A szándék megvalósúl.
Az előbbi fejezetben előadott beszélgetés után Sancho Panza minden nap
ellátogatott gazdájához, kivel aztán rendesen bezárkoztak és úgy
folytatták tervezgetésöket. A gazdaasszony mindjárt sejtette miben törik
a fejöket; gyanítá, hogy azért sugnak-búgnak együtt folytonosan, hogy
alkalmasint megint ki akarnak repülni valamerre. Nagyon elszomorodott.
Magára teríté a legfeketébb kendőjét s nagy búsan és elkeseredve azonnal
fölkerekedett, hogy Carrasco Sámson urat fölkeresse, a kit igen okos
fiatal embernek tartott, s azt hitte felőle, hogy ennek talán sükerűlhet
az, a mi sem a lelkésznek, sem a borbélynak nem sükerűlt, hogy Don
Quijote urat le tudja majd beszélni veszedelmes szándékáról.
A tanuló épen házok udvarán sétálgatott s alighogy az asszony odaért,
búbánatosan és elcsüggedve odaborúlt a fiatal ember lábai elé.
A mint Carrasco ezt a fájdalmat és rémületet meglátta, így szóla hozzá:
– Mi a baj, nagyasszony? Mi történt, hogy a mint látszik kegyednek majd
a szíve szakad meg bánatában?
– Oh kedves Sámson úr! – jajdult fel a gazdaaszony – a nagyságos urunk
oda lesz már, már oda lesz bizonyosan!
– De hogyan lesz oda, jó asszony? – kérdé Sámson – talán valami súlyos
testi sérülés érte?
– Nem úgy lesz oda, – viszonzá az asszony – hanem úgy lesz oda, hogy
bolondsága kapuján fog elköltözni. Azt akarom mondani, kedves lelkem
Carrasco uram, hogy meg-meg útra készül, most már a harmadik izromban,
hogy széles e világon azt keresse, a mit ő szerencsének nevez s a miről
én el nem tudom képzelni, hogy mondhatja ennek! Első ízben félholtra
verve hozták haza szamárra fektetve; másod ízben meg ökrös szekéren jött
meg, ketreczbe tömve, zárva s azt gondolta magáról, hogy meg van
bűvölve. Szinte siralom volt nézni! Egészen elsárgúlt, csak a csontja
volt meg a bőre, két szeme pedig úgy beesett, hogy egészen hátranyomult
agyveleje legvégső kamarájába. Hogy csak annyira, a mennyire is
lábraállíthassam, többe került hatszáz tojásomnál, a mire tanum az ég,
meg az egész világ, meg a tyúkjaim, a mik nem hagynak hazugságban.
– Már ebben csakugyan nincs semmi kétségem – mondá a fiatal ember – mert
azok a tyúkok olyan jók s olyan jól vannak tartva, hogy a fehéret nem
mondanák feketének, ha megkellene is pukkadniok. Hanem hát, kedves
nagyasszony, csakugyan nincs semmi más baj, igazán nem történt semmi
egyéb szerencsétlenség, csak az, a mitől tartani lehet, hogy Don Quijote
úr megint el akar menni hazúlról?
– Egyéb semmi sem – viszonzá a gazdaaszony.
– Akkor hát se baj! – felelt a tanuló. Térjen kegyed szép csendesen
vissza, tartson készen a számomra valami meleg reggelit, útközben mondja
el, azaz ha ugyan tudja, a szent Apollónia imádságát, én is mindjárt ott
termek s meg lehet győződve róla, hogy csodákat fog látni.
– Uram irgalmazz! – kiáltá fel a gazdaasszony. Azt mondja kegyed hogy a
szent Apollónia imádságát mondjam el? Hisz ez akkor lenne helyén, ha
uramnak a foga fájna, már pedig neki az agyvelejében fekszik a nyavalya.
– A mit mondtam, mondtam, nagyasszony – viszonzá Sámson – menjen kegyed
Isten hírével s ne feleseljen velem, a kiről tudja, hogy salamancai
tanuló vagyok s az ilyennel nem lehet vitatkozni.
Ezzel aztán a gazdaasszony csakugyan eltávozott, a fiatal ember pedig
tüstént a lelkészhez indúlt, hogy közölje vele mindazt, a mit a maga
helyén majd elmondunk.
Don Quijote és Sancho között pedig elzárkozásuk ideje alatt e következő
párbeszéd folyt e közben. Sancho igy szólt gazdájához:
– A feleségem rátettem már, uram, hogy menni hagyjon nagyságoddal a hová
csak vinni akar.
– „Rávettem“, Sancho, így kell mondanod – jegyzé meg Don Quijote – nem
pedig „rátettem.“
– Ha jól emlékszem – viszonzá Sancho – egyszer-kétszer kérve kértem már
nagyságodat, ne javítgassa az én szavaimat, a mikor különben is érti,
mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivaljon rám: Vigyen el az
ördög, Sancho, nem értlek. Ha még erre sem tudom magamat világosabban
kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorúlt belém is annyi a dudásból,
hogy belejőjjek az igazi kerékvágásba.
– Nem értlek, Sancho, – szóla közbe Don Quijote rögtön – mert nem tudom,
mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorúlt a dudásból.
– A dudásból belém szorúlni azt jelenti – viszonzá Sancho – hogy nekem
is van sütni valóm.
– Most még kevésbé értelek – mondá Don Quijote.
– No ha még most sem ért nagyságod – felelt Sancho – akkor én, oly igaz
mint élek, nem tudom hogyan mondjam másképen.
– Ahá, sejtem már, – szóla most Don Quijote – ugy-e azt akarod mondani,
szorúlt beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy
felfogod a mit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak.
– Fogadni mernék, – szóla Sancho – hogy nagyságod kellős kezdetétől
fogva kivette szavaim értelmét s csak azért volt olyan akadékoskodó,
hogy velem még egy pár tuczat sületlenséget mondasson.
– Az is meglehet, – viszonzá Don Quijote – hanem hát hogy a dologra
térjünk, mit mond Teresa, a feleséged?
– Teresa azt mondja, – felele Sancho – kötve higyj a komának; az igéret
szép szó, ha megadják, akkor jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok. Én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja és rövid az
esze, de azért az is csak igaz, a vak tyúk is talál búzaszemet.
– Magam is a mondó vagyok – viszonzá Don Quijote. – Folytasd, barátom
Sancho, tovább, tovább. Ugy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál.
– Minden oda akar kilyukadni, – folytatá Sancho – hogy a mint nagyságod
is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk s
holnap nem, a halállal senki sem ivott még áldomást, sohasem tudja az
ember előre, mikor veti el a kanalát, a kasza a fűvet is úgy elvágja,
mint a kórót és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem
akkor jön el, mikor az isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön,
mindig korán jön, ha meg egyszer kopogtat az élet ajtaján, hiába akkor
minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona sem
használ, a halállal senki sem bír, a mint a világ tartja s száz meg száz
prédikáczió hirdeti.
– Szent igaz – viszonzá Don Quijote – csakhogy még most sem tudom, hová
akarsz mindezzel czélozni?
– Oda akarok czélozni, – mondá Sancho – kössön ki nekem nagyságod rendes
bért, a mit hónaponként felvehessek, a mig a szolgálatomba tart s a mit
fizessenek ki nekem nagyságod vagyonából készpénzzel, mert üres igéretre
nem akarok beállani, a mihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn
vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni
akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik,
és sok kicsi sokra megy; szegődött bér osztott koncz. Ha majd aztán
csakugyan úgy fordúlna, hogy nagyságod igazán ide adná azt az igért
szigetet, nem leszek olyan háládatlan, sem olyan kapzsi, hogy bele ne
egyezném, hogy a sziget jövedelmét összeszámítsák s vonják le belőle az
én fizetésemet pamatostúl.
– Bizony Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – a kamat néha csakugyan
pamat.
– Értem uram – felelé Sancho – fogadni mernék úgy kellett volna
mondanom: kamatostúl nem pamatostúl; no de se baj, csakhogy elértette
nagyságod igy is.
– Annyira elértettem – jegyzé meg Don Quijote – hogy beláttam szíved
legmélyebb mélyére s tudom már, hová czéloztál közmondásaid számtalan
nyilveszszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért a
számodra, hacsak egyetlen egy példát találnék is a kóbor lovagok
történetében, a mi a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak
évenkint vagy havonkínt fizetni. Elolvastam én e történeteket majd mind
egy szálig, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy
valamelyik kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyvernökét.
Én csak annyit tudok, azok mind valamennyien kegyadományok reményében
szolgáltak s a mikor meg sem álmodták, ha uroknak a sors kedvezett,
egyszer csak azon vették észre magukat, hogy valami szigetet vagy ehhez
hasonlót nyertek jutalmúl, vagy legalább is nagyságos czímet kaptak. Ha
te ilyen feltételek mellett s ezek reményében kész vagy szolgálatomba
visszatérni, Sancho, akkor azt mondom: Isten hozott; ha azonban azt
hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi
jó szokásaitól, akkor igen nagyon csalatkozol. Igy tehát, kedves
Sanchom, eredj szépen haza, s közöld Teresával az én elhatározásomat, s
ha mind ő, mind te magad beleegyeztek, hogy engem kegyadományok
reményében szolgálj: bene quidem; de ha nem, ezután is jó barátok
maradunk; mert a mig szemet szórhatunk, madarat még várhatunk, és tartsd
meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység s jobb a sok
kamat, mint a kis tőke. Ezen módon pedig azért szólottam, Sancho, hogy
megmutassam, én is tudom ám zápor gyanánt önteni a közmondásokat, mint
akár te magad. Röviden azonban azt akarom mondani, s ezennel mondom is,
ha nincs kedved kegyadományok fejében szolgálni s az én sorsomban
osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten s tartson itthon szentnek. Kapok
én más fegyvernököt is, a ki szófogadóbb és eszesebb lesz nálad s nem
olyan ügyetlen meg szószaporító.
A mint Sancho gazdájának e szilárd elhatározottságát észrevette,
besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő
szentűl hítte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra
kelni. A mint ekképen se té- se tova, elgondolkozva ott álla, egyszer
csak Carrasco Sámson toppant a szobába, nyomban utána a gazdaasszony meg
a leányka, a kik égtek a vágytól meghallani, milyen szavakkal fogja a
tanuló lebeszélni gazdájokat azon szándékáról, hogy újra kalandok után
járjon.
De ime, – oh csodák csodája! Sámson, a helyett, hogy a lebeszéléshez
fogna, most is mint az első alkalommal átkarolván Don Quijotét, – nagy
fenszóval igy szóla hozzá:
– Oh a kóbor lovagság virága! oh tündöklő fénye a fegyvereknek! Oh
dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Cselekedje meg a mindenható
Isten, hatalmának teljességéből, hogy az, vagy azok, a kik a te harmadik
kirándulásod elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják: ki ne
tudjanak menekülni kivánságaik útvesztőjéből és soha el ne érjék álnok
szándékukat. – S itt a gazdaszonyhoz fordúlva, igy folytatá:
– Bátran felhagyhat már a nagyasszony a Szent Apollonia imádságának
elmondásával, mert én tudom, hogy az az egek határozott rendelése, hogy
a señor Don Quijote ujra hozzá lásson magas és új terveinek kiviteléhez
s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkalnám
e lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét
és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a
sértettek jogát, az árvák védelmét, rágalmazottak becsületét, az
özvegyeknek nyújtandó segélyt, a házasoknak támogatását, szóval mindazon
nemes teendőket, melyek a lovagsághoz tartoznak s vele szoros
összefüggésben állanak. Fel, señor Don Quijote, szép és bajnok uram,
inkább ma mint holnap keljen utra nagyságod és magasságod. S ha netalán
valamie hiányoznék a mi szándéka életbeléptetését hátráltatná, itt
vagyok én, a ki személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha
méltoságodnak netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb
szerencsémnek fogom tartani, ha a kegyadományok fényes reménysége
fejében, mint ez bevett s egyedül helyes szokás a kóbor lovagságnál,
ezen díszes állást én lehetek boldog elnyerhetni.
Don Quijote a megelégedés büszke mosolyával fordúlt Sanchohoz:
– Nos Sancho – mondá – nem megmondtam-e, hogy a fegyvernököknek nem
leszünk szűkében. Látod ki ajánlkozik; ő maga a nagynevű Carrasco
Sámson, a tanúló, dísze és büszkesége a salamancai egyetemnek; ő, a
kinek teste ép, tagjai hajlékonyak, termete sugár, s nem olyan pohos
mint te, a ki szakasztott mása vagy a keresztes póknak; ő, a ki
hallgatag s nem oly fecsegő mint te, a ki mindíg darálsz; ő, a ki kész
panasz nékül eltürni hevet, fagyot, éhet, szomjat, egy szóval a kiben
megvan minden tulajdon, a mi a kóbor lovag fegyverhordozójában
kivánatos. De ments Isten, hogy én csupán saját óhajtásom elérése
végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok
diszedényét, s kivágjam a szép és szabad müvészetek pálmáját. Maradjon
ez új Samson az ő hazájában, s a mig ennek dicsőségére válik, váljék
egyszersmind dicsőségére elaggott szüléi ősz hajszálainak; beérem én
akármi egyébb fegyverhordozóval is, ha Sanchonak nincs kedve
szolgálatomba állani.
– Dehogy nincs – viszonzá Sancho ellágyulva, mi közben szemei könnybe
lábadtak s igy folytatá: Ne mondja senki rólam, uram, ha megettük a
vacsorát, ott hagyjuk a háznak urát; engem se a gólya költött s tudja az
egész világ, de kiváltképen a szülőfalum, kik voltak a Panzák, a kiktől
én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam nem egy jó
tettéből s még több szép szavából, mily kegyes akar lenni irántam
nagyságod. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért,
csupán a feleségem ösztönzésére tettem, a ki igy látta, volna jónak, már
pedig a házastársaknak tartozó kötelességök, hogy jó tanácsát
meghallgassák s elfogadják. Tudom, hogy Teresa is beleegyezik abba, a
mit én javaslok, most már nincs is más hátra, csak nagyságod tegyen
végrendeletet meg testamentomot, de olyat, a minek füle-farka meglegyen,
s aztán ill’ a berek nádak, erek, kerekedjünk mindjárt útra, hogy a
Sámson úr lelke ne gyötrődjék, a ki azt mondja, lelkiismerete
kényszeríti, hogy nagyságodnak azt tanácsolja harmadszor is, menjen
ujfent világgá. A mi pedig engem illet, én megint csak felajánlom
nagyságodnak hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy vagy még
jobban mint akárki fia, a ki valaha kóbor lovagot szolgált.
A tanuló alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és
kifejezése módjának hallatára; mert a midőn olyan nyilatkozatok kellett
hallania Sanchotól, melyben olyan végrendeletet akar tétetni, melynek
füle is legyen meg farka is: már akkor csakugyan meg volt győződve a
felől, hogyez a szolga, a maga nemében ép oly ritka madár mint a
gazdája.
Don Quijote és Sancho végre megölelték egymást és ujra szent lett a
békesség s azután a nagy Carrasco helyeslése- és beleegyezésével, kit ez
időszerint valóságos tekintélynek tartottak, elhatározták, hogy
harmadnap mulva útnak indulnak, a mely idő alatt mindent rendbe lehete
szedni mi az útra szükséges volt, de még rostélyzott sisakot is
teremteni valahonnan, a miről Don Quijote azt állította, hogy anélkül
semmi szín alatt el nem lehet. Sámson felajánlotta, hogy megszerzi, mert
van neki egy barátja, a kiről tudja, hogy nem fogja kérését megtagadni s
ide adja a magáét, igaz ugyan, hogy azt a por és rozsda úgy belepte,
hogy aczélának oda volt minden fényessége.
Se szeri se száma annak a tenger átkozódásnak a mit a gazdasszony és a
lovag unokahuga szórtak a tanuló ellen; hajokat tépték, arczukat
összevissza karczolták s nincs az a fizetett sirató asszony, a ki
nagyobb jajveszéklést tudna csapni, mint gazdájok távozásán ők csaptak,
a kik olybá vették, mintha már temetni vinnék. Sámsonnak azon eljárása,
hogy Don Quijotét harmad ízben is távozásra serkentse, mint e
történetből utóbb majd kiderűl, a lelkész és a borbély tudtával történt,
a kikkel a tervet előleg közlötte.
A kitűzött három nap lefolyása alatt Don Quijote és Sancho Panza
ellátták magokat mindazzal, a mire szükségök volt, s miután Sancho az
ujabb alkura nézve megbékíté feleségét, Don Quijote pedig unokahugát és
gazdasszonyát: az éj beálltával, az egy tanulón kivűl senki mástól nem
látva, ki valami fél mértföldre el akarta kisérni őket a falutól, útnak
eredtek Toboso felé, Don Quijote az ő jó Rocinanteján, Sancho pedig a
maga régi szürkéjén. Tarisznyájok jól el volt látva mindenféle harapni
valóval, az erszény pedig tele pénzzel, mit Don Quijote fegyvernökének
adott át, hogy szükség esetén ehhez a segedelemforráshoz is hozzá
folyamodhassanak.
A tanuló csakugyan elkisérte őket jó darabig, az elvállás perczében
aztán megölelte a lovagot s kérve kérte, tudósítsa jó és balsorsáról,
hogy amannak örülhessen, emebben szíves részt vehessen, a mint az igaz
barátságtól várható. Don Quijote megigérte, Sámson visszatért a faluba,
a két utas pedig, megállapított tervök szerint egyenesen a nagy Toboso
városának tartott, hol a lovag, a kiállott vezeklés után, és a varázs
alól történt szerencsés feloldozása végeztével, Dulcinea del Toboso
kisasszonynál kivánta tenni, minden más egyéb teendő előtt, tiszteletét.