A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante
szokatlan elevensége volt az eléidézője.
Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a
zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem
töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető
kecskepásztoroknál.
Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart,
mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen
védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?
Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga
ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a
pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak;
merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.
Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az
elmondásra.
Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön,
ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi
ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek,
s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet,
legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának
hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy
gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte
terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán,
nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy
pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett
volna találni.
Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a
gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a
tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás
társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak.
Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene
nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt,
hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s
korbácscsal parancsolná is.
De imé mi történt?
Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor
egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni.
A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül
nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni.
A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a
völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg
akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók
nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira
megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy
pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová
lenni haragjukban.
– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még
megszalasztja az egész ménesünket.
Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki
doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek
Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége
szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem
akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez.
Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól
megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy
simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről,
ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját.
Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s
habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére
siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a
nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint
valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel
derékon ketté tört.
– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot
rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is.
S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért,
hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől
visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta:
– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá
aprítanak!
– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat
boszulatlan nem hagyom!
A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak
feléje:
– Nem döglött meg, szuszog még!
De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak
olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe
jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett
feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a
fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő
bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában
mindjárt kibuggyant.
A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos
ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt
is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don
Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod!
Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani;
hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy
oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy
ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is
oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván
ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték
őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is
mozdulatlanokká válltak.
Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is
mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna:
szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül
előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a
ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével
megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies
tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon
megkedvelteté.
Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta
meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából
magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van
gazdája közelében, igy szóla hozzá:
– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote!
– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint
megporhanyított fegyvernöke.
– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho – adjon nagyságod
egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van
nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról
is, a hogy a sebekről használ.
– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk
lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha
csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt,
csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet.
– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt
tudjuk megmozdítani?
– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan
nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad
kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló
lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e
büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho
barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen
csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem
te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha
aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s
megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer
esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed
ezen én hatalmas karomnak hősisége.
Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse
terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert
diadala.
Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e
figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá:
– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok
tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell
tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására,
minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok
kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve,
fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha
elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem
veszekszem senkivel a világon.
Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt:
– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek
s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves
gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőled nem a békeszeretet, hanem a
gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom
üsse a markát.
– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó?
Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives
megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak
ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó
vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is
fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten
kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket.
Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet
ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére.
Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá
Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani.
Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta
jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre
aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan –
adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart
egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak
megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így
biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem
állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön
a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja:
– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt
esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg
ilyen kegyetlenül.
Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben
legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen
odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére
emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig
kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak,
s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra,
arra felé, a merre az országútat sejtette.
Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg
nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet
ne vessen a völgyre s azt ne mondja:
– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom,
itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte!