Mambrin sisakjának meghódítása.
E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a
kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után
annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart
nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának
tovább, mint a merről tegnap jöttek.
Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a
fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból
volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla:
– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely
igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind
a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha
egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a
múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s
kijátszott a kallómalommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét
oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát
követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj
sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe
vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod,
megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem.
– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar –
mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik
kezünket egészen összekallanák.
– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a
kótisokhoz?
– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem,
a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel
bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik.
– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten –
hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen
közelít felénk s fején arany sisakot visel?
– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember
tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami
fényeset visz a fején.
– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj
magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül,
míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak,
melyre oly nagyon vágyakoztam.
– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt
mondom, hogy széna legyen s ne szalma.
S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel
támadásra készült.
A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette,
az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az
egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem
tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő
s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret
kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A
borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte
réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély
kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért,
mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott.
Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke
paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása
vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek
hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték.
[Illustration]
Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt,
se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve
neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért
hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott:
– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem
illet!
A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem
menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen
levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra
szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak,
hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél
Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt
elégedve.
Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett
sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla:
– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy
tallért mint annak a rendje.
Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a
sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla:
– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres
érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a
legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.
Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta
megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal
félbeszakasztá kaczagását.
– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote.
– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű
lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan,
mint valami borbély réztányér.
– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja
esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem
felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit
cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan
összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt
készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik.
Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem
zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még
pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy
viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is
elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.
A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho
szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély
szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód
nélkül beleszeretett.
A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra,
takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg
érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott
nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek
értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e
védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai,
egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen
kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle
majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új
nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld
volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don
Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg
a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem
tudta levenni.
A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt,
hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg
nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s
beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a
szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és
átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették.