Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással.
Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami
említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől
Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha
be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt
elkerülni.
A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és
Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonban komoly és
nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb
ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy
ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek
a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető
ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is
feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út
pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté
tette.
Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete,
életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a
beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem
lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket,
ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan
azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem
kiáltozza:
– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres
és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem
láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás
ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából
lett volna.
– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a
Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz,
mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen!
E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote
harsány kiáltásával egyben:
– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé
kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek!
S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát.
Sancho pedig igy szólott:
– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s
válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán
már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten
kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is
láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint
odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros
tömlő.
– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy
az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek
egészen teli ott álltak fejtől s a szerte ömlött bor volt az, a mit ez a
boldogtalan fatuskó vérnek nézett!
S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don
Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben.
Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott,
fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros
ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard,
melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat
ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a
legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy
álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira
elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki,
már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett
ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy
a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem
rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy
megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő
lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi.
A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a
borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel
tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta
szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot
összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se
találta, ily szavakra fakadt:
– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a
minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s
maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a
fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg
patakként ömlött testéből.
– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott
boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az
a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros
tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét
láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta.
– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm,
hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg
nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben.
[Illustration]
Sancho imetten is bohóbb volt, mint gazdája alva, annyira elvették az
eszét urának igéretei.
A fogadóst majdnem kétségbeejté a lovász vizeszűsége s a gazdája által
okozott kártétel; s meg is fogadta, nem úgy lesz most mint a multkor, a
mikor olyan könnyű szerrel odább állhattak, mert most szó se legyen
semmiféle lovagi kiváltságról, szabadalomról, hanem megfizettet velök
mindent az utolsó darab bőrig, a mivel az elszakadt tömlőket
megfoltoztatja.
A lelkész kezén fogva tartá a még mindig kábult Don Quijotét, ki
határozottan azt hitte, hogy az óriás Pandafilandóval a kalandot
szerencsésen s diadalmasan befejezte, s most a Micomicona
herczegkisasszony előtt áll, térdre borult a lelkész előtt s ily
szavakra fakadt:
– Mától fogva nyugodt lehet felséged, oh magas és szépséges kisasszony,
mert ez a nyomorult teremtmény nem fog többé semmi bajt okozni; mától
fogva viszont én is fel vagyok oldva adott szavamtól, minthogy a magamra
vállalt kalandot, isten és Dulcinea segedelmével szerencsésen
kiküzdöttem.
– Nem megmondtam e? – mondá Sancho e szavak hallatára, – úgy e hogy nem
voltam ittas? Tessék-lássék, nem savanyította-e hát be uram azt az
óriást? Markomban tartom már azt a grófságot!
Ki ne nevetett volna mind a gazda, mind a szolga esztelenségén!
Nevettek is valamennyien, az egy fogadós kivételével, a ki az ördöggel
vitette mind a kettőt. Végre azonban a borbély, Don Fernando és a
lelkész – igaz ugyan, hogy nem csekély fáradsággal – ágyba fektették Don
Quijotet, a ki szemmel látható kimerűltséggel tovább aludt aztán ujolag.
Hagyták tehát aludni s kimentek a fogadó kapujába Sancho Panza
vigasztalására, hogy az óriás fejét nem tudta megtalálni; azonban még
több fáradságba került a fogadóst megbékéltetni, a ki majdnem kétségbe
volt esve tömlőinek ily váratlan elpusztulásán; a fogadósné pedig
ugyancsak keményen pattogott:
– Bár ez a kóborgó lovag soha még csak a lábát se tette volna át a házam
küszöbén. Mennyi, de mennyi kárt okozott! A multkor is adós maradt a
vacsora, az ágy, meg az abrak és a széna árával a maga meg az inasa,
lova meg a szamara számára, csak azért, mert ő kóbor lovag, hogy az
isten kergesse meg minden kódorgó társával együtt valahány csak van e
világon! S mindössze is az a mentsége, hogy ő semmiért se tartozik
fizetni, mert ez így van megírva a kóbor lovagság rendszabályaiban. Most
meg aztán ráadás fejében kilyuggatják a tömlőimet, elfolyatják a
boromat! Hogy az ő véröknek így látnám elfolyását! De ne is gondolja ám
az a lovag, hogy meg ne fizettessek mindent az utolsó fityingig, oly
igazán, a mint az a nevem a mi s az vagyok, a ki vagyok!
Ilyen s ezekhez hasonló szavakban fakadt ki nagy haraggal a fogadósné,
hű cselédje Maritornes pedig ugyancsak együtt szapult vele.
Leánya hallgatott s néha néha mosolyra vonta ajakát.
A lelkész mindnyájokat lecsendesítette s megigérte, hogy az egész kárt
úgy megtéríti a mint csak illik, s eleget tesz mind a borért, mind a
tömlőkért, a mikért oly nagyon keseregnek. Dorottya meg Sancho Panzát
vigasztalta meg, mondván, mihelyt bizonyossá lesz a felől, hogy Don
Quijote csakugyan levágta az óriás fejét, ő meg háborítatlanul birhatja
országát: neki ajándékozza a legjobb grófságot, mely az egész
birodalomban található. Sancho ebbe aztán belenyugodott, de viszont ő is
biztositá a herczegasszonyt, elhíheti, hogy igazán látta az óriás fejét,
a ki nagyobb igazság okáért, övig érő szakállt viselt; s ha most nem
lehetett is ráakadni, az az oka, hogy ebben a házban minden meg van
babonázva, a mint ő már a multkor is tapasztalta mikor itt háltak meg
éjszakára. Dorottya azt mondta, ő bizony elhiszi s azért ne is aggódjék
semmiről, olyan jól fog menni minden mint a kivánat.
Igy azután a mord-nézésü Pandafilandóval történt rettenetes párbaj után,
melynek néhány tömlő veres bor lőn az áldozata, a szívek lassanként
lecsillapulván, nemsokára a szemek is lezáródtak és néma csend
uralkodott a fogadóban.