Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza.
A levélvivő fegyvernök sok botorkálás s kalandozás után végre valahára
kijutott a Sierra Morena rengetegéből, s a mint a síkra ért, megindult
valamerre Toboso felé. Másodnap azonban ismerős tájék merűlt fel szemei
előtt. Vendéglő, magas kőfallal kerítve; nézte, nézte mindegyre jobban,
végre ráismert, hogy ez ugyanaz a balzsamos fogadó, a hol ama nevezetes
éjen oly hatalmasan megrakták őket s őt még ráadásul a levegőbe is
fellódítgatták.
Éhes volt kegyetlenül; napok óta nem evett egy falat főtt ételt. Bemenni
se mert, félve attól, hogy ráismernek s talán megint megtapogatják az
oldalát ott, a hol a multkor még elmulasztották. Ezen kétségekkel
tusakodott magában, bemenjen-e vagy ne menjen, midőn egy egészen
váratlan esemény szakasztotta egyszerre ketté bizonytalansága tovább
szövődését.
Két férfiú lépett ki ugyanis a fogadóból, a kik a tájékon szerteszét
tekintettek, mintha az utat kémlelnék. A mint a magas, hosszú lovon a
gömbölyü, potrohos kis csatlóst megpillantották: látszék, hogy szóltak
egymásnak valamit, majd még jobban szemügyre vették, s aztán az egyik
mindjárt oda kiálta:
– Holla, Sancho Panza, hová atyafi?
Sancho úgy megijedt neve hallatára, hogy majd hanyatt esett
Rocinanteról. Képzeletében már a lepedőt is látta, a melybe majd ismét
belefektetik, hogy aztán ujra röpitsék szárny nélkül. Ebben azonban ez
alkalommal nagyon csalódott, mert épen nem roszakaratú ellenséggel,
hanem gazdája legjobb indulatú két jó barátjával, a falubeli lelkészszel
és Miklós mesterrel, a borbélylyal áll szemközt. Ezen örvendetes esemény
láttára nagyobb teher esett le a szivéről, mint az egész Sierra Morena
kőszirtjeinek súlya összevéve. Mihelyt ezen sejtelem valóságáról
meggyőződött, tüstént odarugtatott hozzájok, leugrott Rocinantérol s
örömében, majdhogy sirva nem fakadva ezt kérdezé:
– De hát mit keres itt tisztelendő atyaságod, meg Miklós mester ezen a
vidéken?
– Két szökevényt – viszonzá a lelkész jóindulatú mosolygással, – a kik
egyikét Don Quijotenak, másikát meg Sancho Panzának hivják. Az egyiket
hálaistennek ime megtaláltuk, de hát a másik hol van?
Sancho Panza erre hegyiről tövire elmondta Don Quijote utóbb viselt
dolgait, a mik a Sierra Morenába való elvonulást tették tanácsossá, hol
azonban ura a lovagrend törvénye szerint egy időre kissé megbolondult, s
ott kell nekie őrjöngenie míg Señora Dulcinea del Toboso meg nem engedi,
sőt meg nem parancsolja, hogy megint eszére térjen.
A két férfiúnak – a kik csakugyan Don Quijote keresésére indultak, –
szemök, szájok elállt ezen tenger ostobaság hallatára. Alig tudták
magokat összeszedni, s alig tudtak Sanchotól mit kérdezni.
– Tehát Señora Dulcinea del Tobosot kéri – mondá végre a lelkész – az
parancsolja meg, hogy eszére térjen?
– Igen bizony – viszonzá Sancho Panza – s én viszem hozzá ezt a levelet.
S azzal kebelébe nyult, hogy a könyvecskét elékeresse; de nem találta s
nem is találhatá még ha mind a mai napig keresné is, mert a
jegyzékkönyvecske a nagy készülődés közepette szépségesen ott maradt Don
Quijotenál.
Látva már most Sancho, hogy semmikép se tudja megtalálni, ábrázata
egészen halálnak vált, s jobbra-balra forgott nagy gyorsasággal,
folytonosan keresgélve; arról kelle azonban végre is meggyőződnie, hogy
a könyv csakugyan elveszett. Ekkor aztán mind a tiz körmével neki esett
a szakállának, tépte, marta magát s közbe-közbe öklével nagyokat ütött
homlokára.
– Mi baja az istenért? – kiálta fel a borbély – talán a kóbor
fegyverhordozóknak is az a kötelességök, hogy megbolonduljanak?
– Mi a bajom? – kiáltá viszont Sancho is majd nem kétségbeesve – hát az
a bajom, hogy egy szuszszal elvesztettem három olyan szamárcsikót,
melyek közül egy-egy többet ért egy várkastélynál!
– Hogyan értsük ezt? – kérdé a borbély.
– Elvesztettem azt a jegyzékkönyvet – viszonzá Sancho, – melybe a
Dulcineanak szóló levél bele volt irva, de bele volt irva uramnak még
egy sokkal fontosabb váltója is, melyben unokahugának meghagyja, hogy
nekem három szamárcsikót szolgáltasson át abból a négy vagy ötből,
melyek nála otthon vannak.
S ezzel elmondá, hogyan vesztette el szürkéjét.
A lelkész megvigasztalá, azt mondván neki, mihelyest urát megtalálják, ő
magára vállalja, hogy azzal ujra kiállíttassa a váltót, még pedig olyan
papiroson, a mint illik és szokás, mert a jegyzékkönyvecskékbe irt
váltók nem érvényesek és az ilyeneket nem kötelesség kifizetni.
Ezen aztán Sancho megnyugodott s azt modá, ha ez igy van: akkor nem
sokat törődik azzal, hogy a Dulcineának szóló levelet elvesztette, úgy
is majdnem szóról-szóra tudja könyvnélkül s ekkép leirathatja, a hol és
a mikor csak akarja.
– Mondja el tehát, Sancho barátom – szólt a borbély – hadd irjuk le
rögtön.
Sancho elkezdte a fejét vakarni, hogy a levél szavait eszébe juttassa;
majd egyik lábára állt, majd a másikra; most a földre nézett, aztán meg
föl az égre s már ujja bötykének majd felét elrágta, míg a szavaira
várakozók már-már türelmöket veszték; végre, nagy sokára ezt nyögte ki:
– Isten engem, tisztelendő lelkész úr, vigye az ördög azt a levelet, ha
én eszembe tudom juttatni; annyit tudok hogy így kezdődött:
„Nagyságos és vénséges Señora.“
– Nem vénséges – jegyzé meg a borbély, – ki az ördög irna olyan
bolondot? Bizonyosan fenséges vagy felséges.
– Az az, hogy a part üsse meg! – viszonzá Sancho – azután pedig
össze-vissza zagyvált benne heted–havat a sok jó egészségről és
betegségről, a mit neki kivánt s a mivel az egész levél tele volt, míg
utoljára is azzal fejezte be: alázatos szegény szolgája a Búsképű lovag.
Sancho Panzának kitűnő emlékező tehetségén a két utas nem kevéssé
mulatott, dicsérték is nagyon ügyességét, s a levelet még
kétszer-háromszor elmondatták vele, hogy ők is megtanulhassák könyv
nélkül s majd annak idejében papirra tehessék. Sancho el is mondta
készségesen, csakhogy persze minden ujabb alkalommal új meg új
sületlenségeket toldott hozzá, a mik azonban a magok furcsaságánál
fogva, kétségkívűl igen mulatságosak voltak.
Sancho elbeszéléséből egyébiránt azt is megértették, hogy Don Quijote
micsoda bohó igérettel, a sziget kormányzóságának kecsegtető reményével
birta rá Sanchot a kalandozásra, de kivették egyszersmind azt is, hogy
Sancho ezt egészen komolynak, igaznak s lehetségesnek tartja. Látva ezt,
fárasztani sem akarták magokat most azzal, hogy e badar igéret
lehetetlenségét szavakkal bebizonyítsák előtte; első teendőjöknek azt
tartották, hogy Don Quijotét tudják valami módon kicsalni utóbb még
igazán veszedelmessé válható helyzetéből, a melybe hóbortossága sodorta.
– Uramat a hegységből kicsalni? – kérdé Sancho, – de hiszen abból
semmisem lesz! Nem megy az egy tapodtat se onnét, míg én Tobosoból
választ nem hozok!
– Dehogy is nem – viszonzá a borbély, – jőjjön be velünk a fogadóba
Sancho; falatozzunk együtt s majd evésközben kitaláljuk valahogyan
módját, hogyan csaljuk ki a rengetegből.
– Ments isten, hogy én ide bemenjek! – mondá Sancho – a kóbor lovagok
fegyvernökeinek rettenetesen tiltva van, hogy vendéglőkbe szálljanak, ha
levelet visznek. Csak arra kérem uraságtokat, küldjenek ki ide a mezőre
valami kis ebédet, mert mi türés-tagadás, nálam bizony már nagyon delet
harangoznak.
A gonosz csont nem akarta bevallani, miért vonakodik annyira e
fogadótól.
– Sajnálom, hogy Sancho be nem jön – jegyzé meg erre a borbély nagyon
komolyan – no de, ő tudja mi a kötelessége. Mindenesetre rögtön küldünk
ki ebédet; mi pedig odabent bebocsátást kérünk Micomicona
herczegkisasszonyhoz, a ki bizonyosan be is bocsát bennünket, ha
meghallja mily jó hirt hoztunk.
Ezen szavakra nem csak Sancho Panza tátotta el szemit száját
csodálkozásában, hanem még a lelkész is olyan bámuló arczkifejezéssel
nézett Miklós mesterre, melyből világosan ki lehetett venni, ő sem érti
szavait. Valami különös furfangosság lehetett azokban. Nehogy pedig e
furfangosságot a netalán nyomban hozzá intézendő kérdések elárulják s
lappangó tervét s szándékát meghiúsítsák: a borbély illedelmesen
karonfogta a lelkészt, szemével hallgatást intett neki, s azután befelé
vezeté a vendéglőbe.
– Hm – mondá Sancho Panza, mikor egyedűl maradt – Micomicona
herczegkisasszony? Ki lehet az a Micomicona herczegkisasszony?
A lelkész talán ugyan e pillanatban épen ezen kérdést intézte már a
kapun belől a borbélyhoz e szavakban:
– Mondhatom, kedves komám uram, nagyon kiváncsivá tett ama
nyilatkozatával. Kicsoda az a Micomicona herczegkisasszony?
– Egy terv villant meg az agyamban, tisztelendő komám uram – viszonzá
Miklós mester – a melytől igen sok jót várok szándékunk szerencsés
kivitelére. Jerünk szobánkba, azonnal elmondom.
– Igazán kiváncsi vagyok hallani – mondá a lelkész.
Először Sanchonak rendeltek s küldettek ki valami ebédet, azután
elvonultak a vendégszobába, melyben elszállásolva voltak, s ott főzték
ki azon tervet, melynek sükeréről a következő fejezetben akarunk
szólani.