Egy elbűvölt mór kisért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho
Panza repűlni tanúl.
A jó szerencse úgy akarta, hogy a Sancho által vezetett különös menet
alig haladt félmértföldnyire, s az országútra már is rá akadtak, melynek
mentében egy-két óra mulva, még az alkonyat beállta előtt, egy útszéli
vendégfogadót pillantottak meg, melyet Don Quijote, Sanchonak kínjára,
magának pedig örömére, várkastélynak nézett.
Sancho váltig állította, hogy vendégfogadó; gazdája meg azt, hogy
várkastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb végit érték az
útnak mint a vitának. S így Sancho a nélkül, hogy bizonyosan tudta
volna, melyiköknek van tehát valóban igaza, bevonult egész csapatostul.
A fogadós elég előzékenységgel elibök sietett, s alighogy meglátta a
szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt azt kérdezte
Sanchotól: mi baja ennek a pánczélos lovagnak?
Sancho nagy határozottan azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról
zuhant alá s kissé összezúzta a bordáit.
A fogadósné is mindjárt kisietett, a ki igen jószívű asszony volt, s
megpillantva a szenvedő vendéget, mindjárt kiáltott lányának,
szolgálójának s megparancsolta, vessenek ágyat a megsérültnek.
A szerencsétlenség sohasem szokott egyedül járni; társáúl most is az a
körülmény szegődött, hogy a szűkecske fogadó minden szobája tele volt
vendéggel, úgy hogy Don Quijote számára csak egy padláskamrában jutott
már hely, a hol a két leány vetett neki ágyat, de kegyetlent. Ebben a
kamrában, mely az első pillanatra elárúlta, hogy csak is ilyen
rendkívüli alkalmakkor használják vendégszobának, egyébkor pedig
szénapadlás gyanánt szolgál: volt már egy vetett ágy mélyen bent a
falnál; öszvérek nyereg-szerszámából s pokróczaiból vetette magának egy
jó módú asturiai öszvér-hajcsár, a ki szinte itt szállt meg a
vendéglőben s czimboráival együtt odabent borozott most az ivóban.
Don Quijote ágya, a leányok minden gondossága daczára sem lett olyan
kényelmessé, mint az a beljebb lévő, mert a vendéglőben sem ágy, sem
ágynemű nem volt oly fölös számmal, hogy még ide is kényelmes és
tisztességes kerűlt volna. Két biczegő kecskelábra rátettek három-négy
szál gyalulatlan deszkát, ezekre meg egy matraczot, csakhogy az olyan
vékony volt, hogy paplannak látszott, s teli görcsös csomókkal, mikre az
ember bizvást rájok foghatta volna keménységök után, hogy mindmegannyi
kőkavics, ha ugyan a matracz héjnak hasadásai azt nem árulják el, hogy
összekóczolódott lószőrpamatok. Erre aztán két lepedő lett terítve, de
olyan kérges, hogy bőrpaizst lehetett volna készíteni belőlök, s végre
egy takaró, melynek minden szálát egyenkint kényelmesen meg lehetett
volna számlálni, a nélkül hogy a szem csak egyetlen-egyet is
eltéveszszen.
Ebbe az átkozott ágyba feküdt le tehát Don Quijote, s a fogadósné a
házbeliek segítségével mindjárt hozzá fogott a flastrom felrakásához.
Hanem, a mint a kötözés alkalmával azt vette észre, hogy a lovag vállán
s karjain imitt amott kékesvörös daganat hurkák keltek, a miknek magvát
somfapálczákkal szokás vetegetni, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja:
neki úgy látszik, hogy ezeket talán nem is ütődések, hanem ütlegek
okozták.
– Dehogy ütlegek, dehogy! – viszonzá Sancho – hanem hát a szikla nagyon
csúcsos-éles volt, s minden csúcsa ott hagyta a maga szenyjét. A
flastromos rongyokkal meg úgy gazdálkodjék, fogadósné asszony, hogy
jusson is, maradjon is, mert gondolom, kerűl itt még más ember is, a
kire a maradékot felraggathatja. Példáúl nekem jó magamnak is fáj egy
kissé a keresztcsontom.
– Ugyanúgy-e? – kérdé a fogadósné – hát kegyelmed is leesett?
– Esni ugyan nem estem – mondá Sancho – hanem mikor uramat lezuhanni
láttam, ijedtemben olyan fájás állt minden tagomba, mintha nekem is jól
a nyakam közé raktak volna.
– S mi a neve a lovagnak? – kérdé a fogadósné.
– Don Quijote de la Mancha – válaszolt Sancho Panza büszkén – kalandor
lovag, még pedig a javából, a milyet a világ régidőktől fogva nem
látott.
– S mi az a kalandor lovag? – szólt közbe a szolgáló.
Sancho Panza félvállról nézett rajta végig begyesen.
– De buta vagy húgám, ha még azt se tudod. Tudd meg tehát, hogy a
kalandor lovag olyan isten-teremtése, a kit előbb mint az ember ötig
számlál, vagy elvernek vagy császárrá tesznek: ma a föld kerekségének
legszerencsétlenebb s legnyavalyásabb teremtménye, holnap pedig
két-három ország koronájának ura, melyeket fegyverhordozójának
ajándékozhat.
– Ha a dolog így áll – mondá a fogadósné – hogyan lehetséges, hogy
kegyelmed, a ki ily jeles urat szolgál, a mint látszik, még csak
grófságot sem kapott?
– Még az igen hamar volna – viszonzá Sancho – mert hiszen mindössze is
alig több nehány napjánál, hogy kalandok után járunk. Azóta pedig mindig
csak olyan bordaütő kalandjaink voltak, de szigetnyerő egy se. Hanem
gyógyúljon ki csak az én kedves gazdám ezekből az ütlegekből, akarom
mondani ütődésekből, s én magam is zöttyenjek helyre ijedtségemből: lesz
még akkor Jakabnap, s puszta reménységemet se adnám oda Spanyolország
akármelyik főméltóságáért.
Don Quijote – behunyott szemmel bár – de azért a legnagyobb figyelemmel
hallgatta ezt az egész párbeszédet. Sancho bizalmával nagyon meg volt
elégedve, s hogy a kóbor lovagság jó hírének érdekében ő is tegyen
valamit, nagynehezen felült most az ágyba, megfogta a vendéglősné kezét
s így szóla:
– Higye meg kegyes úrnő, nagy szerencséjének tarthatja, hogy várába az
én úri személyemet fogadta be, kinek hős tetteiről, hiszem az istent,
nem sokára az egész világ hirt fog hallani. Kegyed viszont legyen
meggyőződve arról, hogy azon jótétemények emlékét, melyekben e palotában
részesülök, siromiglan szívemben fogom hordani.
Mikor a fogadósné „kegyes úrnő“-nek hallá magát neveztetni, a fogadót
pedig „várnak“ meg „palotának“, alig tudta hová legyen csodájában.
Viszont ő is arról biztosította a lovagot, hogy a mi tőlük telik,
szivesen szolgálnak embernek, baromnak mindennel, most azonban csak arra
legyen gondja a lovagnak, hogy felépüljön s erejét összeszedje, a mi
pedig legkönnyebben úgy történhetik meg, ha kipiheni magát, a miért is
nem akarnak körülötte tovább alkalmatlankodni, hanem kivánnak neki
csendes jó éjszakát.
S csakugyan el is távoztak s a lovagot magára hagyták fegyvernökével.
Minthogy a gyertyát magokkal vítték, a különben is sötét padláskamra a
késő esti homályban sehonnan sem kapott most világosságot, legfölebb
attól az egy-két csillagtól, mely a háztető repedésein keresztül
alámosolygott a hanyatt fekvő lovagra.
Sancho is ott vetett magának ágyat uráé mellett, mely azonban mindössze
is egy egy gyékényből s egy szál pokróczból állott s ez is olyan, mintha
nem is szőrből, hanem valóságos kenderkóczból lett volna szőve. De hát a
fáradt, törődött embert ilyenen is meglepi az álom, s Sancho el is
szunyadt volna talán azonnal, ha ura el nem kezd ébren álmodozni, s nem
beszél azokról a rémekről, kisértetekről, elbüvölt mórokról, a kik az
ilyen magánosan álló várakban éjfél táján meg szoktak jelenni. Sancho
Panzát annyira elrémiték a sötétben kimondott s hallgatott e szavak,
hogy még a foga is vaczogott félelmében, s kérve-könyörögve rimánkodott
urának, ne beszéljen tovább ezekről a szörnyü dolgokról, mert ő úgy
megőszül még ez éjszaka, hogy holnap reggelre kelve, a tulajdon gazdája
sem ismer rá fegyvernökére. S azzal, a mennyire csak lehetett,
odahúzódott gazdája ágya mellé, úgy hogy a két fekvő, az egész kamrának
szűk járását teljesen elfoglalta.
– Hallgatok hát, te kislelkü – nyugtatá meg Don Quijote – te pedig
alugyál nyugton, alhatol bizton, hiszen Don Quijote de la Mancha viraszt
álmaid fölött, a ki nem csak egy rémtől, de a világ minden elbűvölt
mórjától is képes lenne megvédelmezni.
Sancho tehát végre csakugyan el is aludt, sőt utoljára maga Don Quijote
is elszunnyadt. Szunnyadásából csak egy zaj ébreszté fel, a kakasok
kukorékoltak.
– Éjfél van, a rémek órája – mondá félálomban – ám jőjjenek, ha
bajnokkal akarnak találkozni.
S ime, mintha varázsigéket mondott volna ki, melyek a szellemeket
fölidézik sírjokból, a padláskamra felé zummogó, dongáshoz hasonló
éneklés s annak nyomában léptek zaja közelíte. Don Quijote felfigyelt, s
nem kevéssé lőn maga is meglepetve, midőn a kamra ajtaján egy sötét alak
lépett be s tartott egyenesen ágya felé. A jó lovag persze nem tudta,
hogy ez az éjjeli rém senki egyéb, mint az az öszvérhajcsár, a kinek
ágya ugyancsak e kamrában volt megvetve s a ki most meglehetősen
mámoros, boros fővel botorkált be a kamrába lefeküdni.
A lovag ágya oly közel állt az ajtóhoz, hogy egy-két lépéssel oda
lehetett jutni, s ily módon az öszvérhajcsár is egészen az ágy végénél
volt már, midőn a hosszú lovag hirtelen felült ágyában, s csontos
öklével hatalmas ütést koppantott az érkező orrára ezzel a kiáltással:
– Vissza, kisértet!
– Gyilkos! – orditá a megrémült öszvérhajcsár, a ki szinte nem tudta,
hogy az ő kamrájában hálótársak is vannak, – s ezen kiáltása után
ijedtében, de meg kábultában is összerogyott, s rá egyenesen a gazdája
ágya mellett alvó Sanchora.
A két rémkiáltás, s a hatalmas zuhanás egy és ugyanazon pillanatban
történtek s ébreszték fel Sanchot első, édes álmábul.
– Kisértet, gyilkos! – viszhangoztatá ő is torka szakadtából, – jaj a
boszorkány nyom, jaj rajtam nyargalnak! S azzal, mint a vizbehaló, el
kezdett kezével lábával rugdalózni.
De nem hogy kiszabadúlt volna a veszedelemből, sőt még csak most jött
igazán a hadd el hadd. A földön dulakodó két ember egy másodpercz alatt
oda gördűlt a lovag ágyát tartó kecskelábakhoz, melyeket – a mint
mondani szokták – úgy is csak az imádság tartott, így tehát csak egy
billentés kellett, hogy az egyik jobbra, a másik balra dőljön, s a
szegény lovagot deszkástól, matraczostól, paplanostól és flastromostól
odatálalják a két viaskodó fölé.
Irgalmas isten, milyen tusakodás, öklözés, gyomrozás, kiáltozás támadt
itt ekkor a sötétben! Lett olyan dörömbölés a padláson, mintha ezer éhes
macska kergetett volna üres ládák között egy egeret.
A pokoli zajra egy pillanat alatt felébredt az egész vendégfogadó, az
egyik „tüzet“ kiáltott, a másik „vizet“, egy poroszló pedig a ki szinte
a fogadóban volt szállva, egyre azt lármázta:
– Csendesség, a törvény nevében! A király nevében csendesség! – s épen
maga ütötte a legnagyobb zajt mindeneket túlharsogó lármájával.
Végre a felriasztottak annyira eszükre tértek, hogy nem a pinczében, nem
az istállóban keresték a bajt, a hol persze semmise volt, hanem a hang
iránt mentek a padláskamra felé, a hol ugyancsak elkelt a segítség.
Hol van az a toll, a mely azt a zűrzavart le tudná írni, mely e három
dulakodó között uralkodott! A pokoli sötétségben nem csak egyik a
másikat, hanem püfölte, öklözte mindegyik még tulajdon magát is, úgy
hogy mire a segítség megérkezett, akkorra mind a hárman alig szuszogtak
már a csupa kimerűltségtől.
Beletelt majd egy órába, a míg a kecskelábat, deszkát, ágyneműt, mindent
ujra össze tudtak szedni s ágygyá vetni, továbbá a míg mind a három
harczost le tudták megint fektetni, a kikre a poroszló keményen rájok
parancsolt, hogy meg ne merjenek most már mocczanni, mert ha még csak
egyet píszszennek is, olyan kóterbe záratja őket, a honnan csak az egy
halál fogja kiszabadítani.
Kevésbe múlt, hogy a törvény szolgájának e hatalmaskodó fenhéjázása
ujabb zavart elő nem idézett, mert ezt meg Don Quijote utasította
vissza, még majdnem félholtan is egész határozottsággal, váltig azt
lármázva, hogy ő kóbor lovag, s kikéri magának, hogy neki akárki fia is
parancsolgasson. Erre meg a poroszló duzta fel az orrát, hogy ő nem
akárki fia, hanem a törvény őre és szolgája, s van annyi hatalma, hogy a
világ minden kóbor lovagjának is parancsolhat. S bizony ujabban is
kitört volna a harcz és háború, ha a fogadós, fogadósné s a házbeliek
mind közbe nem vetik magokat s kit kéréssel, kit fenyegetéssel le nem
csillapítanak.
Végre tehát a nagy zűrzavar lecsillapúlt, kiki elment a maga vaczkára, s
mikor utójára a fogadós is távozni készült, Don Quijote inkább nyögve,
semmint beszélve így szóla hozzája:
– Maradjon uram, egy szóra, egy nagy kérésem van nagyságodhoz.
A fogadós maradt.
Don Quijote pedig elég hosszasan és körülményesen elő adta, hogy neki
mindenekelőtt egy fazékra, azután meg egy butykosra, végül pedig két
marék rozmarinra, egy marék sóra, egy-két icze borra s annyi forma
olajra lenne szüksége.
– Adok én mindent, csak békesség legyen! – viszonzá a fogadós, s be se
várva, hogy Don Quijote miért kéri e keveréket, maga sietett és hozta is
az egészet nemsokára.
Míg a vendéglős odajárt a kivánt czikkekért, Don Quijote így szóla
Sanchohoz:
– Hogy érzed magad, Sancho fiam?
– Hogy én hogy érzem magamat? – nyöszörgé Sancho – azt csak a hátam
tudná megmondani, ha száz nyelve volna.
– Micsoda? – kérdé Don Quijote – hát téged is elvertek?
– Ha elvertek-e! – fakadt ki Sancho keservesen – el engemet úgy, a ki se
kóbor, se lovag nem vagyok, hogy ennek a bűvös mórnak a döngetéséhez
képest a furkósbotok csépelése csupa merő czukorsütemény és mézeskalács
volt.
– Légy nyugodt, Sancho barátom – felelé Don Quijote – tüstént elkészítem
ama híres, bölcs városló Fierabras balzsamát, – igyunk csak egy kortyot
abból s egy szemhunyorítás alatt azt is elfelejtjük hogy életünkben
valaha fájdalmat éreztünk!
Alig végezték el e párbeszédet s a fogadós csakugyan visszatért és hozta
magával mindazt, a mit tőle Don Quijote kért: a fazekat, egy régi olajos
butykost, melynek avas szagát három lépésnyi távolból is alig lehetett
kiállani, s a többi kivánt szereket.
Don Quijote alig tudott elegendő udvarias szót találni hálája
kifejezésére; midőn azonban a köszönetnek mégis végirejutott,
haladéktalanúl hozzáfogott az életmentő csodabalzsam készítéséhez. Fogta
a fazekat, s egy-egy bűvös imádság elmormogása mellett egyenkint bele
öntögette a bort, a sót, az olajat, a rozmarint: azután úgy karélta mint
a hogy a rostával szokás karajozni, s jó sokáig zürte-zavarta a
förtelmes kotyvadékot. Végre fülét is odahajtotta a fazék szájához, s
hallá, hogy a keverék hogyan pezseg az edényben.
Ekkor meg volt elégedve nagy művével, s a drága cseppeket a jövőben
eshető bajok orvoslására nagy gonddal beletöltötte a butykosba.
Sancho és a fogadós az egész bűvös jelenet alatt olyan kiváncsi szemeket
meresztettek a lovagra, hogy majd elnyelték.
Mikor az óvatos áttöltés is megtörtént, Don Quijote haladéktalanúl
próbát akart tenni tulajdon magán a gyógyitallal, s így azonnal szájához
emelé a fazékbeli maradékot, a mi szinte tehetett még egy jó icczére
való. De alig ment le belőle még csak egy két korty a torkán, s a
csömörletes zagyvalék úgy felháborította egyszerre a gyomrát, hogy a
hányás szörnyű mértékben erőt vett rajta. A korcsmárosnak se kellett
több, tisztult onnét, mintha az ördög kergette volna.
Mikor Don Quijote a gyötrelemnek vastagján átesett, mely azonban úgy
megkínozta hogy, borsónyi verejtékcseppek pöröglek alá mind a két
halántékán: arra kérte Sanchot: takarja be jól s azután hagyja aludni.
Sancho hűségesen megtette s a kivűl belől megkinzott szegény lovag a
csupa kimerűltségtől mintegy három óra folyásig tartó olyan mély álomba
szenderűlt, hogy akár a ház tetejét lebonthatták volna a feje fölül.
Mihelyt ez üdítő álomból felébredt, oly könnyűnek érezé egész testét
mint a pehely. Nagy könnyeden felűlt az ágyban sőt talpra is szökött és
gyorsan öltözéshez fogott.
– Hát csakugyon meggyógyúlt nagyságod? – kérdé Sancho, alig tudva hová
lenni bámultában.
– Nem ittam-e balzsamot? – viszonzá Don Quijote büszkén. – Fierabrasnak
áldott bűvös italát?
Szentül meg volt győződve a felől, hogy enyhűlését egyedűl a
kotyvadéknak köszönheté.
Sancho, a ki a bűvös mórtól való féltében, de meg a döngetés okozta
fájdalmak miatt a szemét se tudta lehunyni, s ura elalvása óta két térde
között mindig a csodabalzsamos bögrét szorongatta, arra kérte most
gazdáját, engedje meg neki hadd ürítse ki ő is azt a fazékban lévő
maradékot, mert neki is ugyancsak nagy szüksége van a gyógyulásra.
– Ürítsd, fiam, ürítsd! – biztatá Don Quijote nagylelkűen – nem vagyok
én fukar a jótéteményben.
A derék csatlós hálás tekintetet vetett nemes szívű gazdájára, aztán
neki fohászkodott a csodaitalnak, két kézzel szájához emelé a fazekat, s
még elég bő tartalmát söprüstől magába löttyentette.
De jaj! irgalomnak és kegyelemnek szentséges istene! Milyen kín, milyen
gyötrelem állt bele a szegény Sancho Panzának minden tagjába! Az ő
természete sokkal keményebb volt mint gazdájáé, s a bevett kotyvadéktól
sokkal nehezebben tudott megszabadulni mint Don Quijote. Egyik ájulásból
a másikba esett, most olyan hideggé dermedt, mintha az egész ember
jégből volna, majd meg olyan forróvá lett, mintha feje bubjától lába
körméig csupa merő parázs lenne, – feje szédült, agya kábult, gyomra
émelygett, s az ízzadság úgy szakadt róla mintha a vízből húzták volna
ki. Szentül hitte, hogy végső órája ütött, s kinjában, félelmében,
mihelyest szóhoz jutott, átkot átokra szórt minden csodabalzsam ellen,
de még arra is, a ki vele ezt a pokolbeli mérget megitatta.
Don Quijote meglepetve s fejcsóválva szemlélte vergődését.
– Azon gondolkozom – mondá aztán pillanatra sem vesztve el nyugalmát – s
bizonyosan jól tapogatok, ha azt hiszem hogy a te egész bajod onnan
származik, hogy nem vagy lovaggá ütve; s az a meggyőződésem – a mit
egyébiránt előbb is sejtettem – hogy ez az ital nem használhat azoknak,
a kik nem lovagok.
– Ha tudta nagyságod, miért nem mondta – viszonzá Sancho – jaj énnekem
minden iastúl-fiastul, mért engedte hát hogy megigyam?
Minthogy azonban nincs az a kin, mely örökké tartson, a csodabalzsam
utoljára Sancho Panzánál is elkezdett működni, még rettenetesebben mint
gazdájánál mi közben csapott is a boldogtalan fegyvernök olyan lármát,
nyögést, jajgatást, hogy ma talán még a verebeket se a kelő hajnal
világossága, hanem Sancho Panza jajveszékelése ébresztette fel éjjeli
álmukból.
A kelő hajnal első sugarai Don Quijotét már sürgés-forgás közben
találták az udvaron. Lesietett, Rocinantét, sőt még a szürkét is maga
nyergelte meg tulajdon kezével s mihelyt a paripákkal s a maga
fegyverkezésével elkészűlt, felkiáltott fegyvernökének, siessen, itt a
hajnal, az idő drága s a kóbor lovagnak oly rendkivül sok a teendője.
Sancho Panza nagy nehezen feltápászkodott kínlódásai ágyáról, minden
lépten nyomon összerogyni készülő kurta kis lábaival lebiczegett a
padlásról, de a mig egy lépést tett, fohászkodott hármat és nyögött
tizenhármat.
Végre az udvarra ért, s alighogy megpillantotta szamarát, örömében,
boldogságában úgy elfacsarodott a szive, hogy a könnyei csorogtak alá
szeméből.
– Jaj, szürkém, édes szürkém, szamaraknak gyöngyvirága! – kiálta fel
egészen meghatva – de csak soha se hittem egy órával ezelőtt, hogy
meglássalak még valaha!
S azzal ráborúlt a csacsira s a két hosszú füle között igazán
megcsókolta. A mi Don Quijotenak a csodabalzsam, az volt Sancho Panzának
a szamár meglátása, a szamár megérintésére ő is egyszerre olyan jól
érezte magát, mintha nem is ő lett volna az az ember, a kinek homlokáról
egy két óranegyeddel ezelőtt a halál vize gyöngyözött.
Szokott könnyüségével felvetette magát szamara nyergére, s vissza se
tekintve a kinos éji szállást adó megboszorkányozott padláskamrára,
indúlni akart indúlni készülő gazdája után.
De a csillagokban más volt megirva, semhogy Sancho Panza oly könnyű
szerrel megszabadúljon ez elbűvölt várkastélyból.
Mikor ugyanis immár mindketten nyeregben ültek, s a fogadó egész népsége
künn állt a tornáczon csodájokra, Don Quijote oda szólítá a nyitott
kapuhoz a vendéglőst s ünnepélyes magatartással így szóla hozzá:
– Mind száma, mind mértéke igen nagy azon jótéteményeknek, várparancsnok
úr, melyekben kegyelmességed várában részesűltem, s halálom órájáig örök
hálára leszek értök lekötelezve. Ha valaha e sok jóságot azzal
viszonozhatom, hogy boszút álljak valamely elbizakodotton a ki
nagyságodat valamivel megsértette, csak tudassa velem s én a legnagyobb
örömmel teljesítem kivánságát.
Mire a fogadós hasonló nyugalommal ekképen válaszolt:
– Nincsen én nekem semmi szükségem arra, lovag úr, hogy nagyságod a
rajtam elkövetett akármily sérelemért boszút álljon; tudok én tetszésem
szerint magam is állani, ha valaki megsértett. Nekem csak az a
kivánságom, fizesse meg nagyságod az éjjeli szállást, meg az elhasznált
ágyneműt és a vacsorát, meg az abrakot.
– Tehát fogadó ez? – kérdé Don Quijote.
– Még pedig nagyon tisztességes – viszonzá a vendéglős.
– Akkor én csalódtam – felelé a lovag megütközve. De még ebben az
esetben is elegendő fizetés a hála nyilvánítása, mert fogadós úr jól
tudhatja, hogy a lovagrendet mindenki tisztelni tartozik s díjtalanúl
köteles ellátni mindennel.
– Már tegye a ki akarja – feleselt a vendéglős – de én bizony követelem,
hogy a ki nálam evett, ivott, megszállott, fizesse meg, a mivel
tartozik. Törődöm is én a világ akármilyen éhenkórász, kóbor lovagával.
– Otromba, neveletlen korcsmáros te! – fakadt ki Don Quijote mérgesen, s
tovább egy szóra sem méltatva a vendéglőst, lovát megsarkantyuzta s
előre szegzett dárdával robogott ki az udvarból, haragjában még arra se
figyelve, vajjon fegyvernöke jön-e utána vagy se.
E becsmérlő szavakra meg a fogadós fortyant fel kegyetlenül, s megfogta
Sancho szamara kötőfékét s azt mondá neki, el nem ereszti addig, a mig
mind a maga, mind gazdája tartozását meg nem fizeti.
– Azt ugyan várhatja – viszonzá Sancho Panza ép oly büszkén, mintha csak
a gazdája lelke szorúlt volna beléje – a kóbor fegyvernököknek is az a
törvényök, a mi a lovagoké, ők sem fizetnek sehol, senkinek, annál
kevésbé ilyen pipotya borkeresztelőnek.
S azzal ő is oldalba ütötte a szamarát két sarkával s utána akart
iramodni gazdájának. De bizony csak nem eresztette a fogadós, hanem úgy
megfogta zablatövön a szamarat, hogy meg se tudott mocczanni.
A mint mondani szokták: a kis csupor hamar felforr; ez volt az eset
Sanchonál is. Olyan keményen elkezdett pittegni-pattogni, hogy utóljára
a fogadóbeliek is megsokalták. Volt a beszállott vendégek közt négy
szegoviai posztónyírő is, ármányos, furfangos legények, a kik szerettek
tréfát űzni mindenből, a miből csak lehetett. Ezek most összenéztek, egy
szemhunyorítással megértették egymást, az egyik beszaladt egy lepedőért,
a másik három meg odasietett a fogadós segítségére. Egyik a kaput zárta
be, kettejök pedig egy pillantás alatt lependerítették a lármás kis
embert szamaráról. Mire Sancho magához tért bámultából, meglepetéséből:
már akkor benne volt a lepedőben, melynek négy sarkát a négy ízmos,
markos legény tartotta.
– A ki olyan fenhangon tud beszélni – mondá az egyik – annak az is
elkel, ha megtanúl repűlni! Repűljön hát!
S azzal meglóditották a lepedőt egyszer jobbra, egyszer balra, egy adott
jelre aztán mind a négyen hirtelen erősen megrántották, úgy hogy a kis
gömbölyű ember a puha hintáról magasan felpattant a levegőbe, s úgy
esett megint vissza a lepedőre, mint a mesebeli tekenősbéka, a mely arra
kérte a sast, hogy tanítsa meg repűlni.
Ezt a gonosz tréfát, a mi egyébiránt inkább kellemetlen volt a
megtréfálnak semmint fájdalmas, egy pár szempillantás mulva ujra meg
ujra ismételték, rettenetes kaczagása mellett a tornáczon állóknak, a
kik a bohó látványon majd megpukkadtak nevettökben. A hahotát még az is
szította, hogy Sancho éktelen lármát csapott, s majd jajveszékelt, majd
meg fenyegetőzött azok ellen, a kik ilyen gonoszságra vetemedtek.
A fegyverhordozó kiáltozása egész gazdájáig elhatott, a ki első
pillanatra azt gondolá, valami új kaland van készülőben s valami
sanyargatott szenvedő kiáltoz segítségért.
Megfordúlt; s az volt első meglepetése, hogy fegyvernökét nem látja maga
mögött; a második még nagyobb meglepetés meg az, hogy most még igenis
meglátta, de odafent röptiben a levegőben.
– Ki meri bántani az én fegyvernökömet? – kiáltá lángoló haraggal,
legyen ember, legyen szellem, szörnyű boszút állok gonoszságáért!
S a mint Rocinantetól kitelt, oly sebességgel nyargalt vissza a fogadó
felé. De a kapu zárva lévén, be nem ronthatott, így tehát körülnyargalta
a fogadó kőkerítését s valahányszor Sanchot a levegőben egy
szempillantásra meglátta, mindig igy bátorítá:
– Ne hagyd magad, Sancho! Mindjárt nálad termek.
De bizony csak nem termett ő ott, mert a fal mindenütt oly magas volt,
hogy csak alig tudott a tetején átlátni. A falon kívül azonban egy
helyen volt valami dombocska, ide nyargalt fel a lovag, innen ő is
beláthatott az udvarra, s onnan belűl is kiláthattak ő reá.
Innen szemtanúja lehetett az udvaron történteknek. Ott pedig ez történt.
Az eleinte oly nagyon fenhéjázó Sancho Panza végtére kérésre,
könyörgésre fogta a dolgot, s rimánkodott az isten szent szerelmére,
hagyjanak már békét neki, mert még azt a kis lelkit is kirázzák, a mit
még a balzsam benne hagyott.
A legények is belefáradtak már a tréfába, de meg túlságba se akarták
vinni, nehogy valami bajt okozzanak, s így tehát a himbálást és levegőbe
röpitést abba hagyták.
Alighogy Sancho talpra állt, könyörögve fordúlt a körülállókhoz, adjanak
neki egy ital vizet. A szolgáló ment is mindjárt a kútra s hozott neki
egy egész kantával.
Don Quijote a dombról meglátta, hogy Sancho vizet akar inni. Harsány
szavával menten bekiáltott rá:
– Fiam, Sancho, ne igyál vizet! Ne igyál egy csöppet se, mert halált
iszol! Nézd, itt az áldott balzsam, (és oda mutatta neki a magával vitt
olajos butykosban lévő kotyvadékot) igyál csak egy kortyot ebbűl,
mindjárt meggyógyulsz tőle!
Sancho félvállról odatekinte rá, s még hangosabban visszakiáltá:
– Igya ám meg az ördög, a ki olyannal él! Hát nem tudja nagyságod, hogy
én nem vagyok lovag? Tartsa meg az italát, s hagyjon békét nekem azzal
az átkozott moslékkal!
E szavai után nagyot húzott a vizes kantából, aztán oldalba ütötte
szamarát, melyre a legények a meghimbálás után ismét ráültették, s azt
se mondván befellegzett, kinyargalt a kitárt kapun gazdájához.
– De azért még se fizettem egy fillért se! – mondá magában, mikor a
házon kívül volt.
Ez volt vigasztalása. S pedig ezen vigasztalása is hiúnak bizonyúlt be
nemsokára, a mikor nagy szomorúságára azt kellett észrevenni, hogy az az
ármányos fogadós úgy vette meg rajtok az adósságot, hogy a Sancho
tarisznyáját akasztotta le a szamárról s azt fogta ott fizetés fejében.