Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben.
– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s
mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája,
beszélhettél-e vele sokáig?
Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár
egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy
az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha
szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így
tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából
rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett:
– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza
életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel!
Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat
mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett
bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a
sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára,
öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki:
– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedves útitársam!
Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa
válaszszon el ezentúl egymástól bennünket!
Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a
szamarat az útra, s hátára pattant.
– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy
megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is
vándorlásunk!
– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel.
– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a
boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta
éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt
kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak
szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem,
s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo
bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől
bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult
az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen
volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni.
Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak
neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal
tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a
szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár
csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott
érette.
Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment
Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát
fegyvernökéhez:
– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s
mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel
foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta?
Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el
mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a
közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy
talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az
örömtől.
– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet
a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a
jegyzékkönyvecskét elvesztettem.
– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva
– mert azt a könyvecskét, a melybe a levelet beleirtam, távozásod után
másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam
miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd
észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént
visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed.
– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv
nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán
tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta,
hogy még a királyné is elolvashatta volna.
– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan
szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is?
– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer
elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam
magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak
találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme.
– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán?
Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja?
Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami
czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára?
– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő
búzát rostált az udvaron.
– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának
minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted
szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres?
– Csupa rozsos – felelt Sancho.
– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének
rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább;
mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom
megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül?
– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni,
épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a
miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra,
mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“
– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette,
hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban
örvendhessen neki. Tovább Sancho; s a míg ezen foglalkozása tartott,
milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te
mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy
mákszemnyit se.
– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem
neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja
magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz
földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és
átkozza nyavalyás életét.
– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt
ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot,
hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del
Toboso.
– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem
rá, nagyobb nálam fél fejjel.
– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele?
– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát
segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk
egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt
ujjnyival.
– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a
búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta?
– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt
mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és
diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert
ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt
mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod
bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné
nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a
vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje
tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a
Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap
legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent,
de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy
korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem
erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se.
– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak,
mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert
régi és általános szokás a kóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál,
hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől,
rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket
visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében
fáradságukért.
– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak
is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban,
mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az
embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a
markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az
is juhsajt volt.
– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert
adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem
volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után
is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem
tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te
jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad
Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt
következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó
barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak
álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában
kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép:
azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel
azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna,
akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van,
már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik
aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy
szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene
fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam,
valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az
ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez
segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van
s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer
mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének
és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat.
S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly
szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg
vissza, mert a mint már mondottam, bizonyosan valami bölcs varázsló vitt
magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna.
– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre
mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt
töltenek a fülibe.
– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg
ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és
fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most
azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit
kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a
vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az
ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő
herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra
kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha
a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe
szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem
országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok
Tobosoba.
– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho –
ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a
hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű
házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint
hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind
annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint
Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent
szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az
én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a
herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz,
ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy
megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a
fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most
adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb
mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő
bánat ebgondolat.
– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért
buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt
királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit
igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a
házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb
semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem
esetére ha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára
számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha
ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked?
– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat,
intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem
tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt
tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne
törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem
menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak,
mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott
erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg
posztóra is.
Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult
beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok,
álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból
szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére
Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól
tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea
tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta.
A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a
mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész
még a vendéglőből hozott magával.
Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert
látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat,
mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda
iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy
szóla hozzá:
– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól,
én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a
tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek.
Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s
igy szóla:
– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e
világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon
ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek
elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való
átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam,
melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak.
Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e
szavak hangzának s ime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához
odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog
szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a
mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész
derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam,
hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt
számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó
azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt
nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni;
mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem
tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és
kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam.
Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja
meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig
kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad
milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan
fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és
követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas
uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek
győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak.
– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder –
hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod
gondolja.
– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem
fizette ki béredet?
– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy
nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra
odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy
olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy
egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy
nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy
összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat,
s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt
ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább
ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek
bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s
aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok
nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogy
nagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam
fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem
többet ép ember holtom napjáig.
– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott
kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett,
hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a
paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon
kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki
esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom,
czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem!
– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit.
– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy
gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént
Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett.
Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt
felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését,
kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja
állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg
figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az
igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő
baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint
akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon
országból vissza nem tér.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell
lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed
említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg
boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem.
– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a
világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel
legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s
aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor
lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod
az enyimre.
Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült
zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek:
– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te
szerencsétlenségedben.
– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András.
– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert
az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert
tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van
ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a
mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná.
András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap
egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult
világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen
szavakkal fordult oda Don Quijotehez:
– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer
találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne
jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az
akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten
sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a
világon!
De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg
úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni.
Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek
ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes
tökéletesen ki ne hozzák a sodrából.