Don Quijote a vadonban.
Annak láttára, hogy a hálátlan gonoszok mily rútúl bántak vele, Don
Quijote ezen szavakkal fordúlt fegyvernökéhez:
– Mindig azt hallottam, Sancho, hogy a ki a csőcselékkel jót tesz,
mintha csak vizet hordana a tengerbe. Ha szavaidnak hiszek, megkimélem
magamat e keserűségtől. Most azonban megtörtént már; tűrjük békével,
ezentúl pedig legyünk óvatosabbak.
– Akkor lesz nagyságod óvatosabbá mikor én törökké – mondá Sancho. De
minthogy az imént azt mondta, ha nekem hisz, megkímélte volna magát e
veszedelemtől: higyen nekem most és még nagyobb veszedelemtől fog
megmenekülni. Mert azt bizonyomra mondhatom, hogy a Santa-Hermandad-val
nem lehet ám lovagoskodni, mert az nem ád egy batkát sem a világon lévő
minden kóbor lovagért, s nekem már is úgy látszik mintha nyilai itt
süvöltöznének fülem körül.
– Mert gyáva még a lelked is, Sancho – mondá Don Quijote. Nehogy azonban
azt mondd, hogy én makacs vagyok és sohase követem tanácsodat: most az
egyszer elfogadom s elkerülöm azon veszedelmet a melytől, oly nagyon
szepegsz. De csak is azon egy feltétel alatt, hogy sem életedben, sem
halálodban soha senkinek ne mondd, mintha én talán féltemben, nem pedig
a te rimánkodásodra vonultam volna vissza s kerültem volna ki e
veszedelmet; ha mást mondasz, rútúl hazudsz s én egyszer mindenkorra
kijelentem, hogy hazudsz, vagy hazudni fogsz valahányszor csak azt
mondod vagy gondolod. Most pedig egy szóval se mondj ellent, mert ha
csak gondolatban képzeled is, hogy én akármely veszély elől, főleg pedig
a mostani elől, melyben csakugyan lehet az ijesztésnek némi árnyéka,
félelemből menekszem: akkor meg sem mocczanok innen, hanem bevárom
egyesegyedűl nemcsak a Santa-Hermandad-t, hanem Israel tizenkét
törzsökének minden testvéreit, és a hét Makkabäust és Castort és
Polluxot s a világ valamennyi testvéreit és társulatait.
– Señor – viszonzá Sancho – a visszavonulás nem megfutás, sem a bevárás
nem okosság, ha a veszedelem nagyobb semhogy a menekvést reményleni
lehetne; a bölcs ember ma gondoskodik a holnapról s nem tesz mindent
egyszerre koczkára. S tudja nagyságod, hogy bárha én csak egyszerű
paraszt ember vagyok belém is szorúlt ám valami abból, a mit természetes
észnek neveznek. Azért tehát ne bánja, hogy tanácsomat elfogadta, hanem
üljön fel nagyságod Rocinantera ha tud, ha pedig nem tud, én majd
felsegítem s aztán kövessen engemet, mert az én eszem azt sugja nekem,
hogy ez idő szerint nagyobb szükségünk lesz lábunkra mint kezünkre.
Don Quijote lóra ült minden felelet nélkül, Sancho pedig szamarára
kapván elől ment s így léptek a közelökben fekvő Sierra Morena hegység
egyik vadon-erdős ágába, Sanchonak az levén a terve, hogy az egész
hegységen átvonuljanak Viso vagy Almodovar del Campo felé s néhány napig
e vadonban rejtőzzenek, hogy senki rájok ne találhasson, ha a
Santa-Hermandad keresésökre indul.
Sancho Panza azt hitte, hogy hatalmas menekvési tervet koholt; de jaj,
meg sem álmodta hogy mi minden fog vélök e zordon, vad magányban
történni! Pedig történt, s mi több, legelőször is véle magával. Meg nem
állhatjuk, hogy a nevezetes eseményt azonnal el ne mondjuk.
Sancho annyira félt a Santa-Hermandad üldözésétől, hogy azon az egész
napon meg sem álltak, hanem késő estig mindig mentek a sziklás, hegyes
vidék úttalan útain. Igen óvatosan kellett léptetniök s így sem nagyon
messzire nem haladhattak, sem arra sem értek rá, hogy nagyon gyakran
visszatekingessenek. Nem is vették észre, hogy valaki utánok lopódzik.
Gines de Pasamonte volt az. Mikor aztán az esthomály beállt a hegyek
között, egy szikláktól környezett völgyecske mélyén elvonúlt a két
menekvő lovag, kiket, bárha reggel óta mit sem ettek, most az egyszer
inkább bántott az álom mint az éhség.
– Aludnunk kell, hogy utunkat mennél hamarább tovább folytathassuk –
mondá Sancho – de aludnunk csak a nyeregben szabad. Gonosz vidék ez
uram, s ha leszállunk paripáinkról, annyi mint bizonyos, hogy bárha a
legmagasabb tölgyfa koronájára kötjük is fel, holnap reggelre még onnan
is lelopják. De ha a nyeregben maradunk, szeretném látni, ki tud és ki
mer hozzánk közelíteni.
S csakugyan így is tettek. Don Quijote beleszúrta dárdáját a földbe s
nyelét két kezével erősen megmarkolva, arra támaszkodott, Sancho Panza
meg ráhajtotta fejét az ujdonatúj, kényelmes nyereg magas kápájára, s
nemsokára oly édesen elaludtak, mintha a legjobb vetett ágyon
pihennének.
Milyen álmuk lehetett e szokatlan helyzetben s a nap kiállott fáradalmai
és aggodalmai után, nem tudom megmondani, de annyi bizonyos, hogy Don
Quijote egyszer csak rémítő sírásra és jajgatásra riadt fel álmából, s
hallá, hogy Sancho az, a ki kesereg, s hallá, hogy szóról szóra ezt
kesergi:
– Oh te, szívem legdrágábbja, saját házamnak szülöttje, gyermekeim
játszótársa, feleségem szemefénye, szomszédaim irígysége, terheim
megkönnyítője, életemnek fentartója! Hova vittek, hova legyek! Ki lopott
el, ki rabolt el?! Jaj nekem boldogtalannak, jaj énnekem nyomorúltnak!
Don Quijote tüstént sejté, bizonyosan a szamarat lopták el, s ez az a
veszteség, a mely fölött Sancho oly jajgatva kesereg. Meg nem foghatta,
ki volt a tolvaj s hogyan vitte véghez gonoszságát.
– Hogy ki volt, azt nem tudom – jajgatott Sancho – de, hogy nagy zsivány
lehetett, az bizonyos.
– Letaszított szamaradról? – kérdé Don Quijote – s úgy rabolta el?
– Jaj dehogy taszított, dehogy taszított! – viszonzá amaz – hanem
alólam, tulajdon két térdem, és a magam két sarka közül lopta ki édes
kedves szürkémet.
Hogy lehet az?! – kiálta fel Don Quijote csodálkozva, – de az eset oly
nevetségesnek látszott, hogy majd elmosolyodott kérdésekor.
Sancho egyebet sem tudott mondani mint azt, hogy a mikor hajnaltájban
felébredt, szokása szerint nagyot akart nyujtózkodni, de abban a
pillanatban recscsent s megingott alatta a nyereg, s ő azzal együtt
szépségesen a földre zuhant.
– S hol volt a szamár? – kérdé Don Quijote.
– Se híre se hamva! – felelé Sancho panaszos hangon.
– Igen, de hát mi tartotta fen a nyerget?
– Négy karó – viszonzá a megkárosúlt – a mivel furfangosan fel volt
póczkolva.
Don Quijote most már megértette az egész csalfaságot. Az ügyes tolvaj
négy erős karót hozott magával az erdőből, s ezeket alkalmazá egymásután
a nyereg négy sarka alá, úgy hogy Sancho űlve maradt a nyeregben, s még
magasabban mint előbb, a szamarat aztán könnyü volt a karók közül
kivezetni. Ennyit tehát megtudtak, de az még jó darabig titok maradt
előttük, hogy a ki a furfangos csint végrehajtotta, az nem volt senki
más, mint a gonosz Gines de Pasamonte, a kit Don Quijote mentett meg a
gályarabságtól s a kinek lánczait leoldani épen maga Sancho segítette
legjobban.
A szamarát vesztett fegyvernök szomorúságát lehetetlen eléggé leirni;
oly szomorú volt, hogy még enni sem tudott. Don Quijote azonban utóbb
mégis megvigasztalá, azt mondva neki, csak legyen nyugton, majd ád ő
neki egy írást, a mit váltónak neveznek, arról, hogy Don Quijote otthon
maradt öt szamarából, három szamárcsikót szolgáltassanak ki Sanchonak az
egy ellopott helyébe. Így aztán a szegény vesztes mégis csak
megvigasztalódott, letörlé könyjeit, félbe szakasztá zokogását s
megköszönte Don Quijote nagylelkűségét.
Ezen váratlan veszteség kétszeresen nehézzé tette Sanchora nézve a
sziklás, hegyi útakon való barangolást. Még az egyenes, sima földön sem
volt valami híres gyalogoló, mennyivel kevésbé itt, a hol majd le-, majd
felfelé kellett haladnia, sőt még a szamár nehéz nyergét is magával
czipelnie, a mitől semmi áron sem akart megválni. A másik baj pedig az
éhség volt. A rablók ugyanis, a mint említettük, elvették tőle zsákká
kötött szűrét a belé rakott eleséggel együtt, s így, ha egyszer másszor
kecskepásztorokra nem akadnak, a kiktől tejet, sajtot túrót, s egy-egy
darab kenyeret is lehet vásárolni, bizony arra szorúltak volna, a mit
egykor Don Quijote említett, az erdei gyümölcsökre s a mezei gyökerekre,
a mik pedig az étkes Sanchot ugyancsak kevéssé tudták volna kielégíteni.
Harmadnapja barangoltak már czéltalanúl a vad országban, midőn Don
Quijote egyszerre homlokára ütött tenyerével s nagy fenszóval felkiálta:
– Dicső, szerencsés gondolat, teljesen méltó Don Quijote de la
Manchá-hoz!
Sancho Panza bámúlva is, meglepetve is tekintett fel urára.
– Nos? – kérdé Don Quijote – nem mondod, nem gondolod legalább magadban,
hogy talán az esze ment el gazdádnak és uradnak?
– Az igazat megvallva, körülbelől csakugyan azt gondoltam – viszonzá
Sancho őszintén.
– S akkor igen jól gondoltad és igazat gondoltál Sancho – felelt Don
Quijote – mert gazdádnak valóban el fog menni az esze, s épen ez a
legalkalmasabb hely arra, hogy elmenjen, hogy megbolondúljak, hogy
őrjöngjek.
Sancho most már még nagyobb csodálkozással s még sokkal ijedtebben
tekintett a lovagra. Már ezt teljességgel nem értette. Don Quijote
azonban megmagyarázta:
– Tudnod kell, Sancho – mondá – hogy a legnevezetesebb kóbor lovagok
egy-egy időre mindig megőrültek. Elvonúltak a magányba, sanyargatták
testöket, nem ettek gyökereknél egyebet, forrásviznél semmi mást nem
ittak, s őrjöngésökben vagy szakadatlanúl imádkoztak valamely remete
barlangjában, vagy neki neki rohantak fejjel valami kemény kősziklának,
de sokszor olyan komolyan, hogy majd ketté repedt a koponyájok.
– De hisz ez valóságos őrültség, eszeveszettség! – kiálta fel Sancho
fejét rázva.
– Persze hogy az – viszonzá Don Quijote – s épen annak is kell lenni!
– De hát mí az ördögért bolondulna meg az ember, a kinek máskülönben
helyén van az esze? – kérdé Sancho.
– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez által is nevelkedik híre, neve,
érdekessége. Az ilyen őrjöngő lovagnak fegyvernöke elmegy sietve a lovag
barátaihoz, ismerőseihez, jegyeséhez, elpanaszolja előtte keserves
szavakban a lovag szomorú állapotát, vagy talán levelet is visz tőle, a
mit akkor irt, mikor józanságától elbúcsúzott. Azok aztán megsajnálják,
jajgatnak, siránkoznak fölötte; elmennek, fölkeresik, megtalálják
széttépett ruhában, borzas hajjal, kiéhezve, elsatnyulva; nyakába
borúlnak, kérik térjen vissza közibök, a lovag nem akar hajtani
szavukra, végre nagysokára mégis enged, visszamegy, s akkor van nagy
öröm, nagy boldogság és mindenek fölött nagy dicsőség, mert
megőrülésének annyira híre ment, hogy még az utczai gyerekek is újjal
mutatnak rá s azt mondják: ime, nézzétek csak, ez az a jeles ember, a ki
megbolondúlt.
Sancho a fejét rázta; sehogysem ment az eszébe, hogy még az is
dicsőségére válhasson valakinek, ha megbolondúl.
Don Quijote azonban annyira beleszeretett ebbe a sületlen gondolatba s
az ő főmintaképének a gaulai Amadisnak példájába, ki a lovagregényben
hasonló módon tart vezeklést a szegénység szikláján, hogy Sancho hiába
hozott föl terve ellen akármit is, ő rendületlenűl megmaradt
szándékánál. Nem is halasztotta soká kivitelét, mert egyszer csak így
szólott szokott áradozó, mesterkélt modorában:
– Ez az a hely, oh egek, melyet kiszemeltem és kiválasztottam, hogy itt
sirassam azon boldogtalanságot, melybe ti magatok taszítottatok! Ez az a
hely, hol szememnek zápora e kis patakocska vizét meg fogja árasztani és
szűnni nem akaró sóhajaim folytonosan lengetendik e vad fák leveleit,
tanújeléűl azon fájdalomnak, mely elkeseredett szívemet kínozza. Oh, bár
kik legyetek is ti, e ligetek istenei, kik e lakatlan tájakat
választátok hajlékotok helyéűl: halljátok meg azon boldogtalan lovag
panaszát, kit ádáz sorsának üldözése arra kényszerít, hogy ily rideg
magányban jajgasson és keseregjen! Oh ti magános fák, kik mától fogva
egyedüliségemben társaságomat képezitek, adjátok jelét ágaitok gyengéd
lengedezésével, hogy tinektek az én jelenlétem nem alkalmatlan. Oh te én
fegyverhordozóm, jó és balsorsomban szeretetreméltó útitársam, jól
bevésd emlékezetedbe mindazt, a mit jelenleg tőlem látsz, hogy
elbeszélhesd minden barátaimnak s ismerősimnek, hogy sirassák
boldogtalan barátjokat!
E szavak után leszállt Rocinantéról, egy pillanat alatt levette zabláját
és nyergét s egyet ütvén hátára, igy szóla hozzá:
– Szabadságot ad az, ki maga szabadság nélkül marad, oh paripa, te épen
oly hires viselt dolgaid, mint a mily boldogtalan sorsod által! Menj, a
merre akarsz; el a völgyön, át a bérczeken, semmi sem gátolja immár
futásodat, nyargalhatsz bátran, versenyt futva a szelekkel!
Hanem azt ugyan hiába szabadította fel erre a nagy szaladásra; nem
kivánt e szabadságával élni s a mit tett, mindössze is csak az volt,
hogy ott egy álló helyben lehajtotta a fejét, s elkezdte a rét jóizű
füvét porczogatni.
Sancho pedig igy szólott:
– Már hiszen, Búsképű lovag úr, ha csakugyan azt követeli a kóbor
lovagság törvénye, hogy nagyságod megbolondúljon én meg erről levelet
vigyek s hirt adjak ismerőseinek: akkor igazán nem kellene Rocinantét
szabadon ereszteni, hanem inkább megint megnyergelni, hadd pótolná
szegény áldott szürkémnek hiányát. Akármilyen görhes is, mégis csak négy
lába van, s rajta hamarább megtenném az utat, mint gyalogszerrel, mert a
mint már több izben is mondtam: nekem bízony a gyalogolás nem kenyerem.
– Nem bánom, Sancho – viszonzá Don Quijote – tégy, a mit akarsz,
szándékod úgy látszik, nem rosz; azért óhajtásom csak az, hogy mától
számítandó három nap mulva indúlj, addig pedig kivánom, lásd meg
őrjöngésem minden cselekedetét, hogy majd mindenfelé elbeszélhesd.
– De hát mi egyebet szükség még látnom – mondá a furfangos Sancho – hogy
akár megesküdjem rá, hogy nagyságod igazán megbolondúlt.
– Mi egyebet? – kérdé Don Quijote – hát azt, hogy majd letépem ruháimat,
szétszórom fegyvereimet, neki rohanok fejjel a kőszikláknak…
– Az Isten szerelméért, csak azt ne tegye! – szakasztá félbe Sancho – az
már a bolondságnál is több. Anélkül el lehet nagyságod. Üsse fejét a
vizbe, vagy valami olyas puhába, mint a pamut, a többit aztán bízza rám
nagyságod, majd mondok én uraknak, asszonyságoknak olyan dolgokat, hogy
szemök-szájuk eláll bele.
– Köszönöm jó szándékodat, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – de
nem szabad feledned, hogy a mit én cselekszem, az nem tréfa dolog, hanem
nagyon is komoly valóság, máskülönben megszegném a lovagrend törvényeit,
melyek a kicsapás terhe alatt parancsolják, hogy semminemű hazugságot ki
ne merjünk ejteni ajkainkon! Igy tehát az én fejjel való
nekirohanásomnak igaznak, keménynek és tisztességesnek kell lennie
menten minden nyegleségtől és szineskedéstől.
– No, de hát legalább a három napot engedje el nagyságod – alkudozék
Sancho – irja meg a levelet mentől előbb, vele együtt a szamár-váltót
is, hadd menjek aztán haza meg Tobosoba s hadd hozzam el az óhajtott
feleletet.
Don Quijote végre ráállt a Sancho kivánságára s egy kis jegyzékes
könyvecskét vonva elé kebeléből, abba a következő levelet irta irónnal:
– Fenséges és legmagasb úrnő! A távollét keserűségétől megkeserítve,
kivánok neked méznél is édesebb üdvöt, óh, legédesebb Dulcinea del
Toboso. Hogy bebizonyítsam, mily kész vagyok a legsanyarúbb fáradalmakat
is elviselni, visszavonúltam a legzordonabb vadonba s itt küzdök a
levegő ég zordonságával, hideggel, meleggel, itt kínzom, itt gyötröm
magamat mindaddig, mig kegyelmességedtől határozott parancsolatot nem
kapok, hogy színe előtt megjelenjek. Sancho, az én hű fegyvernököm majd
elmondja körülményesen, mily szörnyű dolgokat végzek én e magányban, s
mindent csak azért, hogy örök hirűvé s dicsőségűvé tegyem Dulcinea del
Tobosót,
kinek vagyok, mig élek
alázatos szolgája Búsképű lovag.
– Legvénebb kecském szakállára mondom – kiáltá fel Sancho, mikor a
levelet végighallgatá – soha ennél remekebbet nem hallottam.
Lánczos-lobogós adta, milyen szépen kikanyarította nagyságod ezt a
levelet! S hogyan odaillik aláirásnak az a Búsképű lovag! Igazán,
nagyságod maga a megtestesült ördög, és nincs olyan dolog, a mihez ne
értene.
– Lovagi tisztem teszi kötelességemmé – mondá Don Quijote – hogy
mindenhez értsek, a lópatkolástól kezdve egész a csillagvizsgálásig.
– Most még arra a másik levélre irjon, kérem, egy-két rend irást a három
szamárcsikóról, de már az alá a maga becses nevét tessék odakörmölni,
hogy mindenki ráismerjen.
– Odairni, Sancho, nem odakörmölni – jegyzé meg Don Quijote – bizony
illendő lenne, ha a szavakat kissé jobban megválogatnád.
– Legyen tehát irni, nem körmölni – viszonzá Sancho – a mi egyébiránt
mindegy kutya.
Don Quijote most a könyvecske egy másik lapjára ezt a váltót irta:
„Fizessen kegyed, kedves unokahúgom, ezen első szamárcsikó-váltómra,
Sancho Panza fegyvernökömnek hármat azon öt közül, melyek kegyed
gondjára bízva otthon maradtak; mely három szamárcsikónak kifizetését és
átadását, ugyanannyi átvettnek fejében rendelem, s a melyek ezen váltóm
előmutatójának hiánytalanúl átadandók. Kelt a Sierra-Morena bensejében,
a folyó évi augusztus havának 22-én. Don Quijote.“
– Most már megnyergelem Rocinantét – mondá Sancho – s aztán indulok.
– De még előbb egy tuczat őrjöngést be kell várnod! – szóla Don Quijote.
– Láttam én már nagyságodtól eleget – ismétlé Sancho előbbi állítását, –
hanem nagyobb az annál, hogy ez a hely, a hol nagyságodat magára hagyom,
ugy el van rejtve, hogy alig leszek képes újra ráakadni, ha visszatérek.
– Jegyezd meg magadnak jól a tájékoztató jeleket – mondá Don Quijote –
abban pedig bizonyos lehetsz, hogy én e vidékről el nem távozom. S lesz
gondom arra is, hogy felmenjek a legmagasabb sziklára, s onnan nézek
majd szélylyel, hogy visszatértedkor megpillanthassalak. Azonkivül
nehogy eltévedj és nyomot veszíts, az lesz a legbiztosabb, ha ezekből az
itt bőven tenyésző rekettyékből letörsz egy csomót s imitt-amott
elejtegeted, mig a tisztásra érsz; ezek aztán határkarókul és
útmutatókul szolgálnak majd, melyek hozzám vezetnek, ha visszatérsz.
– Ugy teszek – viszonzá Sancho – s miután jó nyaláb rekettyét levágott,
urának áldását kérte, majd mindkettőjöknek nem csekély sírása közben
elbúcsúzott tőle.
Felült azután Rocinantera, melyre nézve Don Quijote meghagyta neki, hogy
úgy vigyázzon rá, mint a szemevilágára. Majd útnak indult a síkság felé,
időről időre egy-egy rekettye-ágat hullatott a földre, a mint gazdája
tanácsolá. Ment tehát, habár gazdája egyre kiáltozott, hogy legalább
csak egyet-kettőt nézzen meg őrjöngő cselekedeteiből.
A nagy kiáltozásra, valami száz lépésnyi távolságról csakugyan
megfordúlt s oda kiáltá:
– Igaza volt nagyságodnak, hogy szükséges lesz legalább egy bolondságát
látnom, ha lelkiismereti furdalások nélkül meg akarok esküdni.
– Ugy-e mondtam? – kiáltá Don Quijote örömmel, – várj egykissé, Sancho,
meg lesz egy miatyánk alatt.
S azzal pánczélját, sisakját félrelökve, nekiszaladt, két bakugrást tett
a levegőbe, utána bukfenczet vetett, hogy a föld csak úgy döngött bele,
azután meg ugy hányta a czigány kereket, mint a szélmalom vitorlái.
Sanchonak elég volt ebből ennyi. Megfordítá Rocinante kantárját, most
már teljesen megnyugtatva afelől, bú nélkül megesküdhetik rá, hogy
gazdája csakugyan megbolondúlt.