Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok.
Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé.
Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az
istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát
fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben
vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin
sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el,
melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez
a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette,
megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta.
Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan
rátámadt e szavakkal:
– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide
vele mindennel, a mit elraboltál!
A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl
megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik
kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen
teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a
borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett,
sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége,
házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás
csodájára.
– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én
vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még
életemtől is megfosztana!
– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt
az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette.
Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily
derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt;
ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette
magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert
meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére.
A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta:
– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel
van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna,
s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem
hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll
rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől
megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből
még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került.
De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, a miért
is a két versenygő közé lépvén, őket egymástól elválasztotta, a nyerget
a földre lökte, hogy szem előtt legyen, mig az igazság kiderül, s ily
szavakra nyitotta ajkait:
– Hogy nagyságtok tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a
jó fegyvernök, mikor réztányérnak mondja azt, a mi volt, és most is és
mindörökre Mambrin sisakja lesz, melyet én becsületes párbajban vettem
el tőle, s ez által jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A
nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy
fegyvernököm Sancho engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának
nyeregszerszámát elvehesse s azzal tulajdon barmát ékesítse; ezt én
megengedtem neki, ő tehát a kivánt tárgyat el is vette; hanem hogy a
lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok
felhozni annál, hogy az ilyen átváltozás igen gyakori szokott lenni a
kóbor lovagság életében. Nagyobb bizonyság okáért tehát szaladj, fiam
Sancho, s hozd ide frissen azt a sisakot, melyet ez a jó ember
réztányérnak állít.
– No már uram, – viszonzá Sancho inkább súgva, mint fenszóval – ha a mi
igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint azt a Mambrin
sisakját, akkor csakugyan rosz lábon áll a szénánk!
– Tedd, a mit parancsoltam, – felelt Don Quijote – talán csak nem lesz
ebben a várban minden tárgy varázslat által elváltoztatva?
Sancho tehát elment a borbélytányérért, oda hozta s mihelyt Don Quijote
megpillantá, azonnal átvette tőle s igy szóla:
– Itéljenek nagyságtok magok, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a
ficzkó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, a mint én mondom. S
esküszöm azon lovagrend törvényeire, a melyhez tartozom, ez volt az a
sisak, melyet tőle elhódítottam, s azóta sem hozzá nem toldottam semmit,
sem belőle semmit el nem vettem.
– Szent igaz, – erősíté Sancho is – mert azóta, mikor uram elnyerte,
mind e mai napig mindössze csak egyetlen egy küzdelemben használta,
tudniillik akkor, a mikor azokat a szerencsétlen rabokat
megszabadította; s ha akkor ez a tányérsisak nincs, ugyancsak pórul
járhatott volna, mert annál a komediánál úgy húllott a kő, mint a
jégeső.
– Nos, uraim, – mondá a borbély – mit mondanak nagyságtok ahhoz, hogy
ezek a tisztes férfiak még mindegyre azt erősítik, hogy ez sisak, nem
pedig réztányér?
– S a ki ellenkezőt állít – pattant fel Don Quijote – annak, ha lovag,
megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, meg, hogy hazudik ezerszer is!
A mi borbélyunk, a ki szemtanuja volt az egész jelenetnek, jól ismervén
Don Quijote bogarát s tartva attól, ha nem a lovagnak adnak igazat,
hevességében igen komolylyá teheti az összeütközést, Don Quijote javára
akarta a vitát eldönteni, a miért is igy szóla a másik borbélyhoz:
– Tisztelt borbély úr, vagy nem is tudom, kihez van szerencsém,
mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét
folytatom s több húsz esztendejénél, mióta a chirurgiából a vizsgálatot
letettem; ismerem is a borbélymesterség minden eszközét egyetlen egy
szálig. Hanem ifjú koromban katona is voltam s igen jól tudom, mi a
sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyzott sisak, s ismerek sok más egyéb,
a katonaság körébe eső dolgot, főleg a mi a fegyverzethez tartozik.
Ennek folytán, bárha tisztelet annak, a ki jobban tudja, s kész leszek
mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani,
hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ezen úr kezében tart, nemcsak
hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint fekete a
fehértől, mint az ég a földtől; mindamellett azt is bevallom, hogy bárha
sisaknak tartom is, nem tarthatom egész sisaknak.
– Igaz is, hogy nem egész – szólt közbe Don Quijote – mert a fele
hiányzik, tudniillik az állazója.
– Ugy van, – erősíté a lelkész, a ki már sejté, hová czéloz az ő borbély
komája. Don Fernando és a többiek is mellette bizonyítottak.
– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel erre a megtréfált borbély – de hát
lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem
borbélytányér, hanem sisak? Megállna rajt’ az esze egy egész
universitásnak, akármilyen tudós volna is. Ez szörnyűség, ez
szemtelenség, ez összebeszélés, ez alávalóság!
Az elkeseredett borbély e kifakadása még azokat is sértette, a kik
máskülönben tréfának vették volna az egészet.
– Ki vele, az ilyen sértegető nem tisztességes emberek közé való! –
hangzék minden oldalról, s a borbély bizony pórul járhatott volna, ha e
pillanatban újabb alakok nem jelennek meg a fogadó kapuján.
Rendőrök voltak, a Santa-Hermandad tagjai.
Ezek megjelenése egy pillanatra lecsillapította a zajongó társaságot.
– Tisztelet a Santa-Hermandadnak! – kiáltá az egyik rendőr meglehetős
borizű hangon s igen vörös, borvirágos orral – micsoda zaj, minő lárma
ez itt?
S a mint körültekintett, szemei egyszerre Don Quijotén akadtak és álltak
meg.
– Nagy dolog, nagy szerencse! – kiáltá el magát egyszerre a rendőr – itt
van az a rabló, az a haramia, a kit keresünk! Itt van az, a ki a
gályarabokat kiszabadította! Előre legények, fogjátok meg!
– Micsoda?! – kiáltá fel Don Quijote olyan harsány hangon, hogy az egész
fogadó csak úgy rengett bele, a három szál poroszló pedig vezetőstől
együtt úgy remegett, mint a nyárfalevél, – ti neveztek engem rablónak és
haramiának? Haramiának, Spanyolország és la Mancha első kóbor lovagját?!
Hát rablás az, ha a tisztakezű ember a bilincsre verteknek visszaadja
szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorúltakon, felemeli az
elesteket és gyámolítja a szükségben szenvedőket? Oh, alávaló söpredék!
alacsony és fertelmes gondolkozás módotok megérdemli, hogy az ég soha se
is adja tudtotokra, mennyi dicsőséget foglal a kóbor lovagság magában s
föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek,
midőn a kóborlovagoknak nemcsak valóságát, de még árnyékát sem tudjátok
méltókép tisztelni. Jöszte hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti, a
Santa-Hermandad engedelmével legyen mondva, útonállók! Ám mondjátok meg,
ki volt az a tudatlan, a ki elfogató parancsot adott ki egy olyan
kóborlovag ellen, a milyen én vagyok? Ki volt az, a ki nem tudja, hogy a
kóbor lovagok fel vannak mentve minden törvényhatóság alól, hogy az ő
törvényök a kard, az ő itéletök az erő s az ő szabályuk saját akaratuk?
– Ki volt ismétlem az a híg eszű, a ki nem tudja, hogy egyetlen egy
nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a mennyire a kóbor
lovag szert tesz abban az órában, a melyben lovaggá ütik s magára
vállalja a lovagság terhes foglalkozását? Fizetett-e a kóbor lovag
valaha adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van-e
szabó, a ki számlát nyujtson be nála a számára készített ruhákért?
Volt-e várúr, a ki, ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna
valaha? Van-e király, a ki asztalához ne ültetné? Van-e szenvedő, a ki
magát védelmére ne bízná? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor
lovag e világon, a kinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga négyszáz
botot ne adjon négyszász poroszlónak, ha fel merik tartóztatni utjában?
A mig Don Quijote ekképen pattogott, addig a lelkész egyre azzal
csitította a poroszlót, láthatják, Don Quijote minden tettéből,
vettéből, hogy nincs helyén az esze; ne is üzzék-fűzzék tovább a dolgot,
mert ha elfogják és bekisérik is, úgy is csak kieresztik megint mint
afféle bolondot. Azonban az a rendőr, kinél az elfogató rendelet volt,
azt felelte rá: neki semmi köze Don Quijote bolondságához; neki csak az
a kötelessége, hogy főnöke rendeletét foganatosítsa s ha egyszer
elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor szabadon eresztik is.
– Mind elhiszem – jegyzé meg a lelkész – hanem azért most még se
erőltesse; de meg a mint én ismerem, ő maga sem fogja engedni.
S végre is a lelkész annyira szívökre tudott beszélni, Don Quijote pedig
annyi esztelenséget követett el, hogy a poroszlók még nála is
bolondabbak lettek volna, ha be nem látják, hogy Don Quijotenak
csakugyan nincs helyén az esze. Igy tehát végre lecsillapultak, sőt
utóbb még a békéltetők szerepére is vállalkoztak a borbély és Sancho
Panza között, a kik még mindegyre szörnyen fujtak egymás ellen. S mint
az igazság szolgái, a kiknek ugyan magoknak is ütötte valami kis jutalom
a markukat, végtére is oly szerencsés közbenjárók voltak s a pört úgy
döntötték el, hogy ha bár mind a két fél teljesen kielégítve nem volt
is, legalább annyira a mennyire belenyugodott az itéletbe. Kicserélték
egymás között a szamárnyergeket, de a terhellőt meg a kötőféket nem; a
mi pedig a Mambrin sisakját illeté, erre nézve a lelkész úgy kéz alatt,
s a nélkül, hogy Don Quijote tudná, nyolcz reált adott a réztányérért, a
miről a borbély nyugtát állított ki, azt is megérintvén benne, hogy a
rászedésről hallgatni fog mindörökkön örökké.