Hogyan bűvölték el Don Quijotét.
A mint Don Quijote látta, hogy kibontakoztak és megszabadultak immár a
sok tusakodásból, melybe mind ő, mind fegyvernöke keveredtek,
elérkezettnek vélte az időt, hogy újra útra keljenek s végét vessék azon
nagy kalandnak, a melyre őt elhívták és kiválasztották. Gyors
elhatározással odament tehát Dorottyához s térdre borúlt előtte, a ki
viszont semmikép se engedte meg, hogy addig csak egy szót szóljon is a
míg a földről fel nem kél; mire az engedelmes lovag talpra állván így
szóla:
– A példabeszéd azt tartja, fenséges herczegasszony, hogy a jó
szerencsének serénység az anyja, s csakugyan sok fontos ügyben azt is
mutatta a tapasztalás, hogy a ki serényen látott hozzá, még a kétes
dolgokban is sükeresen végzett. Ez az igazság azonban semmiben sem
valósúl meg inkább mint a hadviselésben, a hol a gyorsaság és fürgeség
megelőzi az ellenség intézkedését s hamarább megszerzi a győzelmet,
semmint védelmére az ellenfél még csak gondolna is. Ezt pedig azért
mondom kegyelmes és fenséges asszonyom, mert úgy látom, hogy a mi itt
időzésünk e várban immár teljesen fölösleges, sőt oly káros lehet, hogy
valamikor még nagyon megkeserülhetjük. Mert ki tudja, hogy fenséged
ellensége, amaz óriás nem fürkészte-e ki már is titkos kémek és
megbizottak által, hogy én indulok az ő megsemmisítésére s nem
nyujtunk-e neki az idővesztegetés által alkalmat arra, hogy valami
bevehetetlen várba vagy erősségbe sánczolja el magát, a mely ellen
keveset ér minden én szorgalmatosságom és fáradhatatlan karomnak
hősisége. Azért tehát, fenséges asszonyom, serénységünk által előzzük
meg minden cselvetéseit s keljünk azonnal útra szerencse-keresni, a mely
fenséged óhajtása szerint csak úgy lesz a mienk, ha én nem késedelmezem
ellenségeivel szembeszállni.
Itt elhallgatott s nem is szólt egyebet aztán Don Quijote, hanem nagy
nyugodtan várta a trónörökös feleletét, a ki fejedelmi magatartással s
egészen a Don Quijote modorában ekkép válaszolt:
– Hálás köszönettel fogadom azon buzgalmát, lovag úr, mely nagy
bánatomat enyhíteni törekszik, a mint illő is a hős lovaghoz, kinek az a
rendeltetése és kötelessége, hogy az árvákat és szükségben szenvedőket
gyámolítsa. Adja az ég, hogy mindkettőnk óhajtása teljesüljön, s hiszem
be fogom bizonyíthatni, hogy van még háladatos szív a világon. A mi
pedig utrakelésünket illeti, ám történjék azonnal, mert én csak azt
akarom, a mit ön akar. Rendelkezzék velem, lovag úr, saját belátása és
tetszése szerint, mert a ki egyszer a maga személye védelmét nagyságodra
bízta, és birodalma visszavívását kegyed kezeibe tette le, az nem
ellenkezhetik semmiben sem azzal, a mit nagyságod bölcs belátása
parancsol.
– Isten velünk tehát! – kiálta fel Don Quijote – ha egy úrhölgy magát
előttem így megalázza, nem szabad elhalasztanom az alkalmat, hogy fel ne
magasztaljam s örökségül esett trónjára ne emeljem. Induljunk rögtön,
vágyam útrakelésre sarkantyúz, mert a mint mondani szokták, a késedelem
veszedelem! S minthogy sem az ég nem teremtett, sem a pokol nem látott
még olyast, a mi engem megrettentene vagy megfélemlítene: nyergeld föl,
Sancho, Rocinantet, igazgasd össze szamaradat és a királyné paripáját,
azután vegyünk bucsút e vártól s e díszes társaságtól s távozzunk innen
haladéktalanúl.
– Lehetetlen – mondá ekkor Don Fernando nagy titokban, súgva Don
Quijotehoz – igen fontos hireket vettem épen e pillanatban. Mihelyt
alkalmam lesz rá, négyszem között azonnal elmondom. De most csitt!
Nyilvánosan nem szabad egyebet mondanunk, mint hogy a már is beállott
rekkenő hőségben nem indulhatunk, s be kell várnunk a holnapi nap hüvös
hajnalát.
Don Quijote nagy meglepetéssel hallotta az udvarmesternek képzelt Don
Fernando e titkos tudósítását. Rendkivül szerette volna azonnal megtudni
mi az az akadály, melyet a többieknek nem szabad meghallaniok? Rablók
állják-e el az utakat? Hiszen ő azokat elriasztaná. Ellenségeket
vettek-e észre valahol? Hiszen ő egymaga el tudna űzni egy egész
hadsereget. Mi lehet tehát, a mi utazásukat gátolja?
Don Fernando e titok fölleplezésével csakugyan örökre adós maradt. Ugy
tudta intézni a dolgot, hogy egész késő estig soha se lehetett egyedül
Don Quijoteval, s valahányszor ez titokteljes kérdő tekintetet vetett az
udvarmesterre, ez épen olyan titokteljes ábrázattal tiltakozott a
feleletadás ellen. Nehéz is lett volna, különösen hazugság nélkül,
hireket közölni, a miket Don Fernando senkitől se hallott. Egészen más
volt a dologban. Mind a Don Quijote utitársai belátták, hogy ha a
lovagot így szabadon viszik tovább, az, mint már a vendéglőben is
történt, igen könnyen össze fog tűzni minden lépten-nyomon mindenkivel;
a poroszlók pedig azt állították, hogy Don Quijote ellen csakugyan ki
lévén adva vidékszerte az elfogatási parancs, igen sok kellemetlenségnek
tehetnék ki magokat a vele együtt lévő férfiak is, annál inkább a nő, a
kit ettől megkimélni, tartozó szent kötelességök. Valami más módot
kellene tehát kigondolni, a mi részint biztos lenne arra nézve, hogy Don
Quijote meg nem szökhetik, részint arra nézve is, hogy ha a
Santa-Hermandad ujabb csapataival fognának találkozni, már a lovag tova
szállításának külső formája is arról tanuskodjék, hogy a kit így
visznek, annak egészen józan esze nem lehet.
A míg Don Quijote a készülődés sürgetését ama hosszú, czikornyás
szavakból álló beszédében javasolta, Don Fernando és a többiek
hamarjában ez elmondottakban állapodtak meg, s első az volt, hogy Don
Quijotet legalább még egy éjjel tartóztassák itt a vendéglőben. Don
Fernando vállalta magára – s a mint láttuk – elég sükeresen e szerepet.
A terv többi részét azután utóbb koholták ki, s végre abban állapodtak
meg, hogy egy épen arra vetődött ökrös szekér tulajdonosát megfogadták,
szállítsa el ő Don Quijotét, még pedig ilyen módon: összeüttettek
hamarjában egy nagy ketreczet rácscsá tűzdözött rudakból, de akkorát,
hogy a lovag egészen kényelmesen elfért benne. Ekkor aztán a vendéglőben
lévő egész férfitársaság, még a poroszlók is, nagy titokban, hogy se Don
Quijote, se Sancho Panza észre ne vegyék, úgy bepatyókálták arczukat, s
magukat úgy kicsereberélték, az egyik így a másik amugy, hogy Don
Quijote csakugyan egészen más népnek tarthatta őket mint a melyet e
várban még csak e most lemuló napon is látott. Mikor mindezen
előkészületek megtörténtek, az átöltözöttek a legnagyobb csendben
beléptek oda abba a szobába, a hol Don Quijote aludt s a nem rég kiállt
fáradalmakat kipihente. Körülfogták, s mikor épen legjavában nyugodott,
nem is tartva, nem is félve semminémü támadástól. Egyszerre egész erővel
megragadták, s kezét-lábát úgy megkötözték, hogy a mikor nagy ijedten
fölébredt, meg sem tudott mocczanni, sem egyebet tenni, csak ámult
bámult az előtte álló merőben idegen arczokon. Mindig éber és találékony
képzelődése azonban csakhamar azt kápráztatta lelke elé, hogy mindezen
alakok a bűvös várbeli kisértetek, s hogy ő már minden kétségkivül meg
van bűvölve, mert se nem mozdúlhat, se nem védelmezheti magát; pontról
pontra úgy képzelte tehát, a mint a tréfa intézői sejtették.
Odavitték e kisértetek most a ketreczhez, bele zárták s a léczeket úgy
beszögezték, hogy azokat egykönnyen ugyancsak nem lehetett volna
lefeszegetni. Erre aztán vállaikra kapták, s a mint a háló kamrából
kivitték, egy olyan ijesztő hang vala hallható a milyen ijesztővé Miklós
mester, a borbély csak tenni tudta a hangját, s mely ezt zúgta:
– Oh Bús-képü lovag, ne akadj fen azon, hogy e fogságba jutottál; így
kellett ennek történnie, hogy annál hamarább befejezhessed ama kalandot,
a melybe nagy hősiséged bonyolított. Tudod, hogy varázslók vitték el
Amadist, Belianist és mind a többi lovagtársaidat s látszólagos
lassusággal, szörnyű gyorsan haladtak; így fogunk elszállítani tégedet
is, oda, a hol rendeltetésed helye van, s ahol mindörökre halhatatlan
dicsőségedet kiküzdended! Légy csendes, tűrj és bizzál!
E pillanatban rémült jajgatással szaladt oda Sancho Panza is az
istállóból, de ijedtében alig tudott megállni a lábain.
– Te meg, oh legnemesebb s legengedelmesebb fegyverhordozó! – folytatá a
rejtélyes hang az éj sötét homályában – leghivebb szolga mindazok
között, a kiknek oldalán valaha kard függött, s keblében bátor szív
dobogott: el ne csüggedj, hogy ekképen viszik előtted a kóbor lovagság
virágát. Mert ha a világ alkotójának úgy tetszik, te csakhamar oly magas
és előkelő állásra jutsz, hogy önmagad se ismersz magadra, s jó uradnak
egyetlen igérete sem marad beteljesítetlen. Még a felől is
megnyugtatlak, hogy béred annak rendje szerint ki fog járni, s a három
szamárcsikót senki el nem veszi tetőled. Csak kövesd a bátor és elbűvölt
lovagot nyomról nyomra, a varázs tud a te szamaradnak is olyan
gyorsaságot kölcsönözni, hogy meg se gondolnád magad sem. Minthogy pedig
nékem nem szabad immár egyebet mondanom: Isten légyen hát veletek, s köd
előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson!
A titokszerü beszéd vége felé hangját kissé fölemelte, azután meg olyan
elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, a kik
tudtak a tréfáról.
Don Quijote egészen megvigasztalódott a jövendölés hallatára, mely néki
az örök dicsőség kiküzdését s megnyerését igérte. Mélyen felsóhajtott
tehát a kalitkában, s így válaszolt:
– Oh bárki légy is, a ki nékem ily fényes sorsot jövendöltél, esedezem,
kérd meg nevemben azt a bölcs varázslót, a ki ügyeimet ily csodamódon
intézi, s mondd, ne hagyjon elsenyvednem e börtönben a melybe vetettek,
a mig beteljesűlve nem látom szép igéretidet. Mert ha ez ily módon
csakugyan beteljesül, akkor dicsőségnek tartom börtönöm gyötrelmeit,
örömnek a rám vetett rablánczokat s nem kemény harczmezőnek e vaczkot, a
melyre fektettek, hanem puha ágynak és mennyezetes nyoszolyának. A mi
pedig a Sancho Panzához, fegyvernökömhez intézett vigasztalást illeti,
én megbizom hűségében és jó indulatában, hogy sem jó, sem balsorsomban
el nem hágy. Most ha akár az ő, akár az én bal szerencsém úgy hozná is
magával, hogy meg nem adhatnám neki az igért szigetet vagy más valamit,
a mi ezzel fölér: az ő bére legalább nem fog veszendőbe menni, mert
végrendeletemben a melyet már elkészítettem, világosan kifejeztem, mit
hagyok rá örökül, nem ugyan az ő számos, hasznos szolgálatának mértéke
hanem a magam csekély tehetsége szerint.
Sancho Panza, a ki lassanként fölbátorodva egész a ketreczig nyomúlt, e
nyájas, jóakaratú szavakra odahajolt a léczek fölé, és megcsókolta
urának összekötött két kezét.
Ekkor a kisértetek rögtön felkapták vállokra a ketreczet s vitték
egyenesen az ökrös szekérre.