhajthatnók, ha holnap reggelre meg akarjuk pillantani Tobosót,
a hová a végett törekszem előbb, semmint bármely kalandba bocsátkoznám,
hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kinyerhessem, a
melyekkel, úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, a legveszedelmesebb
kalandot is szerencsés sikerrel fogom végezni és betetőzni; mert az
eddigiek nem végződtek mind oly fényesen mint a vizcayival küzdött
párviadal, s hogy a Micomicona herczegasszonyt úgy el kellett vesztenünk
szemünk elől: annak mind a bűbájos varázslat volt az oka, s azon kivül
főleg az, hogy jegyesem, Doña Dulcinea del Toboso, mind ez óráig meg nem
áldott s kalandos utazásomra nem ő szabadított föl engemet. Minden kóbor
lovagról úgy olvastam, hogy kardjok akkor lett igazán győzhetetlenné, ha
választott hölgyök, a kinek szolgáltak, áldást mondott rá, s áldólag
érinté fegyvereit. Látom, nekem is így kellett volna mindjárt
legelejétől fogva cselekednem.
– Magam is úgy hiszem – viszonzá Sancho – mert bizony több is ránk fért
volna a szerencséből, mint a mennyinek eddigelé örvendettünk. Csakhogy
attól tartok, most is aligha találkozhatik vagy beszélhet vele
nagyságod, legalább olyan helyen nem, a hol tőle áldást kaphat, hacsak a
kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, a hol én az első ízben
láttam, mikor azt a levelet hoztam, melyben ama bolondságokról és
eszelősségekről volt szó, a miknek végrehajtására nagyságod ott rekedt a
Sierra-Morena kellős közepén.
– Kis udvar kerítésének tartád te azt, Sancho? – kérdé Don Quijote. Mit
gondolsz? Mily homály boríthatá pilláidat! Bizonyára oszlopcsarnokok,
boltívek vagy fényes tornáczok valának, mint a gazdag, fejedelmi
palotáknál lenni szokott.
– Az is meglehet, – viszonzá Sancho – csakhogy nekem kerítésnek
látszott, ha ugyan emlékező tehetségem cserbe nem hagyott.
– Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho, mondá Don Quijote
– csak én áldását elnyerhessem s az már aztán teljesen mindegy,
kerítésen vagy ablakon, deszkahasadékon vagy kertrácsozaton keresztül
szól-e hozzám, a hang mindezeken áthat, és az áldásnak meglesz a maga
ereje.
– Már azt hiszem, hogy annak a hangnak csakugyan meg lesz az ereje, de
még a kéznek ís, ha úgy egész súlyával ráveti – jegyzé meg Sancho.
Lánczos-lobogós, de csak mekkorát is rám kiáltott azzal az erős
hangjával, a mi meg a karját illeti, a búzarostálás alkalmával azt a
mérős zsákot úgy odább teremtette, mintha pehely lett volna.
– Ugyan hogyan emlegetheted újra meg újra azt a búza rostálást, te
boldogtalan! – veté ellen Don Quijote – holott ez olyan munka, a mi
rengeteg távol esik mindattól, a mit az előkelő egyének tenni szoktak és
tartoznak, a kik egészen más foglalkozásokra és mulatságokra születtek s
neveltettek, úgy hogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas
méltóságukra. Roszúl emlékszel, édes Sanchom, a mi híres költőnknek,
Garcilasonak ama verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott a
királyi palotában ama négy nympha, a kik a sárga Tajo vizéből emelkedtek
ki s oda ültek a zöld fűbe, hogy azon drága szöveteket munkálják,
melyeket a lángeszű költő úgy ír le előttünk, hogy azok mind aranyból,
selyemből s igaz gyöngyökből voltak szőve és azzal hímezve. Ilyesmivel
foglalkozott bizonyára Dulcinea kisasszony is mikor te láttad, csakhogy
valami gonosz varázslónak irígysége, a ki minden dolgomba beleavatkozik,
minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképen, hogy a
valósággal merőben ellenkező képet mutasson.
– Az is meglehet, – jegyzé meg Sancho – de még az sem lehetetlen, hogy
talán nem is az igazi Dulcineával találkoztam. Egye kutya azt a sok
varázslót, hogy ilyen nagy hatalmuk van az emberen!
Ilyen s hasonló beszélgetés közt töltötték a beállott éjszakát, mig
mindketten csendesen elszunnyadtak. Másnap jó korán útra keltek megint,
azonban vagy az útat tévesztették el, vagy Rocinante szokott lassúsága
lehetett az oka: a nagy Toboso városát nem reggel, hanem csak alkonyat
táján pillantották meg, még pedig ekkor is olyan jó messziről, hogy mire
oda érkeznének, bizony öreg estére lehetett volna kilátás még gyorsabban
futó inak számára is, nemcsak az olyan rokkantakra, a milyenekkel
Rocinante sebeskedett.
Toboso megpillantására Don Quijote lelke egészen felvidúlt, Sanchonak
ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta hogy Dulcinea háza merre
van, s ép úgy nem látta soha életében, mint a hogy gazdája sem. Igy
tehát egyik ép úgy fel volt izgatva, mint a másik; egyik azért, hogy
megláthassa, a másik meg azért, mert sohasem látta még, s Sancho el sem
tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előre küldi Tobosoba.
Minden erőmegfeszítés daczára, bizony csak éjfélre járt már az idő,
midőn a lovag és fegyvernöke Tobosoba bevonúlának.
A faluban, mert az bizony csak falucska volt, zavartalan nyugodalom
ütötte fel sátrát, mert az egész lakosság a tyúkokkal együtt szokott
elülni s úgy aludt ilyenkor már mindig, mint a tej. Az éj elég világos
volt, bárha Sancho jobb szerette volna ha olyan sötét mint a szurok,
akkor legalább a homályra foghatá vala tudatlanságát s járatlanságát.
Az egész faluban egyéb sem hangzott, mint kutyaugatás, a mi Don Quijote
fülét hasogatta, Sanchonak pedig a szivét szorította össze. A lágy
fuvola-hangok, hárfa és czithera gyengéd pengése helyett, a mit a lovag
várt, remélt s képzelt Dulcinea várkastélya körül felhangzani: néha-néha
egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak,
a mely különféle hangok az éji csend által még áthatóbbakká váltak.
Mindezt a lovag igen rosz jelnek tartotta, mindazáltal ily szavakat
intéze Sanchohoz:
– Sancho fiam, vezess engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még
ébren találjuk.
– A mennydörgős mennykőbe is! – viszonzá Sancho – micsoda palotához
vezessem nagyságodat, mikor az, a melyben én láttam ő magasságát,
mindössze is egy alacsony vityilló volt.
– Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonúlt
vissza hölgyeivel – jegyzé meg Don Quijote – a mint a magas úrnők és
herczegasszonyok rendesen szoktak.
– Uram, – mondá Sancho – ha nagyságod ellenemre minden áron azt akarja,
hogy Dulcinea kisasszony háza népes várkastély legyen: ugyan mit gondol,
illendő dolog lenne e, hogy mi ily késő éji órán kapust, inast, kuktát
felzörgessünk, s azt követeljük tőlük, küldjék ki asszonyukat, hogy
bennünket megáldjon s felszabadítson a verekedésre.
– Ki akarná az ő nyugalmukat háborítani Sancho? – jegyzé meg Don Quijote
– ki lenne oly illetlen és vakmerő?! Én csak a várkastélyt akarom
meglátni mindenek előtt, hogy azután a holnapi napra tájékozva legyek.
És nézz csak körűl, Sancho, mert ha jól látom, bizonyosan az az ide
látszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája.
– Akkor hát nagyságod vezessen – felelé Sancho – meg lehet, hogy az
lesz; de ha a tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével
tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most
nappal van.
Don Quijote ment tehát elől s alig tett mintegy kétszáz lépést, odaértek
a sötét tömeg elé s látták, hogy az egy magas torony a miről tüstént
ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma,
mire Don Quijote így szóla:
– A templomhoz értünk, Sancho.
– Látom – viszonzá Sancho – s körülötte itt van a temető. Rosz jel az
uram, ilyen későn temetőben barangolni! Különben is, ha jól emlékszem,
figyelmeztettem én nagyságodat, hogy annak a kisasszonynak a háza egy
kutyaszorítóban fekszik, a honnan nincs kijárás.
– Hogy a sátán tépje ki a nyelvedet! – fakadt ki Don Quijote – hát hol
láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat zsákutczákba
építsék.
– Hja, uram – viszonzá Sancho – valahány ház, annyi szokás. Meglehet
Tobosoban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat épen
kutyaszorítóba építik, a miért is arra kérem nagyságodat, engedje meg
hadd én keresem ezekben a zig-zug utczákban, valahol az Isten háta
mögött majd csak rá akadok, hogy a kutya egye meg azt a palotát, a mely
ennyire meglóttat-futtat bennünket.
– Sancho! tisztelettel szólj mindarról a mi jegyesem s leendő úrnőd
tulajdona! – pattant fel Don Quijote – most pedig szent a béke s
vigyázz, hogy a szád el ne járjon.
– Rajta leszek – viszonzá Sancho – de hát tűrhetem e szó nélkül, hogy
nagyságod azt akarja, hogy én egyszeri látás után rögtön rátaláljak
asszonyunk házára akármikor, még éjfélben is, mikor nagyságod maga se
akad rá, a ki pedig bizonyosan száz meg százezerszer látta.
– Kétségbe ejtesz, Sancho, – kiálta fel Don Quijote – jöszte csak, te
eretnek! Hát nem mondtam e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű
Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem
léptem, s csupán hallomás után választottam jegyesemmé, leendő nőmmé s
életem úrnőjévé.
– Most már értem! – viszonzá Sancho – s kimondom, hogy ha nagyságod nem
látta, bizony nem láttam én magam sem.
– Lehetetlen! – kiálta fel Don Quijote – egykor legalább azt mondtad,
hogy buzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre
választ hoztál.
– Arra ne építsen uram! – viszonzá Sancho – mert az igazat megvallva, én
is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet s
oly kevéssé tudom ki az a Dulcinea kisasszony ő nagysága, mint a mily
igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek.
– Sancho, Sancho! – felele Don Quijote – van ideje a tréfának, de lehet
ideje annak is, hogy nagyon pórul jár, a ki tréfálózik. Azért, mivel én
azt mondtam, hogy Dulcineát se nem láttam, sem véle nem beszéltem: neked
nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s vele te sem beszéltél, a
mi homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal.
Még tartott ez a beszélgetés, midőn valami ember két öszvérrel ment el
azon mellettök, s az eke csörömpöléséből, melyet a földön vontatott, azt
következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt
pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az
ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta:
Ugyan rútúl megjártátok
Roncesvallesnál, francziák!
– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak
hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a
paraszt?
– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi
ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és
lakodalomról szólana.
E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá:
– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre
van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája?
– Uram – viszonzá a legény – nem vagyok idevaló, mindössze is csak egy
pár napja, hogy egy helybeli gazdag földművest szolgálok, a kihez
béresnek állottam. Ebben a házban itt szemközt a helybeli pap meg az
egyházfi laknak, ezek közül valamelyik, úgy hiszem, majd tud hírt adni
nagyságodnak arról a herczegasszonyról, mert nálok egész Toboso
lakossága be van írva. A mi engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik
itt egyetlen herczegasszony se, mert én legalább soha egynek a hírét se
hallottam; előkelő úriasszonyok már még is csak inkább akadnak, a kik
egyébiránt a magok házában mind herczegasszonyok lehetnek.
– Akkor tehát ezek között lesz az, a kiről én kérdezősködöm – mondá Don
Quijote.
– Meglehet – viszonzá a legény – de most adjon isten jó egészséget, mert
már hajnalodik, nekem pedig nap feljötte előtt künn kell lennem a mezőn.
S azzal öszvéreit megcsapkodta s nem figyelt többé újabb kérdésre.
Sancho látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is,
így szóla hozzá:
– A hajnal egyremásra közeledik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő,
hogy a nap itt lepjen az utczán bennünket. Jobb lesz, ha kimegyünk a
városon kívül s nagyságod elvonul valami közel sűrűségbe, én meg majd
nappal megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én kegyelmes
asszonyom háza, vára vagy palotájáért; s nagyon szerencsétlennek kellene
lennem, ha meg nem találnám. Ha pedig megtalálom s ő kegyelmességével
beszélhetek, majd megmondom neki, hol és mikép várakozik nagyságod arra,
hogy parancsát vehesse s tisztelkedhessék.
– Kevés szóban ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho! – viszonzá Don Quijote
– s én mindazt, a mit mondottál, helyeslem és szíves örömest elfogadom.
Jöszte, fiam, keressünk helyet, a hová én elvonuljak, te meg térj majd
vissza, hogy a mint említetted, felkeresd, meglásd és megszólítsd
imádott hölgyemet, a kinek okosságától és udvariasságától a csodással
határos kegyeknél is többet várok.
Sancho alig várta, hogy urát a faluból kivezethesse, hogy ki ne
tudódjék, mekkorát hazudott, mikor a Sierra Morenában azt állította,
hogy Dulcinea részéről feleletet hozott. Igy tehát erőnek erejével
sürgette a távozást, mely meg is történt azonnal, s mintegy két
futamatnyi földre egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, a melybe Don
Quijote elrejtőzék, míg Sancho a hajnal hasadtával ujra visszaindult a
városba, Dulcinea felkeresésére. E küldetésben s e küldetés folytán
azonban olyas nevezetes dolgok történtek, a mik egészen új figyelemre és
új szakaszra érdemesek.