Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a
kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak.
Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin
sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már
legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy
azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog,
nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami
olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret
gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok
fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda.
Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla:
– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s
viszik őket a gályákra.
– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit
munkára kényszeríteni?
– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz
tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak.
– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem
mennek szabad tetszésök szerint!
– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová
ugyan senki sem kivánkozik.
– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel
előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a
nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.
– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar
nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani?
De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias
szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok
vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal?
A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába
jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek, kik felől azonban ő
egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani.
– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném
hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket?
A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik
lovas őr végre igy válaszolt:
– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők
majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az
ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni.
Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a
rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel
mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz
sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat
cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek.
Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember
következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra
nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb
lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt
e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon
is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy
magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes,
találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak
tőle, hogy mégis megszökik.
– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem
bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal?
– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál.
Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines
de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.
– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna
magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én
nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem
Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza
előtt, az is elég dolgot ád.
– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert
majd akarata ellenére is elhallgattatom.
– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen
odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki,
valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem?
– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr.
– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy
ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha
valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten
hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete
történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines
de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet.
– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy
jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért.
– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna
is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban.
– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote.
– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja –
vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember
volt.
E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő
pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt:
– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki,
hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell
állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok
ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más
körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká
lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja,
arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa
által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért
álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly
silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az
okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne
akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos
urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak
menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek
szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká
tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több,
tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberek
ti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga
bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a
jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek
hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem
vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha
beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó
szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak
hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket.
– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa,
melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király
fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna
elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja.
Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a
borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát.
– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don
Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal
rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna
védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve
rajta, dárdájával a földre taszította.
Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki
puskát hozott magával. A többi őrök alig tudtak hová lenni
meglepetésökben e váratlan támadásra; mikor azonban magokhoz jöttek, a
lovasok kardot rántának, a gyalog dárdát szögezett s rárohantak Don
Quijotera, ki teljesen nyugodtan várta be őket s bizonyára nagyon pórúl
jár vala, ha a gályarabok, látva a szabadulásra kinálkozó alkalmat, ezt
meg nem ragadják s tördelni nem kezdik bilincseiket. A nagy zűrzavarban
az őrök majd a fegyenczekhez szaladtak, kik lánczaikat oldozák, majd Don
Quijotéra rohantak, ki őket ostromlá, s igy aztán a czéltalan
kapkodásban semmi sükerest nem végezhettek.
Sancho, ura példáját követve, Gines de Pasamontenek segített az
oldozkodásban, ki aztán a legelső is volt, ki szabadon és minden akadály
nélkül állt a mezőn s azonnal rárohanva a földre terített biztosra,
ettől elvette kardját és puskáját, mely utóbbit majd az egyik, majd a
másik őrre emelve, azonban egyikre sem sütve el, a térséget csakhamar
megtisztította az őröktől, kik futamodásban kerestek menedéket, részint
Pasamonte puskája, részint azon kőzápor elől, melyet a már szabadokká
lett gályarabok feléjök zúdítottak.
Sanchot nagyon elszomorítá ez a dolog, mert úgy vélte, hogy a
megfutamodottak azonnal feljelentik az esetet a Santa-Hermandad-nak,[7]
mely a félrevert harangok jeladására, azonnal keresésére kél majd a
fegyenczeknek. Közölte is urával ezen aggodalmát s kérve kérte, álljanak
ismét rögtön odább s rejtőzzenek el a közel lévő hegyes vadon sürűjébe.
– Jó, jó – mondá Don Quijote – de én tudom, hogy most mit kell
cselekednem.
S ezzel magához hívta a gályarabokat valamennyit, kik már szerteszét
csapongtak, miután a biztost egész bőrig kifosztották. Most azonban
visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, megtudni mi a kivánsága.
Ez pedig igy szólott:
– Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek az elvett
jótéteményekért, míg a hálátlanság azon bűnök egyike, melyek istent
leginkább sértik. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel
tapasztalhatátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjáúl azt kivánom,
sőt azt rendelem: vegyétek föl e lánczokat, melyektől nyakatokat
megszabadítám s induljatok rögtön Toboso városába s jelentkezzetek ott
Dulcinea del Toboso kisasszony előtt s mondjátok meg néki, hogy az ő
lovagja, a Bús-képü köszönti. Azután pontról pontra beszéljetek el
mindent a mi e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón
óhajtott szabadságot visszanyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán
mehettek, a merre kedvetek tartja.
A gályarabok nevében Gines de Pasamonte felelt ekképen:
– A mit nekünk nagyságod, a mi urunk és szabadítónk parancsol, azt
teljes és tökéletes lehetetlenség betölteni, mert mi csoportosan nem
járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, s akkor is kiki
arra, a merre néki legczélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a
földnek gyomrába, hogy a Santa-Hermandad meg ne találja, mely
kétségkivül azonnal utnak ered a mi keresésünkre. A mit nagyságod
cselekedhetik s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, ez az, hogy ama
hódolatot és megjelenést Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt fordítsa át
egy bizonyos számú áldás és jó kivánságra a mit nagyságodra mondanunk
kelljen, s a mit el lehet végezni mind éjjel, mind nappal, futva vagy
pihenve békében mint háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek
leszünk visszatérni az egyptomi húsos fazekakhoz, vagyis más szavakkal,
lánczainkat felvéve Toboso felé utra kelni: ez annyi volna mint azt
hinni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még reggeli tiz óra, s ezt
kérni tőlünk annyi, mint körtvélyt kivánni a szilfától.
– Akkor hát esküszöm – kiálta fel Don Quijote haragra lobbanva – te
silány ficzkó, Don Ginesillo de Parapillo, vagy mi neved, hogy te magad
fogsz menni, még pedig kezeden, lábadon és nyakadon minden lánczoddal.
A különben sem valami türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már
előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mint a ki képes
volt oly balgaságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) ily sérelmes
módon támadtatván meg, egyet kacsintott társaira, mire ezek szanaszét
oszolva oly kőzáport zúdítának Don Quijotera, hogy ha még annyi keze
volt volna is, nem vala képes magát pajzsával eléggé védelmezni; a
szegény Rocinante pedig oly keveset hederíte a sarkantyúra, mintha
valóságos érczből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonúlt s ezzel
védte magát a kőzápor ellen, mely mindkettejökre aláomlott.
Don Quijote sehogyse tudta magát úgy elpajzsozni, hogy isten a
megmondhatója hány meg hány kavics ne üsse oldalba s pedig oly erősen,
hogy végre is földre terült. Alighogy leesett, az egyik gonosztévő
mindjárt ott termett nála, lekapta fejéről a réztányért s három négyszer
jól hátba vágta vele, ugyanannyiszor a földre is odacsapkodta, minek
folytán majdnem darabokká tört.
Megfosztották felöltőjétől, melyet a pánczél fölött szokott viselni, de
lehuzták volna még az alatta lévő ruháját is, ha a pánczél nem
akadályoztatja.
Sancho szürét elvették s kifosztották mindenéből, jó szerencse, hogy még
a szamarát meghagyták. Utóbb azonban ez is odalett. Mikor a hadi
zsákmányt egymás közt felosztották, ment kiki a maga utján, sokkal
nagyobb gondja lévén arra hogyan rejtőzhetik el a rettegett
Santa-Hermandad elől, semmint arra, hogy lánczaikat felvegyék s Dulcinea
del Toboso kisasszony elé menjenek tisztelkedni.
Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradtak ott a
harczmezőn; a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva s néha
egyet-egyet legyintve fülével, mintha úgy vélné, hogy még most sincs
vége a kőviharnak, mely előbb fülei körül süvöltött, Rocinante ura
mellett feküdt elnyulva, minthogy az egyik kőcsapás őt is földre
terítette; Sancho egy ingben, a Santa-Hermandadtúl remegve; Don Quijote
pedig magán kivül a harag miatt, hogy épen azok bántak vele ily rútúl,
kiket oly nagy jótéteményben részesített.