A mit a holtak adhatnak az élőknek.
Don Quijote reménysége jódarabig nem látszék teljesülni. Sem hajlékot
nem találtak, a hol az éjen át megpihenhessenek, – sem semmiféle
eleséget, a mivel éhségöket csillapíthatták volna.
Már jóformán besötétedett, de azért útjokat tovább folytatták, mert
Sancho azt gondolá, az út mentén előbb-utóbb mégis csak kell valami
vendéglőfélére akadniok. Most az egyszer azonban egészen más, és sokkal
érdekesebb kaland volt megírva felőlök a sors könyvében. Ugyanis a mint
még jó darabig haladtak, s mindenütt egy hivogató, barátságos fénynek,
valami vendéglő megvilágított ablakának megcsillanását lesték: az egy
helyett egyszer csak számos fénypont villant fel, de sőt közelített
feléjök mint megannyi mozgó csillagok.
Sancho egészen elhült rémültében a mint ezeket látta, sőt maga Don
Quijote is megdöbbent. Amaz megrántá szamarának kötőfékét, emez lova
kantárszíját, megálltak s a szemök is kidűlledt, úgy nézték, mi lehet az
a világosság.
S ime látták, hogy a fénypontok mindegyre közelebb jönnek feléjök, s
mennél közelebb jönnek, annál nagyobbakká lesznek, mely látományra
Sancho úgy remegett mint a kocsonya, Don Quijotenak pedig minden
hajaszála égnek állt; utóbb aztán mégis neki bátorodva, így szóla:
– Ez, Sancho, minden kétségen kivül a legnagyobb és legveszedelmesebb
kaland lesz, melyben szükség, hogy teljes erőmet és bátorságomat
összeszedjem.
– Jaj nekem boldogtalannak, – mondá Sancho – ha ebben a kalandban megint
kisértetekkel gyűlik meg a bajunk, már pedig úgy lesz: hol kapok én
annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem?
– S legyenek bár kisértetek – szólt Don Quijote – nem fogom tűrni, hogy
csak ruhádnak szegélyét is megérintsék. Mert ha a múlt alkalommal oly
gonosz játékot űztek veled, ez azért volt, mert a kerités falán át nem
mászhattam; most azonban sík mezőn vagyunk, a hol kardomat úgy
villogtathatom a hogy akarom.
– Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák, eréjét veszik mint a multkor
tették – mondá Sancho – mit ér akkor, akár nyílt mezőn legyünk akár sem.
– Mind a mellett bátorság, Sancho – szóla Don Quijote – csak bátorság!
Majd meglátod, hogy az nálam nem hiányzik.
– Nálam se, csak legalább egy mértföldnyire volnánk innen! – tevé hozzá
Sancho s azzal mindketten meghuzódtak az út szélén s folyton azt
vizsgálták, mik lehetnek ama közelítő fényvilágok?
Nem sokára számos fehér inges alak merűlt fel előttök, kiknek ijesztő
külseje annyira megrémíté Sancho Panza szívét, hogy a foga úgy vaczogott
bele, mint a kit a negyed napos hideg ráz, s ez a szívdobogás és
fogvaczogás még erősebben eléfogta őket, mikor az egész dologgal
tisztába jöttek.
Mert ime valami húsz fehér ingbe öltözött alakot vőnek észre, a kik mind
lóháton voltak, kezökben égő fáklyával. Ezek mögött fekete, gyászszal
bevont lovas függő hintó tűnt elé, ennek nyomában pedig hat lovas ember,
gyászszal borítva egész az öszvérek lábáig, mert nyugodt menetelökből
csakhamar világosan ki lehetett venni, hogy nem lovon ülnek.
A fehér ingesek halk, siralmas hangon folytonosan mormogtak valamit
magokban.
Ez a különös látomány ily késő éji órán e magános pusztaságon, teljesen
elegendő volt arra, hogy nemcsak Sancho szívét, de még gazdájáét is
egészen elrémítse s igy, a midőn ez utóbbi még csak megdöbbent, amannak
már egészen az inába szállt a bátorsága.
Hanem a lovag egyszerre egészen más emberré lett, mert képzelő tehetsége
a legnagyobb elevenséggel, abban a nyomban könyveinek valamelyik
kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelé, hogy a függő hintó holttest
vivő, melyben valami halálra sebzett vagy élte fosztott lovagot visznek,
a kiért boszut állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Igy tehát minden
szó nélkül dárdarudját támadásra feszíté, a nyeregben feszesen helyet
foglalt s urias fenkölt magatartással odaállt az útnak kellő közepére, a
merre a fehér ingeseknek okvetetlenűl el kelle vonulniok. Midőn ezek
egészen közel érkeztek már hozzá, emelt hangon rájok kiálta:
– Megálljatok, lovagok, bár kik legyetek, s adjatok számot nekem arrúl:
kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek s mit visztek ama ravatalon?
Mert a mint látszik, vagy ti követtettek el vagy ellenetek követett el
más, valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm,
hogy vagy titeket büntesselek azon gonoszért a mit tettetek, vagy
értetek álljak boszút azon sérelemért, a mit rajtatok elkövettek.
– Utunk igen sietős – mondá a fehér ingesek egyike – mert a fogadó
messze van még s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre
megfeleljünk.
S azzal öszvérét megsarkantyuzva tovább haladt.
Ez a válasz mélyen sérté Don Quijotet s nem volt rest, hanem megkapta az
öszvért zablatövön s harsányon felkiáltá:
– Megállj és légy udvariasabb s adj számot mindarról, a miről
kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind valamennyien!
Az öszvér ijedős volt s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott,
hogy két hátulsó lábára ágaskodva gazdáját hanyatt vágta a földre.
Az egyik gyalog szolga látván a fehér ingesnek esését szidalmazni kezdé
Don Quijotét, ennek pedig – ki már különben is lángolt a haragtól – több
se kellett s a szögzett lándzsa rúddal neki rontott az egyik
gyászruhásnak, s egy hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a
többinek esvén, érdemes volt látni, mily gyorsasággal támadá meg s
kergette szélylyel őket. A fehér ingesek mind félénk s fegyvertelen nép
valának, így tehát könnyü szerrel megszalaszthatók a tusában; lobogó
fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek s úgy
lótottak-futottak, mint a kik egészen meg vannak keveredve. A
gyászruhába öltözöttek azonban hosszú ruháikba egészen tetőtől talpig be
lévén burkolva, meg sem mocczanhattak, úgy hogy Don Quijote kénye-kedve
szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is kényszeríté őket, hogy
helyöket elhagyják, mi közben mindnyájan azt hitték, hogy ez nem is
ember, hanem maga az elszabadúlt ördög, a ki azért jött, hogy elragadja
tőlök a holttestet, melyet a függő hintón magokkal hoztak.
Sancho látta mindezt s urának bátorságán csodálkozva, ekkép szóla
magában:
– De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán is oly bátor és
hatalmas, mint a hogy magáról állítja.
Egy égő fáklya feküdt a földön az első lovag mellett, kit az öszvér
levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre
terültet s a rúd hegyét arczának tartva, azt mondá neki: adja meg magát
különben halálfia.
A földön fekvő erre így válaszolt:
– Már is megadtam magamat egészen úgy, hogy mocczanni sem tudok, mert az
egyik bokám kificzamodott. Esdekelve kérem nagyságodat, ha keresztény
lovag ne bántson, mert különben nagy szentségtörést fog elkövetni,
minthogy én immár felszentelt pap vagyok.
– De ki az ördög hozta hát ide önt – kérdé Don Quijote – ha egyházi
férfiu?
– Ki hozott ide, señor? – viszonzá a földön fekvő – tulajdon
szerencsétlenségem.
– S pedig még nagyobb is fenyegeti – mondá Don Quijote – ha meg nem
felel mindazon kérdéseimre, melyeket az imént intéztem.
– Könnyü lesz mindazokra válaszolnom nagyságodnak – viszonzá a földre
terített – s először is azon kezdem, hogy az én nevem Alonzo Lopez,
szülőföldem Alconbendas, Baeza városából jövünk más tizenegy pappal, kik
amott szaladnak az égő fáklyákkal. Segovia városába törekszünk s ama
függő hintóban egy halottat viszünk, ki életében lovag volt s ott halt
meg Baezában, a hol el is temették, most azonban, a mint már említém,
porhüvelyét családi sírboltjába viszszük, mely az ő szülőföldén van
Segoviában.
– S ki okozta halálát? – kérdé Don Quijote.
– A súlyos betegség, mely másfél esztendeig gyötörte – hangzék a válasz
– míg isten kegyelme végre feloldozta szenvedéséből.
– Ily módon – viszonzá a lovag – istenem fölment azon teendőtől, hogy az
elköltözöttért bosszút álljak, a mit pedig meg kellett volna
cselekednem, ha más okozta volna halálát. S minthogy tisztelendőséged
most már udvariasan megmondá nevét, hasonlóval tartozom én is; tudja meg
tehát, hogy én manchai lovag vagyok s nevem Don Quijote; tisztem és
foglalkozásom pedig az, hogy szerte járok a világban s eligazítom a
ferdeségeket s jóvá teszem a sértéseket.
– Nem tudom, mit jelenthet az: a ferdeségeket eligazítani; – mondá a pap
– legalább a mi bennem egyenes volt, azt ferdévé tette, minthogy az
egyik lábamat eltörte, a mely teljes egész életemben se lesz többé
egyenes; a sértés pedig, melyet nálam jóvá tett, az vala, hogy nekem
olyan sérelmet okozott, mely sérülés marad mindörökre, s bizony
vesztemre történt találkozásom nagyságoddal, ki kalandokat szokott
keresni.
– Minden bajnak megvan a maga oka – mondá Don Quijote – az önöké pedig
az volt, señor Alonzo Lopez, hogy úgy jöttek, a mint jöttek, éjnek
idején, beburkolózva, égő fáklyával, imádságot mormolva, gyászszal
borítva, ugy hogy az egész olyannak látszott, mintha valami gonosz,
túlvilági mesterség volna. Én tehát el nem mulaszthatám kötelességem
teljesítését s meg kelle önöket támadnom, de meg is támadtam volna, bár
a pokol valóságos ördögeinek tudjam, a kiknek csakugyan tartottam és
gondoltam is.
– Ha már a sors úgy akarta – mondá a földön fekvő – esdekelve kérem
nagyságodat, kóbor lovag úr, ki ennyire tönkre tett: segítsen fel
legalább ez az öszvér alól, mert az egyik lábam a kengyelvas és a nyereg
közé szorúlt.
– Én bizony egész reggelig elbeszélgettem volna – mondá Don Quijote –
miért előbb nem szólt bajáról?
Akkor rögtön odakiáltotta Sancho Panzát; de bizony ennek kisebb gondja
is nagyobb volt a sietésnél, mert kedvire azzal foglalkozott, hogy egy
jól megtermett s élelmi szerekkel dúsan megterhelt izmos öszvért
fosztogatott kí, melyet a tisztelendő urak magokkal hoztak. Sancho
hamarjában zsákká hurkolta a szürét, s valamit csak talált és kaphatott,
ebbe bele rakta, rávetette szamarára s csak azután sietett urához és
segített neki a szegény megsebzettet az öszvér terhe alól kíszabadítani.
Miután feltette barmára, kezébe adta fáklyáját, Don Quijote pedig azt
mondá neki, menjen többi társa után, s jelentse részéről azoknak is
bocsánatkérését az elkövetett sérelemért, melyet semmi áron sem volt
szabad elmulasztania. Sancho pedig még ezt tevé hozzá:
– S ha talán azon urak tudni akarják, ki volt ama hős, ki őket így
megtámadta: mondja meg nekik atyaságod, hogy az a hírneves Don Quijote
de la Mancha volt, más nevén pedig a „Búsképü lovag.“
Ezzel a pap eltávozott; Don Quijote pedig először is azt kérdé igen nagy
érdekeltséggel Sanchotól: mi indította arra, hogy a mi eddigelé soha se
történt, a „Búsképü lovagnak“ nevezze?
– Megmondom nagyságodnak – viszonzá Sancho – erre bizony az indított,
hogy a mint ama pórúl járt egyházi ember fáklyájának világánál néztem:
nagyságod igazán olyan bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha
életemben nem láttam. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy nagyságod ezen
viaskodásban már nagyon kimerűlt, vagy az, hogy metsző és zápfogai
kipotyogtak.
– Nem ez az oka – viszonzá Don Quijote fontos képpel – hanem bizonyára
az, hogy azon bölcs, a ki tetteimet megírni hivatva lesz, az látta
jónak, hogy válaszszak én is valami melléknevet, a mint minden régi
lovag is cselekedett. Így az egyik a „Lángkardú lovag“-nak nevezte
magát, a másik az „Egyszarvnak“; ez a „Phönix-madár“ lovagja volt, amaz
meg a „Halál lovagja,“ szóval: ilyen nevek alatt valának ismeretesek a
föld egész kerekségén. Kell is a kóbor lovagnak valami nevezetes
eseményről vett ilyen melléknevének lenni, s azért mondom, ama már
említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatá néked eszedbe most, hogy
engem a Bús-képü lovagnak nevezz el, a mint a mai naptól kezdve ezután
valóban hivatni is akarom magamat. S hogy ezen név annál jobban illjék
hozzám: mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot
festetek.
– Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni – mondá Sancho – csak
annyit kellene tennie nagyságodnak, hogy mutassa meg a saját képét, s
aki csak látja, minden egyéb kép és czímer nélkül is a Bús-képü lovagnak
fogja nevezni.
Don Quijote elnevette magát Sancho ez ármányos megjegyzésén; mindazáltal
csakugyan elhatározá, hogy felveszi ezen melléknevet, valamint előbbi
feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti pajzsára. Azután így
szóla:
– Nézzük már most a holttestet.
Ebbe azonban Sancho semmi szín alatt bele nem egyezett.
– Uram – mondá – nagyságod ezen veszedelmes kalandot sokkal
szerencsésebben fejezte be akármelyiknél azok közül, melyeknek eddigelé
tanúja voltam. Nem lehetetlen, hogy ennek a csapatnak, a mely ugyan le
van győzve és szélylyel van szórva, egyszer csak eszébe jut, hogy
egyetlen ember győzte le őket s erre aztán haragra lobbannak, s
megszégyenűlten visszatérnek, felkeresnek bennünket s úgy elvernek, hogy
megemlegetjük. A szamár olyan sorban van, hogy jobb se kell, a hegység
közel, az éhség gyötör: nem tehetünk okosabbat, mint szépcsendesen
kereket oldani, s aztán mint a példabeszéd tartja: halott menjen sírba,
eleven meg torba.
S azzal, szamarával előre rugtatva kérte urát induljon el utána; ez
pedig látván, hogy Sanchonak csakugyan igaza van, hajtott az okos szóra
s minden feleselés nélkül követé.
Rövid haladás után két kisebbecske hegy között téres és rejtett völgybe
jutottanak, a hol le is szálltak, Sancho pedig terhétől megkönnyebbíté
szamarát s a zöld fűre letelepűlvén, az éhségnek fűszerével a reggelit,
ebédet és vacsorát egy füst alatt költék el, s mind a ketten igen
jóízűen lakoztak a hadi törvények szerint – legalább a mint azokat ők
magyarázták – egészen jogosan ejtett zsákmányból.
Mindazáltal a szerencsétlenség most is csak üldözte őket, a mi fölött
kivált Sancho kesergett legjobban: ugyanis nem volt egy csöpp boruk, de
még csak egy korty vizök se, a mibe ajkokat belemárthatták volna.
Sanchot tehát szörnyen gyötörte a szomjuság s mihelyest meglátta, hogy
azt a rétet, melyre letelepültek, dúsgazdag zöld fű borítja, rögtön ily
szavakra fakadt, mint a következő fejezetben azonnal elmondjuk: