Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál.
A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a
hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett
Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen
állva várta be gazdáját.
Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei
által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon
rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig
küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte
szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban
Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét,
csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla:
– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk!
Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon
sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt.
Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes
volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott:
– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem
tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle
kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval
különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember
nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget,
a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő,
hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő
kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz.
Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd
felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek
egymás mellett.
Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá
Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt
keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint
maga is szeretné.
Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott a tarisznyában.
Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla:
– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy
nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából?
– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza.
– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját
könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam
könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s
nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd
elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két
külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem
ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd
össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents
egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb
leszek a legépebb almánál.
– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho
nagy élénkséggel.
– Könyv nélkül, fiam.
– De nagyon sokba kerül ugy-e bár?
– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk
belőle.
– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet
nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem
cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ
leggazdagabb emberénél!
– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem
kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog.
A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről.
Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily
csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott.
Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még
fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített
asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a
hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel
nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért.
– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire
való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele. Aztán meg épen az imént
bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát?
– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát
ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és
fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig
elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra.
S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven
meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas
párviadalban meg is szerezte.
Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább
folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az
árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen
kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel
nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig
tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is
volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint
már a mostani pillanatban.
Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró
kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak,
éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat.
Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a
szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben
nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel
fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem
még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza
ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást
visszaútasitani soha életében sem volt szokása.
Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen
lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács
felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába.
A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s
ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt
borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg
üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik
levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű
falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő
volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar
kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a
legtestesebb falatokat s ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból
legnagyobbakat.
Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a
melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az
ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal.
Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot
tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták
volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek
láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe
lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a
vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani:
– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán
aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi
vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert
volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között
nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s
hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét
nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen
kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A
tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos
és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg
köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen
ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas
paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül,
csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan
czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb
azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék.
Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés;
még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és
hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden
erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt,
a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté.
Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi
kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak
mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme
nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt
bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy
egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával,
semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a
szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit
nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a
zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni
kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel
nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek
tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a
szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl
megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor
testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és
ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár
a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége,
hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e
kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és
megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb
akarattal háláljam meg a tieteket.
Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát
és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az
eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra,
hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész
előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor
létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő
feszült figyelemmel hallgaták.
Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán
kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul
hatalmas kortyokat húzott belőle.
A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora
végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg
az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az
idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi
fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne
volna a pihenésre.
Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az
egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült.