Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha
szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál.
– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt
valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a
gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy
találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely
bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is.
Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho
pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát
felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert
olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak.
Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang
csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott
morajlani.
Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének
merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz
közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen
hamar inába szállt a bátorsága.
Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s
közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával
egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor
mint Don Quijote.
Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány
magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő
halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a
vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival
inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek
meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is
járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak.
Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el,
Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s
igy szóla:
– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végezésére s nagy
diadalok kiküzdésére születtem. Ime, hű és derék fegyvernök, jól
láthatod ez éj áthathatatlan sötétségét, rendkivüli némaságát, e fák
tompa és zürzavart susogását, ama viznek rémület gerjesztő morajlását,
melynek felkeresésére indultunk, s ama szünet nélküli ütéseket, melyek
fülünket sértik és sebzik. Mindezek együtt véve vagy egyenként,
elegendők volnának félelmet, megrémülést s elszörnyedést gerjeszteni,
magának a harczok istenének, Marsnak kebelében; mennyivel inkább tehát
az olyanban, a mely nem szokott hozzá hasonló eseményekhez és
kalandokhoz. Mindazonáltal mindezek, a miket előtted lefestettem, az én
lelkemet csak inkább ébresztik és lángra keltik elannyira, hogy szívem
már is ég a vágytól, belebocsátkozni e kalandba, lássék az bármily
rettenetesnek. Igy tehát szorítsd meg kissé Rocinante terhellőjét és
aztán Isten veled! Várj itt reám három napig, de ne tovább, mert ha
azalatt itt nem leszek, akkor bátran visszatérhetsz falunkba, onnan
pedig, – ha oly jó akarsz lenni hozzám, megteszed azt a szívességet, –
menj el Tobosoba, s mondd meg a páratlan tökéletességü Dulcineának, hogy
rabjává lett lovagja halált szenvedett, mert oly hős tettekre
ragadtatott, melyek méltóvá tevék, hogy Dulcinea lovagjának nevezzék.
Mikor Sancho urának e szavait hallá, sírva fakadt mint senki még
keservesebben a világon, s így szóla:
– Ugyan miért is akar nagyságod ebbe a rettenetes kalandba keveredni?
Ime éjszaka van, nem lát bennünket senki, bízvást utra kerekedhetünk, s
elkerülhetjük a veszedelmet, ha három napig nem iszunk is. S minthogy
senki sincs, a ki látna, senki se nevezhet bennünket gyáváknak. De nem
is jó az Istent kisérteni! Elég csoda már az is, a mit az ég
nagyságoddal tett, hogy ment maradt a levegőbe lódítástól, a mi engemet
ért, s győztesen, szabadon és sértetlenül távozott annyi ellenség közül,
a hány azt a holttestet környezé. S ha mind ez meg nem indítja s el nem
lágyítja még e kemény szivet: indítsa meg az a gondolat, hogy mihelyest
nagyságod ismét eltávozik, én félelmemben mindjárt rögtön szörnyet
halok. Eljöttem onnan hazulról, elhagytam feleségemet, családomat hogy,
nagyságodat szolgáljam, mert azt gondoltam állapotom majd jobbra s nem
roszabbra fordúl. Hanem, valamint a kapzsiság kirepeszti a zsákot, nekem
csakugyan tönkre tette minden reményemet, mert a mikor legelevenebben
képzeltem már, hogy enyim az az átkozott pokolsziget, melyet nagyságod
oly sokszor igért: most azt kell látnom, hogy ennek fejében és díja
gyanánt nagyságod magamra hagy ebben az ember nem lakta pusztaságban.
Mindenre kérem, a mi szent, kedves gazdám, ne tegyen ily
szerencsétlenné; s ha már semmikép se akar elállni azon szándékától,
hogy e dolgot elköveti, halaszsza legalább reggelre, mert a mint pásztor
koromból tudom, nekem úgy látszik két-három óra mulva hajnalodik már,
mert a kis medve szája feje fölött áll, mig éjfélkor még a bal karja
irányában szokott lenni.
– Hogyan láthatod te azt, Sancho, – mondá Don Quijote – hogy a kis medve
feje, lába merre fekszik, hiszen az éj egészen korom setét s az egész
égboltozaton egyetlen csillag se látható.
– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a félelemnek sok a szeme, s ha még azt
is meglátja, a mi a föld alatt van, hogy ne látná meg azt, a mi az égen
van? Egyébiránt azt az ember különben is kitalálhatja, hogy nemsokára
okvetetlenűl hajnalodik.
– Hajnalodjék vagy se – folytatá a feleselést Don Quijote – soha ne
mondhassa senki én rólam, hogy könnyek és esdeklések eltántorítottak
attól, a mit mint lovag, cselekedni tartozom. Igy tehát kérlek Sancho,
hallgass; – az Úr majd gondot visel mind a kettőnkre. Most pedig
szorítsd meg jól Rocinante terhellőjét s maradj aztán itt, majd meglátsz
engem vagy élve vagy halva nemsokára.
Sancho látván gazdájának teljes elhatározottságát, valamint azt is, hogy
könnyei, tanácsai és esedezése mind csak falra hányt borsó: olyan
cselhez kivánt folyamodni, a melylyel talán sükerülhetett gazdáját egész
reggelig visszatartóztatni. Igy tehát, midőn a paripának terhelőjét
megszorítá, szamara kötőfékével Rocinante két lábát egészen csendesen és
észrevétlenül megnyügözé, ugy hogy a midőn Don Quijote indulni akart,
nem tudott, mert a paripa csak ugrálva volt képes megmozdulni.
Sancho Panza látván, hogy a furfangosság jól sült el, igy szóla:
– Lám, señor, nem hiába sírtam-ríttam, az ég könyörült rajtam, s az
akarja, hogy Rocinante meg se tudjon mocczanni; s ha nagyságod fel nem
hagy azzal, hogy a lovat még tovább is üsse, verje, majd magára
haragítja a sorsot, vagy is, a mint mondani szokták: neki rúg a
tövisnek.
Don Quijote majdnem kétségbe volt esve, mert mennél jobban sarkantyuzta
a lovat, annál kevésbé mozdúlt, s így a nélkül, hogy nyomára jutott
volna a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát s kész lőn bevárni,
mig kihajnalodik vagy Rocinante képes lesz megmozdúlni, mert szentül
hitte, hogy az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, semmint Sancho
furfangossága. Így tehát ekkép szóla:
– Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdúlni: isten
neki, bevárom hát nyugodtan a mig megvirrad, habár szívemből meg tudnám
síratni, hogy a hajnal még oly messze van!
– Azt ugyan kár volna tenni – mondá Sancho – majd elmulattatom én
nagyságodat s mesélek akár reggelig, ha ugyan nagyságod nem akar talán
leszállani s kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, mint a
kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebbek legyenek, ha majd a
veszedelembe bele kell rohanni.
– Leszállani s aludni én? – kérdé Don Quijote – avagy olyan lovagnak
gondolsz-e engemet, a ki pihenni tudna a veszély idején? Ám aludjál te,
a ki alvásra vagy teremtve, vagy tedd a mit akarsz, én azonban azt fogom
cselekedni, a mit állásomhoz legillőbnek látok.
Ne gerjedjen haragra, nagyságos uram, – mondá Sancho – nem rosz
szándékból mondottam.
S azzal odamenvén hozzája, egyik kezét rátette a nyeregkápára, másikat a
nyereg hátuljára, ugy, hogy urának lábát egészen átkarolta, mert egy
hajszálnyira se merészelt volna eltávozni tőle, annyira borsózott a háta
amaz ütésektől, melyek szakadatlanúl még mindig felhangzottak.
Don Quijote felszólítá, hogy ám beszéljen tehát valami mulattatót, a
mint igérte, mire Sancho viszonzá: megtenné szivesen, csakhogy ettől a
szűnni nem akaró átkozott zajtól annyira meg van rőkönyödve, hogy a
nyelve se forog a szájában.
– De azért majd csak összeszedem minden erőmet – tevé hozzá – s mesélek
egyet, és ha senki félbe nem szakaszt, a mig a végére érek: mondhatom,
hogy helyre egy mese lesz. Vigyázzon hát nagyságod, kezdődik már: Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer Estremadura egyik falujában egy
kecskepásztor, akarom mondani olyan ember, a ki kecskéket őrzött, mely
nyájőrt vagy kecspásztort, mint mesémben ezután nevezem, Lope Ruiznak
hívták, s ennek a Lope Ruiznak, a kecskéket őrző pásztornak, de
egyszersmind nyájtulajdonosnak…
– Ne szaporítsd a szót annyira! – kiálta fel Don Quijote már Sancho
meséjének elején is majdnem kétségbeesve az elbeszélő hosszadalmasságán
– ha tovább is így folytatod elbeszélésedet, hogy minden szavadat
kétszer ismétled, el nem végzed holnaputánig se. Mondd egy folytában,
mint értelmes emberhez illik, ha pedig ugy nem tudod, akkor inkább
hallgass.
– Az én szülőföldemen – mondá Sancho – így szokás mesélni, a hogy én
kezdtem; én máshogyan nem tudok, az pedig nincs rendén, ha nagyságod azt
követeli tőlem, hogy egészen új szokást kezdjek.
– Mondd tehát a mint akarod – szóla Don Quijote – mert ha már egyszer
úgy is arra vagyok kárhoztatva hogy téged hallgassalak, akkor hát csak
folytasd.
– Nos tehát, a mint mondám, kedves lelkem uram – folytatá a fegyvernök,
ki még szavainak vontatott kiejtésével is húzni akarta az időt – volt
ennek a Lope Ruiznak háromezerháromszázharminczhárom kecskéje.
Minekutána ez a tenger kecske igen hamar lelegelt egy-egy mezőt, a
másikra kellett őket áthajtani, s így ért az a bizonyos Ruiz, a
kecskepásztor és tulajdonos, egy folyócskához, melyen a kecskéket át
akarta hajtani. Ez a folyócska pedig olyan folyócska volt, hogy nyáron
át majdnem mindig egészen kiszáradt, úgy hogy száraz lábbal is át
lehetett menni rajta, vagy legalább is könnyü szerrel meglábolni. A
pásztor azt gondolta most is úgy lesz, s egész bátorsággal odahajtotta a
háromezerháromszázharminczhárom kecskét egy átkelőhez, a merre rendesen
gyalogok és lábas jószág a folyón át szoktak kelni. De ime mit s mit nem
kell látnia? azt látja, hogy az átkelőnek se híre se hamva, mert a múlt
napi esőktől a víz úgy megdagadt, hogy majd egy volt a partjával. Mit
tegyen, hova legyen a sok kecskéjével, vissza nem hajthatja, bele sem
ugrathatja, – hát lelkem adta, meglát a nagy töprenkedés közben a túlsó
parton egy halász embert, a ki egy kis lélekvesztőn lubiczkol a viz
színén. No e lesz az én emberem, mondá Lope Ruiz, ez majd átviszi az én
háromezerháromszázharminczhárom kecskémet valamennyit. Meg is
szólította, meg is egyeztek, de hát kincsem adta, a halász bárkája olyan
iczunka-piczunka volt, hogy a gazdáján kívül egyetlen egy kecskénél több
bele nem fért volna egy arany almáért se, de még ez ís csak úgy fért
bele, hogy az árnyékát künn kellett hagynia. A halász hát egyenkint
szállította a túlsó partra a kecskéket; de most vigyázzon nagyságos
uram, s el ne téveszsze, hogy hányat vitt át, mert az ám a fő ebben a
csali-mesében, hogy számon tudjuk tartani az átvitt kecskéket; mert ha a
hallgató ezekből csak egyet is elvét, vége lesz a mesének s én egy
kukkot se tudok aztán mondani. Vitt egyet, oda ért, letette: visszajött,
vitt egy mást, oda ért, kitette; meg visszajött, vitte, – meg oda ért,
letette, meg vissza, meg oda, még egyszer, meg egyszer… de még azt is
meg kell ám mondanom, hogy ez az ide oda menés nem volt ám valami nagyon
könnyü, mert a túlsó part igen meredek és csúszós volt, s minden kecskét
ölben kellett felvinni rajt. De azért a halász ujra átjött, megint
elvitt egyet, aztán megint…
– A Krisztus szerelmére! – kiáltá fel Don Quijote – mondd ki hát egy
szóval hogy átvitte valamennyit, mert ha te is így evezgetsz egyenként
ide meg oda azzal a háromezerháromszázharminczhárom kecskével, el nem
végzed harminczhárom esztendeig!
– Hány ment át már eddig? – kérdé Sancho.
– Az ördög jobban tudja! – felelt a lovag türelmetlenül.
– No hát akkor az ördög mondja tovább – viszonzá Sancho – mert én előre
megmondtam, hogy mihelyt nagyságod elvéti a kecskék számát, az én
mesémnek is azonnal vége lesz.
– No az igaz, hogy ostoba egy mese – jegyzé meg Don Quijote – de hiszen
a te eszedtől nem is lehetett mást várni. Azonban az is meglehet, hogy
félelmed szakasztotta el meséd szálát, mert az ütések csakugyan nem
akartak szűnni, s így alkalmasint azok zavarták meg elmédet.
– Az is meglehet – viszonzá Sancho – annyit azonban tudok, hogy az én
történetemből nincs több elmondani való, mert annak ott van a vége, a
hol az átvitt kecskék számának eltévesztése kezdődik.
Sancho Panza ezzel a sületlen csali mesével mégis csak czélját érte.
Kihúzta vele az időt a hajnal hasadásáig. Ekkor Rocinante lábairól
levette a nyügöt, úgy hogy a nemes paripa már szabadabban tudta mozgatni
nyargaláshoz nem igen szoktatott lábait.
Don Quijote látván, hogy Rocinante megszabadúlt már a varázs alól, ezt a
legjobb jelnek tekinté s egyszersmind azt hitte, itt is az ideje, hogy
ama rémítő kalandba belebocsátkozzék.
Most már a tárgyakat is világosan ki lehete venni, s Don Quijote úgy
látta, hogy több magas gesztenyefa környezi őket, s ezek okozták amaz
áthathatatlan sötétséget. Azonban azt is tapasztalá, hogy a csapdosás
még most se szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatá; s nem levén
képes magát tovább visszatartóztatni, még egyszer búcsút vett Sanchotól,
s meghagyta neki, várjon itt rá legfölebb három napig, s ha – mint már
előbb mondá – még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja,
isten úgy akará, hogy életének e rettenetes kalandban legyen vége.
Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is
meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget
árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak
eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak.
Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen
kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig
mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére
érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas
vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható,
inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama
szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök.
Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote
azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben
magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére
e rettenetes utban és vállalatban.
Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak
tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül
kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet
okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál
egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a
borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át
rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy
kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj
származott.
A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda
lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha
restelné a dolgot.
Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza
majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már
elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy
Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre
elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania
mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta
abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mint legelőször,
mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel,
kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla:
– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy
diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden
vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a
félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották.
Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s
annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele
Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe
kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem.
Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt,
hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát
így szóla:
– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam!
– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám
mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis,
hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi
bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e
nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon
kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez
lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam,
míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt
születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat
kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy
egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám
űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.
– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy
tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán
azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog?
Don Quijote nem értette hová czéloz.
– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt
megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után
egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy
egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok
szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak.
– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit
említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni
fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma.
Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld
magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt
olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt,
hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s
nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell
felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom
tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége
legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad
egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád,
meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik.
Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a
fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép
csendesen hallgatott.