Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt.
– Ha már a mi szerencsétlen barátunk ennyire megháborodott – kezdé a
borbély – csakugyan alig hiszem, hogy balgatag vezeklése helyéről
egyenes uton ki lehessen hozni. Nekünk magunknak is a lovagság
ostobaságaihoz kell folyamodnunk.
– Osztozom nézetében, komám uram, – de a kérdés csak az: hogyan?
– Épen arra akarok felelni. Ugy-e tetszik emlékezni, hogy a mikor tegnap
este ide a vendéglőbe megérkeztünk, milyen szeretetre méltó
utitársaságot találtunk együtt a nagy szobában, a kikkel aztán egy
asztalnál együtt is vacsoráltunk.
– Nos? – kérdé a lelkész – tudom, hogy az az utitársaság még ma is itt
van, de hát mi köze Don Fernandonak és bájos nejének Dorottyának a mi
lovagunkhoz?
– Mi köze? – folytatá a borbély – csak egy kevés türelmet kérek. Tetszik
úgy-e arra is emlékezni, hogy mind Don Fernando, mind igazán méltán
bájosnak mondott neje, Dorottya, mily szivesen kérdezősködtek utunk
szándékáról, czéljáról?
– Hogy ne emlékezném, hiszen csak tegnap este történt.
– S tetszik emlékezni arra is, hogy e szép és nemeslelkű asszonyság mily
igazi részvéttel sajnálkozott a mi közös szerencsétlen barátunk fölött,
s mily jártasságot tanúsított a lovagság dolgaiban, abban a fellengzős,
czikornyás kikacskaringózott beszédmódban, a mi a lovagregényekben oly
gyakran eléfordúl s a melyet szegény Don Quijote barátunk is annyira
elsajátított, hogy majdnem mindig olyan válogatott, czifra szavakban
beszél?
– Mindenre, mindenre jól emlékszem, Miklós mester – mondá a lelkész
türelmetlenül – de még ebből mind nem tudom mi közük azoknak mi hozzánk.
– Mindjárt megtudja, tisztelendő komám uram. Csak egy pillanatnyi
türelmet kérek. Tetszik ugy-e végre arra is emlékezni, hogy az a kedves
asszony, mily szíve szerint sajnálta az elbódítottat, s mily melegen
mondá, hogy a mit csak megtehetne kigyógyítására, örömmel és készséggel
megtenné.
– Emlékszem; ugy volt; hiszen e szeretetteljes nyilatkozatáért még én
mondtam neki hasonló melegen kifejezett köszönetet.
– No már most – folytatá a borbély – van tehát itt a közelünkben egy
igazán előkelő, nemes gazdag, bájos és mindenek fölött jó szivű fiatal
urnő, a ki oly jártas a lovagregényekben, hogy akár maga is irhatna, a
mitől ugyan Isten mentse meg mind őt, mind a világot. Én tehát átmegyek
hozzájok; megkérem férjét, engedje meg – s megkérem az asszonyságot
magát, tegye meg azt: keresse fel magányában Don Quijote urat; adja ki
magát előtte Micomicona, vagy akármi manó királyi herczegkisasszonynak,
a kit országából az óriások elűztek, kérje fel a lovag urat, hogy
szálljon síkra azon óriással vagy óriásokkal az ő szent és igaz ügye
érdekében: s ha Dorottya ő nagysága ilyen módon megkéri: itt a nyakam,
ezt is elhagyom metszeni, ha Don Quijote úr rögtön lóra nem pattan s ugy
ki nem repül a vadonságból mint a pinty!
– Ördöge van komám uramnak, ezt jól eltalálta! – mondá a lelkész – ki a
manó is gondolta volna, hogy ez a terv süljön ki abból az imént említett
Micomicona névből. Ha valami, csakugyan ez lesz a legjóbb mód
szerencsétlen barátunkat elcsalni.
Első dolgunk tehát, hogy Don Fernando urat és kedves nejét e furfangos
tervnek megnyerjük.
– Kérelmünkkel pedig ne is késsünk – jegyzé meg a borbély – jerünk oda
rögtön.
Ugy is tettek. Átmentek mind a ketten azon vendégszobába, a hol Don
Fernando volt szállva nejével, s eléadták kérelmüket.
– Mindössze is néhány napi késedelmünkkel jár – mondá Don Fernando a
hozzá intézett kérésre – minthogy azonban úgy is csak mulatság és
szórakozás végett utazunk, e kis késedelem semmi komolyabb ügyben nem
fog bennünket akadályoztatni. Ha kedves nőm rááll a tréfára, én szivesen
beleegyezem.
– Hogy ne állnék – mondá Dorottya két kis kezével tapsolva örömében – ki
ne örülne királykisasszonynyá lehetni, – és tevé hozzá komolyabban – egy
nemes szivű emberen ily csekély szolgálattal talán még segíthetni is.
Miután ekképpen Don Fernandónak és nejének beleegyezése meg volt nyerve,
ujabb tervezés kezdődött, hogy a szándékolt tervet hogyan lesz
legczélszerűbb életbe léptetni. Először is abban állapodtak meg, hogy
Sancho Panzát fogják megnyerni magoknak, mint a ki nélkül semmire sem
mehetnének, mivel egyedül az tudja, hogy Don Quijote jelenleg hol
tartózkodik a hegységben. Ezt a borbély vállalta magára s a mint azonnal
meglátjuk, szerencsésen ki is vitte. Don Fernando megigérte, hogy ő lesz
nejének, vagy is jobban mondva, e mostani kalandban Micomicona királyi
herczegkisasszonynak udvarmestere. A borbély meg a lelkész is elkisérik
őket egy darabig, s azután majd csak utközben találkoznak velök, mintha
éppen véletlenűl találkoznának. Ők azután majd utvezetőkül ajánlkoznak,
s Micomicon királyságba arra vezetik Don Quijotét az ő szülőfaluja és
lakóhelye felé, ahol aztán lesz gondjok rá, hogy a kalandor lovag szépen
otthon csöppenjen.
Dorottya azonnal kész volt hozzáfogni az átöltözéshez. Igen díszes ruhát
öltött magára, felrakta ragyogó ékszereit, s igazán oly szép, oly
fejedelmi alak volt, hogy valósággal is beillett volna
királykisasszonynak. Ekkor átüzent a borbélyhoz, hogy most már hívhatja
Sancho Panzát, ő királyi herczegsége kész a kóbor lovag fegyvernökét
elfogadni. A borbély tehát rögtön kiment Sancho Panzához, a ki a
kiküldött izletes ebéd végeztével a fogadó körüli árnyas fák hűvesében
tartotta délutáni pihenőjét.
– Megbocsásson, barátom, hogy pihenésében zavarom – kezdé hozzá intézett
szavait a borbély – de nagy dolgok vannak készülőben. Micomicona
herczegkisasszony akar beszélni Sancho Panzával, Don Quijote de la
Mancha kóbor lovag úr fegyvernökével.
– Velem? – kérdé Sancho nagy szemeket meresztve – s ugyan mi lehet a
kivánsága?
– Bizonyosan nem tudom megmondani – viszonzá a borbély – csak annyit
tudok, hogy az ügy igen fontos lehet, mert alig hogy arról értesült ő
királyi fensége, hogy mi Don Quijote urat ismerjük, azonnal hozzánk
küldé udvarmesterét azon üzenettel: kérve kér a nagy egekre, vezessük őt
e jeles lovag elé. Mi azt feleltük, igen szivesen megtennők, de magunk
sem tudunk felőle többet, mint azt, hogy valahol a Sierra-Morena
vadonában tartózkodik; ámde hol és merre, arról csak fegyvernöke, a
szerencsénkre épen itt időző Sancho Panza tudna felvilágosítást
nyujtani. Ujra átizent tehát hozzánk: kérjük meg azt a derék
fegyvernököt, mert neki igen fontos beszéde van mind véle, mind főleg
gazdájával. Én magamra vállaltam, hogy kegyelmedet azonnal tudósítom;
jöttem is tehát s ezennel szívből kérem, jőjjön velem azonnal a királyi
herczegkisasszony elé.
Sancho Panza egy ideig gondolkozott. Mindazon igéretek, csodás meseszerű
történetek, nagy kitűntetések, gazdag megjutalmazások a miket előtte
gazdája oly gyakran emlegetett barangolások közben: mindazok egyszerre
megelevenedtek lelke előtt s mindazok egyhangulag azt tanácsolták, azt
javasolták neki: „Menj, hátha most ragyog föl szerencséd fényes
csillaga!“
S követte intésöket, és vele ment a borbélylyal; Rocinantet bátran ott
hagyta magára a legelőn, tudva, hogy sem el nem szökik, sem senki el nem
lopja még csak a bőriért sem.
Don Fernando, mintegy őrt állva, sétált fel s alá Micomicona
herczegkisasszony szobája ajtaja előtt.
– Ez az a fegyverhordozó, udvarmester úr – mondá a borbély odaérve hozzá
Sanchoval – a kivel ő királyi fensége szólni óhajt.
– Igen örvendek a szerencsének, testvér – viszonzá Don Fernando;
barátságosan kezet szorítva a fegyvernökkel – azonnal jelenteni fogom
asszonyomnak.
S tüstént bement Dorottyához.
– A cselédje igen becsülettudó – jegyzé meg Sancho e nyájas
fogadtatásra, – a milyen az úr, olyan a szolgája; ha ez megfordítva is
áll, akkor a herczegkisasszony nyájassága ellen sem lesz kifogásom.
– Magam is azt hiszem – mondá a borbély – mert eddig mindig csak a
legjobbat hallottuk felőle.
Alighogy e szavakat mondá, Don Fernando, a helyettes udvarmester ujra
megjelent, s belépésre kérte föl Sancho Panzát.
Sancho Panzán kívűl csak Don Fernando lépett be ismét, de a borbély,
nagy kiváncsisággal, az ajtó előtt várta be a fegyverhordó visszajöttét.
Sancho majd egy óranegyedig időzött a herczegkisasszonynál. Mi történt
ezen idő alatt odabent s mi nem, milyen igéretek s ajánlatok tétettek:
nem tudjuk megmondani. De annyi bizonyos, hogy a mint Sancho Panza a
szobából kilépett, arcza úgy csillogott, úgy ragyogott az örömtől, hogy
egy puskalövésnyiről észre lehetett volna venni rajt, hogy szíve
boldogságban uszik. Odaugrott a borbélyhoz, átölelte, megcsókolta,
azután meg a bokáját ütötte össze örömében s oly fenhangon, hogy
alkalmasint a szobában is meghallották, igy szóla:
– Eb megy már most Tobosoba, várhat én rám Dulcinea! Oda se nézek neki,
a mióta herczegkisasszonyok szorúlnak segítségemre.
– No’s, no’s? – kérdé a borbély hatalmasan tettetve a csodálkozást – mi
dolog történt Sancho?
– Jó! – viszonzá a kérdezett s egy teli erszényt csörgetett meg a
borbély előtt – ez a pecsétje, hogy jó dolog történt, s hogy jó
emberekre akadtunk.
– Hát a királykisasszony ő felsége?
– Olyan jó az, a szentem, mint a falat kenyér! Szépnek meg olyan szép,
mint a mennybéli angyalok! Ejnye de csak is takaros egy fehércseléd!
S azzal szó nélkül indult kifelé.
– Hová, hová ily sietve, atyafi? – szólítá meg most Sanchot a lelkész, a
ki a félig nyitott ajtó megől hallgatá Sancho szavait.
– Nyergelni, tisztelendő atyám – viszonzá a fegyverhordozó – megyünk,
indulunk, repülünk mindjárt gazdámhoz.
– Hogyan? – kérdé az előbbi – hát a tobosoi ut? A levél? Meg a felelet?
– Az az én gondom! – felelt Sancho hamis szemhunyorítással – azt csak
tessék rám bizni!
S azzal elsietett Rocinantehoz.
Félóra mulva uton voltak mindnyájan a Sierra-Morena felé. Sancho volt a
vezető, Dorottya lovagolt nyomában, Don Fernando e mellett, a lelkész és
a borbély meg csekély távolságban nyomukban, mintha nem is hozzájok
tartoznának, hanem csak esetleg ők is azon az uton mennének.
Az első éjszakát ott töltötték egy völgyi kis falucska igen tiszta
házikójában, a hol az egyszerű hegylakók, a legőszintébb s szivesebb
vendégszeretettel látták az utitársaságot. Don Fernando megkérte Sancho
Panzát, hogy utközben senkinek se említse a királykisasszony nevét és
magas méltóságát, mert az ilyen előkelő uraságok sokszor egészen
ismeretlenűl szeretnek utazni. S jó volt Sanchot erre figyelmeztetni,
mert bizony majd kifurta az oldalát még igy is, ki az, a ki az ő
társaságában utazik.
Másnap aztán jó reggel megint utnak indultak s még e nap dele táján
odaérkeztek, a hol a Sancho által elpotyogatott rekettyék kezdődtek.
– Most már egészen jó nyomon vagyunk – mondá Sancho – s nem sokára
czélnál leszünk.
Itt tehát a lelkész meg a borbély egészen elmaradtak a társaságtól s
csak messziről kisérték szemmel az előttök haladókat.
Valami háromnegyed mérföldnyire nyomultak még előre, mikor aztán Don
Quijotet csakugyan megpillantották a szirtes, sziklás, zordon
vadonságban.
– Ott van, ő az! Sugár alakjáról is ráismerhet fenséged – mondá Sancho,
mutató ujját Don Quijote felé tartva.
Mihelyest Dorottya a lovagot megpillantotta, rögtön megcsapkodta
paripáját, a miben férje is követte példáját, úgy hogy nemsokára egészen
ott voltak a lovag előtt.
Don Quijote ámult-bámult érkezésökön, de még jobban azon, hogy a mint
odarobbantak eléje, az udvarmester leugrott paripájáról. Dorottyát
leemelte, a ki nagy illedelmesen leszállt s oda térdelt Don Quijote
lábaihoz.
A lovag minden áron fel akarta emelni, a királyleány azonban folyton
térden állva ekkép szóla hozzája:
– Nem kelek föl előbb, oh bátor és nagyhatalmu lovag, míg jóságod és
udvariasságod egy olyan kegyben nem részesít, mely saját személyed
dicsőségére és becsületére, valamint más részről javára fog válni azon
hajadonnak, kinél szorongatottabb és megkeserítettebb nincs a nap alatt!
És ha a te hős karodnak ereje csakugyan oly hatalmas mint halhatatlan
hired hangja hirdeti: nem fogod elutasítani magadtól azon szerencsétlen
hölgyet, kit oly nagy messze földről vonzott ide dicsőséges neved
illatárja s ki balsorsának te nálad keresi vigasztalását.
Ez már olyan beszéd volt, a mi Don Quijote szivét, fülét egyaránt a
legeslegteljesebben gyönyörködteté.
– Egy szó kevés – viszonzá a lovag – de én annyit sem fogok mondani,
szépséges urnő, sem panaszodból többet meghallgatni mindaddig, a míg a
földről fel nem kelsz.
– Nem fogok fölkelni, señor – felelt a királykisasszony – míg a te
udvariasságod meg nem igéri azt a jotéteményt, a melyért esedezem.
– Megigérem és megfogadom – viszonzá Don Quijote – azon feltétel alatt,
ha beteljesítése nem válik kárára és ártalmára királyomnak,
szülőházamnak és azon hölgynek, a ki szívem és szabadságom kulcsát
tartja kezében.
A míg ezen hosszadalmas udvariaskodások és illedelmeskedések folytak,
ezalatt Sancho Panza is odaérkezett, leszállt Rocinanteról s urához
lépve, tiszteletteljesen kezet csókolt; egyszersmind azt susogta:
– Én is megjöttem, jó hirrel. A mi pedig azt a kérelmet illeti, bátran
megigérheti nagyságod, a miért ez a kisasszony könyörög, mert az egész
csak gyerekség. Mindössze is egy silány óriást kell a lábáról leütni, s
a ki ezt kéri, az a magas Micomicona herczegkisasszony, az étiopiai nagy
Micomicon birodalomnak királynője.
– Bárki legyen is – viszonzá Don Quijote – megteszem a mi kötelességem s
a mit lovagtisztem megenged vagy parancsol.
S ezzel a királyleányhoz fordulva így szóla:
– Keljen fel bájoló szépséged, mert ime én kész vagyok megtenni mindazt,
a mit tőlem kérni méltóztatik.
– Azért esedezem tehát – mondá a királykisasszony, – nagylelkű személyed
jöjjön velem azonnal oda, a hová vezetendem, de egyszersmind igérje meg,
hogy mindaddig semmi más kalandba, sem kérés teljesítésébe nem
bocsátkozik, míg boszut nem áll helyettem azon árulón, a ki minden
isteni és emberi jog megvetésével, álnokúl bitorolja királyságomat.
– Ugy legyen, kész vagyok e kivánságot teljesíteni – viszonzá Don
Quijote – s e pillanattól kezdve, señora, bátran elűzheted leverő
busongásodat s új örömre és erőre keltheted hervadó reményedet, mert
Isten és az én karom segítségével nem sokára vissza lészsz helyezve
királyi birodalmadba s elfogadhatod ujra ősi és terjedelmes királyságod
trónusát, daczára és megszégyenülésére mind azon gazoknak, a kik csak
egy szóval is ellenmondani akarnának. Most pedig rajta! Dologra, mert a
mint mondani szokás, – késedelem veszedelem.
A megvigasztalt királykisasszony váltig tusakodott, hogy kezet csókol
neki; azonban Don Quijote, a ki csakugyan illedelmes és udvarias lovag
volt, ebbe semmi áron bele nem egyezett s a helyett fölemelte a hölgyet,
odavezette paripájához, majd urias hangon megparancsolá Sanchonak, hogy
abban a nyomban nyergelje meg Rocinantet s szolgáltassa kezéhez
fegyvereit.
Sancho levette a fegyvereket, melyek diadal-jelvények gyanánt az egyik
fára voltak akasztva, azután megszorítá Rocinante terhellőjét, nyomban
reá fölfegyverezte gazdáját, ki is, mihelyt fegyverben állt, azonnal így
szóla:
– Isten nevében előre tehát, hogy e nagy urnő baján segíthessünk.
Azzal felpattant Rocinantera, valamint Don Fernando is, ki mindeddig
némán, szótlanul, de azért igen jól játszotta a részvevő udvarmester
szerepét, – s csak a szegény Sancho maradt gyalog, a ki most ujra
keservesen megbánta, hogy a szürke oda van, melynek újfent nagyon érezte
hiányát.
Mindazáltal csakhamar kiverte fejéből a szomorúságot, a mikor arra
gondolt, hogy ura már útban van, de sőt talán már a markában is tartja a
császári méltóságot, mert még csak el se képzelhette, hogy a majd
diadalmas lovag nőül ne vegye ezt a királyi herczegasszonyt s legalább
is Micomicon királyává ne legyen. Csupán egy dolog ütött szeget a
fejébe, nevezetesen az, hogy az az ország a szerecsenek földén fekszik,
s így tehát mindazok, a kik jobbágyai gyanánt esnek, bizonyára mind
feketék lesznek. Azonban a mily találékony elméjü volt, csakhamar
kieszelte hogyan lesz legjobb ezen a bajon segíteni, s így szóla
magában:
– Törődöm is én azzal, ha az én alattvalóim mind csupa merő szerecsenek
is! összenyaláboltatom az egész csomót s áthozatom minden pereputtyostól
Spanyolországba s itt eladom; megveszik készpénzen s árukon olyan
tisztességes birtokot vagy hivatalt vásárlok, hogy bú nélkül megélek
holtom napjáig. Nem vagyok én sült bolond, sem pedig olyan tökkel ütött
fejü, hogy el ne tudnék adni egy füttyre tiz-tizenkét ezer alattvalót;
istenemre mondom, öregit apraját úgy tovaröpítem mint a pinty s ha olyan
feketék is mint maga az ördög, majd tudok én csinálni belőlök fehér
tallérokat, sárga aranyokat. Csak ide velök, már is viszket a tenyerem!
Igy aztán annyira belemerűlt a gondolkozásba s a boldog megelégedésbe,
hogy föl se vette a gyaloglás kellemetlenségét.
A lelkész és a borbély – jó távolról bár – holmi sűrű bokrok megől
szemlélték mindezt, míg végre szükségesnek látták, hogy ők is
elélépjenek s a társasághoz csatlakozzanak.
– Igen ám – mondá a lelkész – de nem lesz-e Don Quijote úrnak feltűnő s
nem ád-e okot valami gyanura ha minket is egyszerre itt lát, mintha az
égből cseppentünk volna ide.
– Bizza ezt rám, tisztelendő komám uram! – mondá a furfangos borbély –
tudok én az ő nyelvén!
S azzal ők is előre rugtattak.
Alighogy aztán egymást az uton megpillantották, a borbély mindjárt teli
torokkal elkiáltá magát:
– Oh hála, hála a nagy égnek, csakhogy megint elméjén van a nemes, a hős
lovag, a mi tisztelt barátunk Don Quijote de la Mancha!
Don Quijotet rendkivül meglepte kedves barátainak e váratlan
megjelenése. Odasietett hozzájok, megölelte őket s nagy csodálkozással
kérdé mi hozta ide őket e rengetegbe?
– Hát Sancho Panza nem mondta meg nagyságodnak? – kérdé a borbély
tettetést szinlelve.
– Sancho ép az imént érkezett e helyre – viszonzá Don Quijote –
megérkezte óta pedig annyi rendkivüli esemény történt itt, hogy azóta rá
sem értem vele a magam ügyeiről beszélni.
– Nagyságod fegyvernöke – folytatá most a borbély, a ki megigérte
Sanchonak, hogy tisztára mossa gazdája előtt a tobosói út
megszakasztásáért – Sancho Panza Tobosoba vitt valamely fontos levelet.
Utközbe beszólott hozzánk is s szívreható előadásából értesültünk mind
arról, hogy távozása óta mennyi hőstettet vitt nagyságod végbe, mind
arról, hogy igazi lovaghoz méltón, most mennyire elment az esze, hogyan
őrjöng e vadonban s milyen szörnyüséges bukfenczeket hány, bolondsága
nagyobb bizonysága okáért. Meghallani e rém-híreket, nagyságodat
szívünkből megszánni, s azonnal elhatározni, hogy kerüljön életünkbe
bár, mi felkeressük nagyságodat s ha csak lehet megvígasztaljuk s maga
kimélésére kérjük: ez mind egy pillanat műve volt, a mit aztán rögtön
végre is hajtottunk. Jöttünk Sancho Panza utasítása nyomán s Istennek
hála, hogy jövetelünk nem történt hiába, hanem csakugyan megláthattuk
nagyságodat, még pedig sokkal épebben, semmint reménylettük.
– És sokkal fontosabb utban, semmint még csak tegnap akár én magam is
gondolni mertem volna – jegyzé meg Don Quijote. Fogadják, uraim, szíves
részvétökért forró köszönetemet, s azon kijelentésemet, hogy én is
kimondhatatlanul örvendek, hogy utunknak legalább azon részén, melyen
együtt haladunk, önök kedves társaságát élvezhetem.
S azzal néhány szóban, de igen büszke magatartással elmondta, hogy ő
jelenleg Micomiconba készül, a hová ezen magasságos úrnő vezeti.
– Oh, hisz akkor egész hazáig együtt megyünk! – kiáltá fel a lelkész
örömmel.
– Mert ugy-e a mi falunkon kell magosságodnak átmennie – vette át a szót
a borbély – s onnan aztán Carthagena felé folytatja útját, a hol
kinálkozó alkalommal hajóra szállhat s ha a szél kedvező lesz, a tenger
csendes és vihartalan, nem sokkal kevesebb mint kilencz esztendő alatt
ott lehet a nagy Meona, akarom mondani Meotis tavánál, a mely mintegy
száz napi járó földre van az említett országtól.
– Uraságod csalódik – viszonzá Dorottya királykisasszony – mert nincs
még két esztendeje sem, hogy hazulról eltávoztam, s igazán mondhatom az
idő sohasem kedvezett, mindazáltal még is elértem azt, a mit annyira
óhajtottam látni, tudniillik señor Don Quijote de la Manchát, a kinek
hírét azonnal meghallottam mihelyt a spanyol földre léptem s ez a hír
arra össztönzött, hogy nyomban fölkeressem s magamat udvariasságába
ajánljam s az ő győzhetetlen karjának hősiségére bízzam igazságos
ügyemet.
– Ne tovább, ne tovább, fenséges herczegné! – szóla közbe Don Quijote –
én ellensége vagyok minden hízelgésnek. S bárha ez az elismerés nem
hízelgés is, mégis csak sérti az én füleimet, én egyedül annyit
mondhatok s igérhetek, kegyes úrnő, hogy akár legyen bátorságom akár se,
azt, a mi megvan kész vagyok egész éltem szakadtáig magasságod
szolgálatára felajánlani. Ezzel tartozom a szükségben szenvedőnek, ezt
követeli s parancsolja lovag tisztem, mely épen azt rendeli, hogy a
sanyargatottakat gyámolítsam s a gonosztévőket üldözzem, sőt irtsam a
földszinéről.
– Ejnye, be kár tehát, – mondá most a borbély, a ki leczkét akart
tartani Don Quijotenak – hogy azt a bolondot ki nem kergette nagyságod
legalább ebből az országból, a ki a mi utazásunkat olyan bizonytalanná s
olyan aggodalmassá tette.
– S ki volt az? – kérdé Don Quijote lovagias felgerjedéssel.
– Valami eszeveszett kóborló – folytatá a ravasz támadó – a ki elég
balgatag volt egy csoport gályára kisért fegyenczet, czégéres
gazembereket méltán reájok vert lánczaikból felszabadítani. Bizonyosan
czimboraságban állt velök, máskülönben ilyen gonoszságot nem lehetett
volna végrehajtani. Ezek a rablók azóta itt csatangolnak a vidéken,
különösen valami Gines de Pasamonte egészen járhatatlanokká teszi az
utakat, mert kifoszt, megrabol mindenkit, a kivel uton-utfélen szembe
találkozik. Egész utunkon rettegnünk kellett tőle, s mi tagadás, pokolra
kivántuk azt a hóbortos bolondot, a ki ezt az akasztófavirágot
megérdemlett büntetése alól felszabadította s általa annyi ártatlan és
becsületes ember nyugodalmát elrabolta.
A lovag minden szónál mássá meg mássá változott szinében. Egy világért
sem merte volna bevallani, hogy azoknak a derék ficzkóknak ő volt a
szabadítója.
Sancho Panza azonban, mihelyt a Gines de Pasamonte nevét említeni hallá,
ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor
hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely
szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett
rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma
megujuló rohamában igy ne szóljon:
– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester,
mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don
Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit
cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket
semmirevaló gazságok juttatott a gályára.
– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak
azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a
szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben
találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen
állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint
szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig
gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával
találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek.
A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a
lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang,
a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani.
S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas
süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való
veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját
egyszerre támadásra feszíté hóna alatt.
Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan
borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj
elhárítására azonnal így szólott:
– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerint az én ügyem
végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen
is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen
tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a
gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s
ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan
szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá.
– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni
a fele bajuszomat.
– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom
méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és
békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen
engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el
nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan
vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos,
kielégitő és teljes boszút kell állanom?
– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és
keservem nagyságodat nem untatják.
– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire
aztán Dorottya így válaszolt:
– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek.
Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén
a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után,
igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez.
– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban
elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen
névre is van ő elbérmálva.
Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e
szavakkal ütni helyre:
– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa
elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az
ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még
emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira,
hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg
felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona
herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona
birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel
visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit
előttünk feltárni szándékozik.
– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz
többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom
mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs
Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s
tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla
királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána
nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan
árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja
annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy
roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura,
kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja,
hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is
mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból
tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint –
atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról
értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit,
még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan,
hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá
nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám
beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen
igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár
ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is.
Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy
Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se
készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként
az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes
megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen
lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal
utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim
orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az
egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek.
Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a
nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most
már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől.
Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy
követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem,
mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt
meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl
bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó
atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg
irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom
olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem
nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá
törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben
juttassam az ő kezeibe.
– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don
Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már
ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?
– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene
kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni
ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el
annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a
fejedelmi uraságba!
S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját
összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját,
megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte,
engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja
asszonyának s királynőjének.
Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr
hóbortosságán s a szolga együgyűségén?
Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy
urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt
ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban
mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.
– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még
csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet
hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen
hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi
mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart
közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk
csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én
egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában
imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna,
tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem
megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező
tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.
– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges
urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem
látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra
megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész
vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével
szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és
saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét
levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem:
teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága
szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen
örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem
lehetséges!
Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta
kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó
szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott
rá urára:
– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak
csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy
pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi
herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem
ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a
toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak
még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az
enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el,
vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s
fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha
királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben
elviheti az ördög az egész mesterséget!
Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája
ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se
szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt
terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet,
kétségkivül azonnal életét vette volna.
– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora –
otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet,
te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt
ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt
merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem
tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó,
ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz
óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá
veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a
ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és
bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány
rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a
porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal
illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!
Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne
hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott,
odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:
– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni
ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg
ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a
semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából?
Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a
mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint
hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal
a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.
Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a
meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája
szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak
látszott Sanchonak megbocsátani.
– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda
urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva
legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso
kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs
szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok.
Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása,
melyből herczegi módon meg ne élhetne.
Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes
komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig
megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá
neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá
s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.
Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva,
valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:
– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy
körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a
felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a
beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.
– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi
igaz s a mi kötelességem.