Don Quijote elbűvölten utazik haza felé.
A mint Don Quijote látta, hogy ketreczbe van zárva s fen a szekéren, így
szóla:
– Igen sok és nevezetes történetet olvastam a kóbor lovagokról; de azt
nem olvastam soha, se nem láttam, se nem hallottam, hogy az elbűvölt
lovagokat ekképen vigyék, s főleg olyan lassusággal, a milyen e lomha és
késedelmes állatoktól várható. Mert szokás szerint a levegőben ragadják
el őket rendkivüli gyorsasággal, valami szürke, sötét felhőbe burkolva,
vagy valami tüzes szekéren, vagy valami szárnyas lovon vagy más egyéb
ily csodaszörnyetegen; de hogy engemet most ökrös szekéren szállítanak
el, – istenemre mondom – zavarba hoz. Egyébiránt meglehet, hogy a mi
korunkbeli lovagságnak és varázslatoknak más nyomon kell járniok mint a
milyenen hajdanta jártak; s aztán meg az is meglehet, hogy mivel én
egészen új lovag vagyok e világon s az első, ki a kalandor lovagság
már-már feledésbe merült rendét újra feltámasztottam, épen ezért talán
egészen új fajta varázslatok lőnek kitalálva s egészen új módok a
megbűvöltek elszállítására. Mit mondasz hozzá, Sancho fiam?
Sancho, a ki az első ijedtségből már magához tért, s fontolóra tudta
kissé venni már a dolgot, így felelt:
– Bizony nem tudom én, mit szóljak, nagyságos uram, minthogy nem vagyok
olyan járatos a kóbor-iratokban mint nagyságod. Hanem mind a mellett
fogadni mernék, de még esküt is tudnék tenni rá, hogy a kik most itt ezt
a mesterséget űzik, mind valamennyien keresztyén katholikus kisértetek.
– Katholikus kisértetek? – kiálta fel Don Quijote elszörnyedve. Teremtő
szent atyám! Hogyan lehetnének keresztyének, mikor mind megannyi
démonok, a kik azért öltöttek káprázatos testet, hogy körülvegyenek s
engem ezen állapotba helyezzenek. S ha meg akarsz győződni állításom
valóságáról, ám érintsd meg csak, tapogasd meg csak őket, s meglátod,
hogy testök puszta légből áll, s hogy merő káprázatok.
– De uram – viszonzá Sancho – megtapintottam én már őket! S ez az ördög,
a ki itt sürög forog, elég izmos tagú s egészen más a tulajdonsága mint
a mit én az ördögökről hallottam. Mert a mint mondják, az ördögön
kénkő-szag meg egyéb ilyes bűz érezhető, mig ezen meg az igazi jó
illatot, hajkenőcsöt, szagos vizet, egy puskalövésnyiről is meg lehet
érezni.
Sancho ezt Don Fernandoról mondotta, a ki mint afféle nagy úr csakugyan
olyan illatokkal kendőzhette magát mint Sancho állítá.
– Ezt ne csodáld, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – mert nem
szabad feledned, hogy az ördögök sok mindenhez értenek, hátha ez is csak
azért kente-fente be magát ilyenekkel, hogy eltitkolja ördög voltát; de
ha jobban szemügyre veszed, majd másnak látod.
Úr és szolga, a többiek utrakészülődése közben, ekkép beszélgettek
egymással. Don Fernando, a ki egy két hangot ellesett okoskodásaikból,
tartott tőle, hogy Sancho végre is keresztűl lát a szitán, melynek már
is kérgét kerülgette. Megmondta ezt a többieknek, mire rögtön
elhatározták, hogy az indulással nem várnak egy perczig sem, hanem
mennek, mihelyt csak lehetséges. Félre inték ennek folytán a fogadóst s
meghagyták neki, nyergelje meg Rocinantet és Sancho szamarát is, mit az
csakhamar teljesített. Ez alatt a lelkész rábirta a poroszlókat, hogy
nagyobb biztosság okáért, kisérjék el a lovagot egész hazáig s
fáradságuk nem esik hiába. Don Fernando, Rocinante nyeregkápájára egyik
felől a pajzsot, másik felől a borbélytányért akasztá fel, s aztán jelek
által azt adta tudtára Sanchonak, üljön fel szamarára s vezesse
kantárszáron Rocinantet; a két ökrös szekér oldala mellé pedig két-két
poroszlót állított. Azonban előbb hogysem elindultak volna, oda jött a
fogadósné, meg a leánya és Maritornes hogy búcsut vegyenek Don
Quijotetól s tettették magokat, mintha még oly keservesen siratnák
szerencsétlenségét. Don Quijote ily szavakat intéze hozzájok:
– Ne siránkozzanak, drága hölgyeim! Hiszen az ilyes szerencsétlenség
közös sorsa az én állásombeli férfiaknak. S ha ilyen balszerencse nem
érne, nem is tartanám magamat igazán híres kóbor lovagnak, mert az olyas
apró cseprő lovagocskákkal ilyesmi nem is szokott történni, mert senki
még csak nem is hederít reájok. Hanem a bátrakkal már igenis történik,
mert hősiségökért és erényökért sok fejedelem s egyéb lovag irigykedik
rájok, a kik gonosz módon meg akarják a jókat rontani. Mindezáltal az
erény oly hatalmas, hogy egyedül a maga erejéből, minden bűbájossággal
szemben, a mennyit csak a boszorkányság első mestere Zoroaster tudott,
diadalt nyer minden veszedelmen s fényét úgy árasztja majd szét a
földön, mint a nap az égen. Bocsássanak meg, bájos hölgyeim, ha netalán
akaratlanúl valamivel megsértettem, mert szántszándékosan és tudva,
bizonyára soha senkit nem bántottam. Kérjék istent, szabadítson ki e
bűbájos fogságból mentől előbb és szerencsésen, s ha valaha
megszabadúlok, nem fogom elfelejteni, hogy azon jótéteményeket melyekben
e várban részesültem, meg kell még hálálnom, szolgálnom és viszonoznom
érdemök szerint.
A mig a várbeli urnők és Don Quijote között ezen jelenet folyt, addig a
lelkész és a borbély búcsút vettek Don Fernandotól, még egyszer is
forrón megköszönve azon jóságokat, melyet szerencsétlen barátjok iránt
áldozatkészséggel is tanúsítottak. A házastársak viszont megkérték a
lelkészt, írja meg nekik, mire mentek Don Quijoteval, s mind a ketten
igen szives, meleg szavakban biztosíták a felől, semminek se örülnének
jobban, mintha az igazán szánalomra méltó derék lovag felől mennél jobb
hírt hallhatnának.
A lelkész megigérte, hogy e kivánatát a leggyorsabban fogja teljesíteni,
s ezután ujra kezet szorítottak s elváltak egymástól, majd mind a ketten
lóra ültek, de mind a lelkész, mind a borbély fentarták álarczukat, hogy
Don Quijote rögtön rájok ne ismerjen, s így eredtek útnak, a már
tova-nyikorgó szekér nyomába.
Az elbűvölt lovagot kisérő társaság pedig a következő rendben folytatta
utazását: elől ment a szekér, melyet gazdája hajtott; két oldalt, a mint
már említettük, a fegyveres poroszlók; nyomban utánok Sancho Panza
szamáron, Rocinantet kantáron fogva; végre a sort a lelkész és a borbély
zárták be hatalmas öszvéreiken s a mint már mondva volt, álarczosan,
csendes, nyugodt magatartással, s cseppet se sietve jobban, mint a
mennyire az ökrök lassú lépkedése megengedé. Don Quijote ben ült a
ketreczben, keze összekötözve, lába kinyújtva, háttal oda támaszkodva a
ketrecz falához; s ült oly csendesen, olyan nyugodtan, mintha nem is élő
ember, hanem valóságos kőszobor volna.
S ilyen csendben, ilyen lassan mintegy két mértföldnyire haladtak már,
mikor egy völgyhez jutottak, a hol az ökrös gazdának úgy látszott, jó
lenne pihenőt tartani s az ökröket kicsapni a legelőre. Szólt is a
lelkésznek, hanem a borbélynak az volt a megjegyzése, jobb lesz, ha még
egy darabig mennek, mert ő ismeri a tájékot s tudja, hogy az odalátszó
halom mögött egy még fűvesebb völgy terűl, a hol még sokkal jobb lesz
megállapodniok. Elfogadták a borbély tanácsát s így aztán megint tovább
folyt az utazás.
Hanem, a mint a lelkész egyszer visszanéz, látja, hogy mögöttük hat vagy
hét igen jól öltözött, tisztességes külsejű ember jön lóháton. Ezek
csakhamar utólértek őket, mert nem olyan csigamódra haladtak mint az
ökrök, hanem olyan gyorsasággal, a mint csak a legjobban abrakolt
öszvérek mehetnek, melyeket a rajtok ülők még azon szándékkal is
sarkalnak, hogy a jó távolacska vendéglőt mentől előbb elérhessék.
A sebes futók oda értek a lustán menőkhez s udvariasan köszöntek. Az
érkezettek egyike, kiről utóbb kisült hogy toledoi kanonok s a többi
véle jövők ura, látván azt a kipéczézett szekeres menetet, a
poroszlókat, Sanchot, Rocinantet, a lelkészt és a borbélyt, de mindenek
fölött a ketreczbe zárt Don Quijotet: meg nem állhatta, hogy kérdést ne
tegyen, mi oknál fogva viszik ezt az embert ilyen módon magokkal; ámbár,
látva a poroszlók ismertető jeleit, magától is gondolta, bizonyosan
valami kötni való gazember vagy más gonosztévő, a ki a Santa-Hermandad
kezébe esett.
Az egyik poroszló, kihez a kérdés intézve volt, így felelt:
– Hogy ezt a lovagot miért viszszük ekképen: arra, ám ő maga feleljen
uram, mert mi csakugyan nem tudjuk.
Don Quijote meghallotta a párbeszédet s közbeszólt:
– Jártasak önök, uraim, nagyságos lovag urak, a kóbor lovagság viselt
dolgaiban? Mert ha igen: akkor elmondom balesetemet; de ha nem jártasak,
akkor nincs miért fárasztanom magamat, hogy önökkel közöljem.
Már ekkor a lelkész és a borbély is ott voltak, mivel látták, hogy az
utasok szóba ereszkedtek Don Quijote de la Manchával s ők akartak
felelni, hogy tervök meg ne hiusúljon.
– Az igazat megvallva, barátom – viszonzá a kanonok, kihez Don Quijote a
kérdést intézé – én bizony magam is bolondja voltam ifjúkoromban a
lovagregényeknek, s annyit össze-vissza olvastam, hogy tudom a lovagélet
minden csinját-binját, a mint ama könyvek elbeszélik.
– Akkor tehát emberemre akadtam – mondá Don Quijote – s akkor
elmondhatom bátran, hogy én elbűvölt állapotban folytatom utamat e
ketreczben, melybe a végre zárt a varázslat, hogy dicsőséges czélomat
csoda módon elérhessem. Kóbor lovag vagyok én, de nem afféle, a kiknek
nevét a hír sohasem említé, hogy őket megörökítse, hanem igenis azok
közül való, a kik Persia minden mágusa, India minden brahmanja s
Ethiopia minden bűbájosa irígységének daczára és ellenére be fogják
vésni nevöket a halhatatlanságnak templomába, hogy a jövendő századokban
példa és tükör legyen, melyből a kóbor lovagok megláthassák, milyen
nyomon kell haladniok, ha el akarják érni a fegyverviselés tetőpontját
és dicsőséges netovábbját.
– Señor Don Quijote de la Mancha igazat mondott – szólt közbe a borbély
– mert ő csakugyan bűvölés utján jutott a szekérre, nagy és üdvös czélok
elérése végett. Ez, uram, a Búsképü lovag, ha ugyan hallotta hírét
valaha, a kinek hős tetteit és hatalmas cselekedeteit kemény érczbe és
örökké tartó márványba fogják egykor bevésni, akármennyire törekedjék is
az irígység, hogy elhomályosítsa, és a gonoszság, hogy elrejtse.
Mikor a kanonok látta, hogy beszéd dolgában a szabad meg a fogoly
annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy az egyik tizenkilencz, a másik egy
híjján húsz: majd hogy keresztet nem vetett magára bámúltában s nem
tudott az egészből kiokosodni sem ő, sem azok, a kik vele jöttek.
E közben Sancho Panza is odafurakodott a beszélgetés kihallgatása
végett; s hogy az egésznek még csak ő adja meg isten-igazába, így szóla:
– Már, uraim, ha jó néven veszik is, ha nem is, de ki kell mondanom
kereken, Don Quijote úr épen úgy van megbabonázva, mint akár én magam.
Tökéletesen magánál van, eszik, iszik, beszél, kérdez s megfelel minden
kérdésre, jobban mint akárki fia. S ha már ez így van, hogyan akarják
akkor elhitetni velem, hogy meg van babonázva? Nem egy embertől
hallottam, hogy a kiket megbűvöltek, azok se nem esznek, se nem
alusznak, se nem beszélnek, míg az én gazdám, hagyják csak a maga
szabadjára, többet beszél harmincz prókátornál.
Azután a lelkész felé fordúlva így szóla:
– Ejnye, ejnye tisztelendő úr! Azt gondolja, nem ismerem atyaságát, s
azt gondolja nem sejtem, nem találom el a nyítját, mi czélja van ennek
az új varázslásnak? Ismerem én atyaságát, ha még úgy elpatyókálja is az
ábrázatát s keresztűl látok a szitán, akárhogy takargassa is
csalfaságát. Bizony roszúl cselekedtek velünk! Ha nem találkozunk: az én
uram eddig elvette volna Micomicona herczegasszonyt, én meg legalább is
gróf lennék már, mert kevesebbet várni se lehetne uramnak, a Búsképünek
jóságától, sem az én szolgálataim nagyságától. De már látom, csakugyan
úgy van, a mint a példabeszéd tartja, hogy a szerencse kereke gyorsabban
forog mint a malomkerék; s ki tegnap még fen fityegett, róla ma már
porba esett. Csak a cselédeimet meg a feleségemet sajnálom, mert a
helyett, hogy atyjok valami sziget vagy tartomány kormányzója vagy
viczekirálya gyanánt tartaná bevonulását kapuján keresztül, most már
csak úgy tér majd haza hozzájok, mint afféle lovászlegény.
A kanonok mindegyre jobban ámult bámult minden ujabb szó hallatára, a mi
e különös társaság körében felmerült. Nem igen tudott tisztába jönni az
egészszel, csak annyit sejtett, hogy itt annyi bohó emberrel van dolga,
a mennyivel egyszerre életében még sohasem volt.
A lelkész sejtette ezt a kanonok bámuló arczából, miért is megkérte,
haladjanak előbbre valami kevéssel s majd szolgál neki ő
felvilágosítással. A kanonok előbbre haladt, s most a lelkész röviden s
értelmesen elmondta neki Don Quijote megháborodása okát és kezdetét,
cselekedetei további folyását egész addig, a mig e ketreczbe zárták, mit
a végre tettek, hogy annál bizonyosabban hazavihessék s ha csak lehet,
kigyógyítsák bolondságából. A kanonok csodálkozással hallgatta végig e
különös tartalmú elbeszélést, melynek mikor vége szakadt, ő maga így
szóla:
– Igazán, tisztelendő lelkész úr, én magam is azt tartom, hogy az ilyen
sületlen lovagregények csakugyan nagy ártalmára vannak az emberi
társadalomnak. Haszontalan, időrabló történetek ezek, a melyek csupán
mulattatni, szórakoztatni akarnak, de nincs bennök semmi tanuság. Minden
olyan olvasmány valóságos időpazarlás, a mely mellett sem a szív, sem az
értelem nem lesz gazdagabbá. Lehetnek ilyen regényes dolgok is kedves és
érdemes olvasmányok, de csak úgy, ha az értelmet fejlesztik vagy a
jellemet nemesítik. Mig ezekben a lovagregényekben ugyan micsoda szív-
vagy értelemképző lehet, holott teli vannak annyi haszontalan sületlen
mesével, ostoba képzelődéssel, hogy az ember alig tudja min csodálkozzék
inkább, azon-e, hogy volt olyan bolond ember, a ki megírja, vagy azon,
hogy van olyan bolond, a ki elolvassa, sőt még el is higye, mint ez a
szegény szerencsétlen la manchai. S pedig hány meg hány ilyen
hihetetlenség fordúl elé bennök! Az egyikben egy tizenhat éves ifjoncz
neki vág egy toronymagasságú óriásnak s úgy ketté szeli, mintha
árpaczukor volna? Hát még a mikor valami csatát akarnak festeni előttünk
melyről előre megmondták, hogy az ellenség száma egy millióra rug. S
ime, a regény hőse szembe száll velök, s nekünk akár akarjuk akár se, el
kell hinnünk, hogy ez a lovag egymaga legyőzte valamennyit az ő hős
karjának erejével. Hát még az a sok varázsló, bűbájos, felhőn hajózó,
sárkány kigyón nyargaló boszorkánymester? Meg azok az elbűvölt lovagok,
a kik ma még itt vannak, holnap meg három ezer mérföldnyi távolságban?
Ugyan ki adna hitelt józan észszel az ily ostobaságoknak s ki tudna
gyönyörködni az olyan költeményben, melyben sem erkölcsi tanuság
nincsen, sem semmi valószinűség. Olvasmányáról is ép ugy meglehet
ismerni az embert mint barátjáról; a kificzamodott értelem kificzamodott
olvasmányt szeret, a mi aztán, hogy mivé teheti a különben még elég sok
jó tulajdonnal felruházott embert is, elég szomorúan bizonyítja e
ketreczbe zárt szegény lovag példája.
A lelkész igen nagy figyelemmel hallgatta a kanonokot, s igen örült
neki, hogy véleményök e tárgyban teljesen megegyezik egymással. El is
beszélte rögtön, milyen itéletet tartottak egykor Don Quijote
lovagregényei fölött, s hogyan röpítették le őket az ablakon a
baromfiudvarra, hogy ott a tűz emészsze meg azt a sok sületlenséget, a
mit a józan értelem csakugyan nem tudna megemészteni.
A kanonok és a lelkész beszélgetésöknek épen e pontjáig jutottak, midőn
a borbély odalépett hozzájok, s így szóla a lelkészhez:
– Épen itt az a hely, tisztelendő komám, a melyet említettem, hogy jó
lesz kissé kapatnunk s az ökrök is bőségesen legelhetnek.
– Magam is azt tartom, – viszonzá a lelkész, s azonnal közlé a
kanonokkal, mi a szándékuk, ez pedig szintén hajlandó volt a velök
maradásra, a mire az előttük terülő szép völgység fekvése is felhívta.
Igy tehát részint hogy ezt, részint meg, hogy a lelkész társaságát
élvezhesse, a kit már egészen megszeretett, valamint a végett is, hogy
Don Quijoteval még közelebbről megismerkedhessék, egy pár cselédjét be
akarta küldeni a közel fekvő vendéglőbe, hogy hozzanak onnan mindnyájok
számára ennivalót, mert ő a délutáni pihenőt e helyen akarja megtartani.
Az egyik szolga azonban azt jegyezte meg, hogy az eleség-hordó öszvéren,
a mely eddig már bizonyosan ott van a fogadóban, lesz annyi ennivaló,
hogy a vendéglőből legfölebb csak abrakra lesz szükségök.
– Akkor hát vezessétek be a paripákat mind – parancsolá a kanonok – s
hozzátok ide az öszvért.
A cselédek elvitték a paripákat, a szekeres is odaért, kifogta az
ökröket a járomból s magok szabadjára eresztette a kellemes zöld mezőn,
melynek viránya hivogatólag intett nem csak az olyan elbűvölt egyének
felé, a milyen Don Quijote volt, hanem még a körülötte lévő józanok és
okosok felé is. A kanonok maga kérte meg a lelkészt, hogy oldoztassa fel
a szegény lovagot s bocsássa ki ketreczéből, ha lovag szavára megigéri,
hogy csendesen viseli magát és el nem illan.
– Igérem – viszonzá Don Quijote, a ki a nyájas kérelmet szinte
meghallotta – igérem, hogy engedelmök nélkül egy tapodtat se távozom,
annyival is inkább igérhetem pedig, mert hiszen a ki úgy meg van bűvölve
mint én, az nem szabad a maga személyével, mert elvarázslója megteheti,
hogy három századig se mocczanjon meg egy álló helyéből s ha megszöknék
is, visszahozná röpülve. S minthogy a dolog igy áll, bátran
kiereszthetik azt, a ki fölött ily mindenható a hatalmuk.
A kanonok erre kezet fogott vele, bárha a lovagé még most is meg volt
kötve mind a kettő, s azzal aztán becsületszavára kieresztették a
ketreczből, a minek ő véghetetlenül megörült s boldog volt, hogy a
rekesz alól kiszabadult.
Első dolga is az vala, hogy nagyot nyújtozott, de aztán mindjárt oda
ment Rocinantehez, megveregette nyakát s így szóla:
– Hiszem az istent és a malaszttal teljes szent szüzet, virágja és tükre
te a lovaknak, hogy nem sokára megint ott leszünk mind a ketten a hol
akarunk, te gazdáddal hátadon, én meg te rajtad s folytatjuk azt a
tisztet, melynek betöltésére Isten e világra küldött engemet.
A kanonok csak nézte s nem fogyott csodája e nagy bolondság láttára,
holott minden szava és felelete meg arról tanúskodott, hogy esze egészen
helyén van s csak akkor zöttyen ki a nyeregből, mikor – amint már
említettük – a beszéd a lovagságra tér. S így mind nagyobb részvétre
gerjedvén iránta, mikor mindnyájan leültek már a zöld fűbe, a kanonok
így szóla:
– Lehetséges-e, lovag úr, hogy nagyságod elméjét annyira elcsavarta a
lovagregények boldogtalan és mihaszna olvasása, hogy azt higye más
hasonló balgaságokkal együtt, hogy el van bűvölve? S ugyan, hogy lehet
emberi ész, a mely azt képzelje, hogy csakugyan létezett e világon az a
töméntelen sok Amadis, meg az az egész sereg nagy hírű kóbor lovag, a
sok trapezunti császár, a sok Felixmarte de Hircania, a sok kóbor
kisasszony a sok kígyó, a sok óriás, a sok szörnyeteg sárkány, a sok
hallatlan kaland, a sok mindenféle elbűvölés, a sok háború, a sok
boldogtalan összecsapás, a sok díszruha, a sok gróffá lett fegyvernök, a
sok elmés törpe, egy szóval az a tenger ostobaság, melylyel a
lovagregények telisded teli vannak? Ugyan señor Don Quijote, szánja meg
tulajdon magát és térjen eszére; fordítsa okosabbra azt a szép
tehetséget, melylyel az ég kiváló kegyelme felruházta s válaszszon olyan
olvasmányokat, melyek lelke épülésére s tisztessége gyarapodására
szolgálnak. Ha azonban természetes hajlama oly könyveket óhajt olvasni,
melyekben lovagokról szóló hőstettek foglaltatnak: olvassa el a Szent
Irásban a Bírák könyvét, talál abban nagyszerü igazságokat s lélekemelő
hős történeteket. Minden országnak s így a mi hazánknak is, meg voltak
igaz hősei, miért nem ezek történetét olvassa nagyságod inkább, a mi
szép elméjéhez sokkal méltóbb olvasmány lenne, mert abból ismerni
tanulná nem a költött hanem az igaz történelmet, megszeretné az erényt,
gyarapulna a jóságban, tökéletesebbé lenne erkölcsében, bátorrá
vakmerőség nélkül, merészszé gyávaság nélkül s mindezt Istennek
dicsőségére, a maga hasznára s La Mancha jó hírének javára, a honnét a
mint hallottam, nagyságod eredetét és származását veszi.
Don Quijote csupa szem-fül volt, a mig a kanonok szavait hallgatta; s
mikor aztán észrevette, hogy ez elvégezte mondókáját, jo darabig
szótlanúl nézett rá, végre így szólott:
– Ugy látszik, nemes uram, nagyságod beszéde oda volt irányozva, hogy
azt adja értésemre hogy e világon nem voltak kóbor lovagok s hogy minden
lovag-történet hamis, hazug, ártalmas és haszontalan az emberi
társaságra nézve s hogy roszúl cselekedtem olvasásuk, még roszabbúl
elhivésök, s legeslegroszabbúl utánzások által, midőn a kóbor lovagság
azon szigorú tisztének betöltésére vállalkoztam, melyre ezek tanítanak;
nagyságod tagadja, hogy e világon valaha éltek volna gaulai vagy
graeciai Amadisok, vagy más egyéb lovagok, kikről ez iratok szólanak?
– Betűről-betűre úgy van, a mint nagyságod mondja, – jegyzé meg e
szavaknál a kanonok.
Mire Don Quijote így válaszolt:
– Nagyságod még azt is hozzátette, hogy ezek a könyvek nekem igen sok
kárt okoztak, mert eszemet elcsavarták s ketreczbe juttattak, s jobban
tenném, ha czélszerűbb és hasznosabb olvasmányokat választanék, olyan
műveket, melyek igazabbak s a melyek mulattatóbbak és tanúlságosabbak.
– Ugy van! – viszonzá a kanonok.
– Én pedig – vágta vissza Don Quijote – kereken kimondom, hogy nagyságod
az, a kinek nincs esze s a ki el van bűvölve, minthogy vakmerő volt
kigyót-békát kiáltani egy olyan ügyre, melyet az egész világ igaznak
ismer; s a ki ezt tagadja, és azt állítja, hogy Amadis soha sem volt e
világon, sem a többi kalandor lovag, sem a kikről e történetek szólnak:
az egy lenne azzal, mintha azt akarná elhitetni valakivel, hogy a nap
nem világít, a jég nem hideg s a föld nem táplál. S ugyan van-e ember a
világon, a ki be tudná bizonyítani, hogy a Floripes és Burgundi Guy
története nem igaz történet, vagy Fierabrasé sem az a Mantible kútnál, a
mi Nagy Károly császár korában történt? Esküszöm, hogy ez mind oly igaz
volt, mint hogy most nappal van; s ha ez hazugság, úgy az is az, hogy
Hector valaha volt, meg Achilles, meg a trójai háború, meg
Francziaország tizenkét pairje, meg angolországi Artus király, ki pedig
hollóvá lett s még ma is él, a mint hogy országában minden pillanatban
várják visszatértét.
– Mind meglehet, – viszonzá a kanonok – de azt még csak gondolni is
különös, hogy egy olyan férfiú, mint nagyságod, ki oly tiszteletreméltó
jeles tulajdonokkal ékeskedik, ki oly szép értelemmel van megáldva: azt
hihesse, hogy az az egész sereg képtelen ostobaság, mind igaz legyen, a
mi e sületlen lovagregényekben foglaltatik.
– Ez nem rosz! – viszonzá Don Quijote. Hát ama könyvek, melyek királyi
engedélylyel nyomattak, melyeket az egész világ, nagyok úgy mint
kicsinyek, szegények úgy mint gazdagok, tudósok úgy mint tudatlanok,
szóval minden rangú és rendű ember élvezettel olvas és magasztal, hát ez
mind hazugság legyen, holott annyira magokon hordják a valóság jellegét,
hogy még azt is elmondják, ki volt az atyja, anyja, melyik a hazája, kik
rokonai, melyik a születési helye ezen, vagy ama lovagnak vagy
lovagoknak, s el pontról-pontra és napról-napra mit hogyan s mikép
cselekedtek? Hallgasson nagyságod, ne szóljon káromlást s higyen
szavamnak; ha pedig nem hisz, ám olvassa el e műveket, s majd meglátja,
milyen élvezetet fognak szerezni. Avagy mondja csak, lehet-e valami
gyönyörködtetőbb, mint, ha – mondjuk – egy nagy szurok-tavat látnánk itt
magunk előtt, a mely egyre forr és kavarog s a melyen keresztűl-kasul
kigyók, gyikok s más egyéb rettenetes és vad szörnyetegek úszkálnak, de
a tó közepéről egyszerre mélabús hang zendűl, a mely ezt mondja: „Oh,
nemes lovag, bárki légy is, a ki e borzalmas tó szemlélésébe merültél,
ha tieddé akarod tenni azt a kincset, mely e sötét víz mélyén rejlik,
mutasd meg szilárd kebled bátorságát, s vesd magad e sötét, égő árba:
mert ha meg nem teszed, nem lészsz méltó megláthatni ama bámulásra
gerjesztő csodadolgokat, miket a tündér hét palotája magába zár és
foglal, mik e sötétlő hullámok alján fekszenek. S a lovag ki sem
hallgatva e mélabús hangot egészen, anélkül hogy fontolgatásba
bocsátkoznék, s átgondolná mily veszedelembe kell rohannia, sőt még csak
nehéz fegyverzetét sem vetve el magától, belérohan a forró szuroktóba s
a mikor meg sem álmodná, hogyan s mikép: egyszerre csak olyan mosolygó
virányon áll, melyhez még az elyseumi mezők sem foghatók. Itt, úgy
látszik, az ég átlátszóbb, s a nap egészen új varázsfénynyel tündököl;
szemei előtt kies berek terül, oly zöld és dús lombú fákból, hogy
zöldjük maga felvidítja a tekintetet, a füleket pedig azon számtalan
apró tarka madárkák édes és mesterkéletlen éneke gyönyörködteti, melyek
a sűrű ágak között fel- s alászökdécselnek. Itt patak csörgedez, melynek
üde habjai ömleteg kristály gyanánt lejtenek a finom fövény és fehér
kavicsok fölött, a mik szinaranyhoz és igazgyöngyhöz hasonlítanak. Amott
mesterséges kút látszik, tarka jáspisból és sima márványból készítve;
itt egy másik apró kagylókból és fehér meg sárga csigahéjakból rakva
össze, melyek közé csillogó kristálydarabok és utánzott smaragdok vannak
alkalmazva, melyek vakító és szemkápráztató fénynyel csillognak. Amott
távolabb egészen váratlanúl erős vár vagy gyönyörü alcazár tárul fel
előtte, melynek falai színaranyból, ormai gyémántból, kapui jáczintból
vannak, egy szóval oly csodálatos alkotvány, hogy bárha az anyag, a
melyből rakták, nem csekélyebb mint gyémánt, karbunkulus, rubin,
igazgyöngy, arany és smaragd: az építkezés munkája még ennél is többre
becsülhető. De a mit eddig látott, az még nem minden, mert ime a kastély
kapujából nagy számú fényes sereg lép elé, urak, hölgyek, olyan pompás
öltözetekben, hogy ha én csillogó díszöket úgy le akarnám festeni most a
hogy e regények lefestik, soha végét nem érném. Majd azután az egész
sereg legelőkelőbb férfia, egy hosszú szakálú tisztes ősz megfogja a
vakmerő lovag kezét, ki a lángoló tóba ugrott, bevezeti a fényes
kastélyba, leülteti aranynyal himzett bibor karszékbe s csapnak számára
és tiszteletére olyan lakomát, hogy földi szem hasonlót még nem látott,
– szóval olyat, a mi az ő rendkívüli bátorságának egyedül méltó jutalma.
Hány meg hány ilyen kitűntetést tudnék felhozni! Most azonban nem akarok
e tárgyról bővebben szólani, mert már ez eddigiből is látható, hogy bár
hol üssük is fel valamely kóbor lovag történetét, élvezetre s bámulatra
fog az gerjeszteni akármely olvasót. Nagyságod pedig higyen szavamnak s
a mint már említettem, olvassa el a legnagyobb figyelemmel e könyveket,
s majd meglátja, hogyan felvidítják, ha búskomor találna lenni s hogyan
meghozzák jó kedvét, ha netalán elvesztette volna. Magamról tudom, hogy
a mióta kóbor lovaggá lettem, azóta vagyok bátor, udvarias, bőkezű,
nemes lelkü, illedelmes, vakmerő, gyengéd, türelmes, munkabiró s azóta
találom bele magamat fogságba és elbűvölésbe. S bárha – nem rég óta –
azt tapasztalom is, hogy ketreczbe zártak mint valami bolondot, azt
gondolom, ha az ég kedvez és a szerencse nem lesz ellenséges: karomnak
ereje által nemsokára valamely ország királyává leszek, mikor aztán
bebizonyíthatom, milyen háladatosság és bőkezűség lakozik kebelemben.
Mert becsületszavamra mondom, uram, a szegény teljesen képtelen arra,
hogy bárki iránt is bőkezűnek mutatkozhassék, bármennyire hajlandó volna
is rá; az a háladatosság pedig, mely a puszta jóakaratnál egyébben nem
tud nyilvánulni, nem olyan, a milyen háladatosságot én szeretnék
tanusítani. Ezért óhajtanám, nyujtana bár a szerencse alkalmat mentül
előbb s tenne császárrá hogy bebizonyíthassam mennyire szívemen fekszik,
hogy barátaimmal jót tegyek, főleg ezzel a szegény Sancho Panzával,
fegyvernökömmel, a kinek hűségre nézve nincs párja a világon, a kit
gróffá szeretnék tenni, vagy valami sziget kormányzójává, a mint a kóbor
lovagok hű cselédjeiket rendesen meg szokták jutalmazni.
Igy folyt a társalgás tovább, sajnálkozással vegyes mulatságára a
kanonoknak, a ki nem győzte eléggé bámúlni Don Quijote valóságos
ékesszólását, sem pedig eléggé sajnálni, hogy ilyen lelkes, ihlett
szavakra ilyen silány, haszontalan tárgy tudja gerjeszteni.
E közben az élelmi szerekkel megrakott öszvér is megérkezett, a társaság
jó ízűen falatozott, talán az egy Don Quijote kivételével, a ki annyira
bele melegedett ismét a kóbor lovagság védelmébe, hogy lelkesedésében
még az evést is elfelejtette. Az ízes falatoktól, s az élénk hangon
folytatott beszélgetés folyton folyó tárgyáról, azonban egyszerre egy
egészen váratlanul bekövetkezett esemény fordítá el az együtt lévők
figyelmét.
A körülöttök levő halmok egyike megől szomorú, kesergő trombitaszó
hangzott feléjök, mely valami fájdalmas, panaszos gyászdalt zengedezett.
A zenehangba csakhamar emberi énekhang is vegyűlt, majd egészen különös
öltözetü emberek csoportja tűnt fel a dombtetőn, a kik közül négyen egy
magasra emelt s mozdulatlan nő alakot hoztak vállukon. A nő alak
fátyollal volt arczán, fején leborítva, de azért vonásait közelebbről
jól ki lehetett venni s tegyük hozzá, azonnal meglátni hogy nem élő
lény, hanem faragott Mária-szobor volt. Mert az egész menet nem vala
egyéb, mint bucsusok csoportja, a kik processioban mentek a völgység
egyik remete lakához, a hol az esztendő ezen napján áhítatosságokat
rendesen végezni szokták.
Don Quijotenak az élénk vita által most különösen felhevűlt eleven
képzelőtehetsége azonban egészen másnak festette ki maga előtt e képet
egyetlen egy pillanat alatt. A szobor nem lehetett egyéb, mint valami
előkelő kisasszony, a kit ezek a gyáva, silány gonosztévők erőszakkal
visznek magokkal, s azért trombitálnak és énekelnek körülötte, hogy
segedelemkiáltását túlharsogják és elnémítsák.
Alighogy ez a gondolat eszébe ötlött, felpattant ülőhelyéről, nagy
könyen egyszerre ott termett a legelésző Rocinantenál, a nyeregkápáról
lekapta a kantárt és pajzsát s a lovat egy pillanat alatt felkantározta.
Az ebédelő társaság alig vette észre e gyors kantározást, czélját még
pedig nem is álmodta! Akkor ijedtek meg csak igazán, midőn Don Quijote
már dárdáját is felragadta s Rocinantera felvetvén magát, odakiáltott
hozzájok:
– Most fog kitűnni, szükséges-e hát vagy sem, a kóborlovagság? Tegyen
tanuságot majd az az elrablott herczegkisasszony, a kit hóhérai kezéből
e nyomban kiszabadítok!
S e szavakkal oldalba nyomta Rocinantét bokájával, mert sarkantyúja
felcsatolására most nem volt ideje, s a mennyi sebesség csak kitelt a
hórihorgás paripától, annyival rontott nekik a búcsusoknak. A kanonok, a
lelkész, a borbély, mind felugráltak, utána kiáltottak, Sancho meg a
hogy csak a lába bírta, még szaladt is utána s egyre kiabálta:
– Hová megy señor Don Quijote? Mit akar az Istenért! Micsoda ördög bújt
a szívébe, hogy ilyen bűnös cselekedetre csábítsa?! Nem látja-e, a
mennykőbe is, hogy processio, meg búcsusok, az a kisasszony pedig, a kit
a vállukon visznek, a boldogságos szűz Máriának képmása. Gondolja meg,
mit cselekszik! Megálljon! vakon rohan a veszedelembe.
De hiszen kiabálhattak annak! Se látott, se hallott az, s meg nem állt
volna, még ha maga a király parancsolja is. Oda ért a processiohoz, lova
kantárát visszarántá s ingerűlt nyers hangon rivalt az emberekre:
– Bizonyosan azért burkoltátok be arczotokat, mert gonoszságon töritek
fejeteket; megálljatok és hallgassátok meg a mit mondani szándékozom.
Legelőször is azok álltak meg, a kik a szobrot vitték. A mint Don
Quijote különös öltözetét, Rocinante véznaságát s a sok egyéb nevetséges
körülményt meglátták, az egyik így szóla:
– Kedves atyámfia, ha valamit mondani akar mondja hamar, mert a mint
látja, jó csomó ember van hátunk mögött, a kik fontos dologban jönnek, s
a kiket minden dib dábságért feltartóztatni nem lehet.
– Dib-dábságért? – kérdé Don Quijote szemmel látható nehezteléssel – jó
lesz a szavakat megválogatni, uracskám! Én nem szoktam dib-dábságokkal
foglalkozni. Hanem igen is foglalkozom azzal, hogy a sérelmeket
megtoroljam s a szükségben lévőknek segítségökre siessek. Szóval kóbor
lovag vagyok, a ki igazságtalanságot nem tűrök, nem tűrhetek! Ép ezért
kereken kimondom tehát, bocsássátok tüstént szabadon ezt a szép
kisasszonyt, kinek könyjei és szomoru arcza eléggé bizonyítják, hogy
akarata ellen hurczoljátok magatokkal s valami főben járó gonoszságot
követtetek el ellene.
Ezen szavak hallatára a körülállók mind tudták hányat ütött az óra s
hogy Don Quijote bizonyosan meg van bolondúlva, úgy hogy azonnal
hangosan fel is kaczagtak. Nevetésök azonban olaj volt Don Quijote
haragjának tüzére, a ki csakugyan egy szót se szólt többet, hanem kardot
rántott és neki rontott az állványnak. A vivő ezt látva, hirtelen egy
mellette álló embert intett oda a maga helyére, ő pedig azzal a
doronggal, melyre pihenés vagy megállás alkalmával az állványt
támasztották, azzal szegült ellene Don Quijotenak, s azzal fogta fel a
csakugyan kegyetlen, mérges csapást, mely a dorongból egy jó darabot
lehasított. De már erre aztán a bucsús sem vette tréfára a dolgot, hanem
a markában maradt jó súlyos darabbal olyan derekas ütést teremtett oda
Don Quijote jobb vállára, hogy nem csak a kard esett ki a lovag kezéből,
hanem maga a lovag is abban a nyomban leszédűlt a nyeregből. A búcsus
maga is úgy megijedt, hogy rémültében elkiáltotta magát.
– Uram bocsáss, embert öltem! – s azzal dorongját messze elhajítva, úgy
neki iramlott a mezőnek, hogy a szél se ért nyomába. Szentűl hitte, hogy
agyoncsapta.
De még maga Sancho is ezen nézetben volt, mert a midőn lélekszakadva oda
érkezett, s urát oly mozdulatlanul látta mint számos veresége után még
soha sem: szive egyszerre elfacsarodott s nagy jajgatás és sirásrívás
között ily szavakban adott kifejezést keserves fájdalmának:
– Oh te virága a lovagságnak, hogy egyetlen egy dorongütés vetett véget
munkásságban töltött életed pályájának! Nemednek büszkesége, dísze és
dicsősége te az egész la Manchának, de még az egész világnak is, a mely
a te távoztoddal tele lesz már ezután gonosztévőkkel, s mindenféle
kötnivaló gazemberrel, a kiknek nem kell többé tartaniok attól, hogy
gaztetteikért valaki megbüntesse! Oh bőkezűbb te a világ minden
királyánál, a ki csak mindössze nyolcz hónapi szolgálatomért három
szamárcsikóval akartad már is megjutalmazni fáradozásaimat, s ráadásul
még a legeslegszebb szigettel, a mi csak a szárazföldön található! Oh te
alázatos a kevélyek közt, kevély az alázatosok közt, bátor a
veszedelemben, veszedelmes a bátorságban, megtorló a sérelmekben,
sérelmes a megtorlásban, te a jók utánzója, a rosszak ostora, a
gonoszoknak pedig cséplője, egyszóval te kóbor lovag, királynak és
császárnak nevelkedő hatalmasság! mivé lettél, mivé lettem! Oldalba
ütöttek egy doronggal, s veled együtt porba sujtották örökre az én
szigetkormányzóságom reménységét.
Már ekkorra a Don Quijotehoz tartozó társaság is oda érkezett, s mig a
lelkész meg a kanonok a bucsusokat csitították le, addig Miklós mester a
földre roskadt lovagot vette ápolása és gondviselése alá s a halántékára
hintett frís vizzel ájulásából magához térítette. Don Quijote még ekkor
sem tudta hogy mind elbűvölője, mind a halálból feltámasztója az ő
kedves komája Miklós mester volt.
– Mikor Don Quijote magához tért, még szemeit is alig nyitotta fel, s
ajkai már is e töredelmes vallomást tették:
– Oh én bűnöm, én nagy bűnöm!
– Ugy-e mondtam, – jegyzé meg a mellette térdelő Sancho – ugy-é mondtam,
hogy bűn lesz a bucsúsokat megtámadni.
– Nem bucsúsok ezek, Sancho – nyögdelé a lovag – s nem az az én bűnöm.
Bűnöm az, hogy elbűvölt létemre, s kivált hogy szavamat is adtam rá,
hogy el nem távozom s szabadságommal vissza nem élek, mégis elhagytam
magamat ragadtatni, s új harczba bocsátkoztam, mielőtt a bűbájosok a
varázs alól feloldottak. Czélom szent volt ugyan, hogy ez elrablott
herczegasszonyt megszabadítsam, de még azért sem lett volna szabad
megszegnem adott szavamat!
A kanonok egészen meg volt hatva ily nagy bohóság mellett ezt a
tiszteletreméltó becsületességet láthatni.
– Keljen fel hát, nagyságod, – mondá Sancho, a ki persze egészen más
bűnbánatot várt és gondolt ura fönnebbi nyilatkozában.
De nem tudok ám – viszonzá Don Quijote. – Segíts föl barátom, az
elbűvölt szekérre, mert az az ütés úgy lesujtott, mintha egy egész felhő
villámostul szakadt volna le reám.
– Szívesen, kedves jó uram – felelt Sancho – s jerünk haza a mi falunkba
e jó urak társaságában, a kik nagyságod javát akarják. Ott aztán majd
kieszeljük, hogyan induljunk utra harmadszor is, hogy nagyobb sükerrel
és szerencsével járhassunk.
– Jól mondod, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s jobb is lesz ha
bevárjuk, mig a csillagzatok azon káros, ártalmas befolyása eloszlik, a
mely fölöttünk most uralkodik.
Mind a kanonok, mind a lelkész, de még a borbély is nagyon helyeselték e
szavait s miután jól mulattak Sancho Panza együgyüségén, Don Quijotét
megint feltették a szekérre azon módon a mint előbb jött. A búcsusok
rendbe szedték magokat s tovább folytatták utjokat. Don Quijote fen
lévén a szekéren, s olyan állapotban, hogy elillanásáról most már
csakugyan nem lehetett többé aggódni, a poroszlók is fölöslegesnek
tartották tovább kisérni, a miért is megkérték a lelkészt, hogy igérete
szerint jutalmazza meg fáradságukat s aztán hagyja őket menni Isten
hirével. A lelkész meg is tette, s az igazság szolgái el is távoztak
rögtön, valamint eltávozott a maga utján a kanonok is, a kit különösen
Sancho Panza kisért bús tekintettel, a mig csak láthatta; tulajdonkép
nem is őt magát, hanem azt a hatalmas öszvért, mely a jó izű falatokat
vitte a hátán. Egyszóval eloszoltak mindnyájan s távoztak úgy, hogy csak
a lelkész, a borbély, Don Quijote és Sancho Panza maradtak már a
tetthelyen, meg a jó Rocinante, a mely mindannak, a mi körülötte
történt, ép oly türelmes szemlélője volt mind gazdája.
A szekeres befogta ökreit, egy pár csomó szénát adott Don Quijote alá, s
aztán a megszokott lassusággal indult utnak arrafelé, a merre a lelkész
parancsolta. Hatod napra szerencsésen meg is érkeztek Don Quijote
falujába, hová épen déltájban vonultak be s esetleg épen vasárnap, mikor
az egész lakosság ott volt a piaczon, melynek kellő közepén kellett a
Don Quijote szekerének áthaladnia. Minden lélek odatódúlt csodájára, mit
hoznak ezen a szekéren s mikor ráismertek földijökre, alig tudtak hová
lenni bámultokban; egy fiatal gyerkőcz pedig tüstént haza szaladt hírt
adni a gazdaasszonynak, meg a lovag unokahugának, hogy nagybátyját és
gazdáját hozzák sápadtan és halaványan egy oldalköz szénára fektetve
ökrös szekéren.
Szörnyűség volt még csak hallani is, milyen keserves jajgatásra fakadt
ez a két jó lélek, s hogyan átkozták újfent azokat a kárhozatos
lovagregényeket, a mi aztán megint ismétlődött, mikor Don Quijotet a
kapun át bevonulni látták.
Hazajöttök hirére Sancho Panza felesége is odasietett, a ki tudta már,
hogy férje a lovaggal együtt ment el fegyverhordozója gyanánt. Alighogy
meglátta Sanchot, első kérdése is az volt, nem történt-e valami baja a
szamárnak? Sancho azt felelte, jobb bőrben van mint a gazdája maga.
– Hála a jóságos Istennek, hogy ilyen irgalmas, kegyelmes volt hozzánk!
– mondá az asszony. – Hanem hát, mondja csak kegyelmed, lelkem uram, mit
takarított meg a fegyvernöki szolgálatból? Milyen szoknyát hozott nékem?
Hát a gyerekeknek milyen czipőcskét?
– Nem hoztam én semmi ilyest, édes feleségem – viszonzá Sancho – hanem
hoztam olyasmit, a mi sokkal becsesebb és értékesebb. Királyné adta
ajándékba!
– Annak igazán lelkemből örülök – jegyzé meg az asszony. De hát mutassa
meg már, hadd lássuk mi az a sokkal becsesebb meg értékesebb. Úgy
szeretném már látni, hadd viduljon fel a szivem, úgy is olyan szomorú,
úgy is olyan vigasztalhatatlan voltam azon az egész örök életen
keresztül a mig kegyelmed odajárt.
– Oda haza majd megmutatom – viszonzá Sancho – mert hogy senki el ne
csenje tőlem, jó mélyen elrejtettem a körülkötőmben. Most pedig maradj
veszteg, s ha Isten is úgy akarja, hogy még egyszer utra keljünk kaland
keresni, nemsokára azon veszed magad észre, hogy én gróffá lettem, te
meg olyan grófnévá, hogy a záporeső se mossa el a méltóságodat.
– Adja Isten! – mondá Sancho felesége – de hát micsoda királynétól
kapott kegyelmed ajándékot? Mi uton gondolja, hogy – –
– Csitt! – szakasztá félbe szavait a férj – ne akarj egyszerre mindent
megtudni! Várj sorára, odahaza majd elmondom hegyiről tövire. Előre csak
annyit, hogy olyasmiket hallasz majd asszony, hogy szemed szád eláll
bele!
Sancho Panza feleségét majd megölte a kiváncsiság, s alig várta, hogy
férje haza menjen. Ez is megtörtént nem sokára, tudniillik akkor,
mihelyt Don Quijotet a kocsiról levették s lefektették szokott ágyába.
A lovag nagy szemeket meresztett rájok, de folytontartó kábultságában
nem tudta magát tájékozni hol van. A lelkész nagyon szivére kötötte a
leánykának, hogy a mint csak Isten tudniok adta úgy viseljék gondját s
folytonosan szemmel kisérjék, hogy ujra el ne illanjon, s nagyobb
igazság okáért elmondta, hogy mennyi fáradságukba került a mig haza
hozhatták. Erre aztán a két nő megint ujra rákezdte a jajveszéklést,
szidták megint a lovagregényeket s kérve kérték az eget, taszítsa a
pokol fenekére mind azokat, a kik ennyi hazugságot és ostobaságot
összefirkáltak.
Attól féltek és rettegtek, mihelyest bátyjok és gazdájok jobban lesz,
egyszer majd megint csak kereket old, – a mi egyébiránt valóban úgy is
történt, a hogy képzelték.