Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott
herczegasszony lovagján.
Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány
szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad
rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet
úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva
alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában
kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé
elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint
tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt
óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen
akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne.
Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a
kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot
tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt
dolgaira.
A többi között így szóla hozzája:
– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk, a hol egész
könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra,
hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a
világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne
merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja,
hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra
kelni határozottan tiltva van.
– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt
ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne
féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a
vasárnapot.
– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok
körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed
megküzdeni, még ha százan volnának is.
De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az
édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta
urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását,
ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra
irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel.
Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik
esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg
sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen
jelenetnek lesznek majd tanúivá.
Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik
akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke
szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel
akarták óvni magokat.
Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s
két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült –
egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki
valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok
épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el
sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit.
Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü
embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri
asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy
fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez:
– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandja áll előttem.
Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük
jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell
a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez
istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam.
– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho –
hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a
hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se.
– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre
rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek
már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok
kiálta:
– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas
herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha
nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz
tetteitek méltó büntetéséül.
A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről.
Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél
csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni
valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így
felelt:
– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak
nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk
útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se
nem kutatjuk.
– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek
benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék!
S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel
és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le
nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán
halálra is sebesítik.
A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot,
hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a
mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába.
Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt
győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a
győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott
szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé
ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem
vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő
gazdájukat vetkőztetni.
– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki
birja, a marja.
A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s
úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították.
Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem
használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s
úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már
megbánnia kapzsiságát.
Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen
felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast
megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog
végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették
paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől,
mintha igazi varázslók lettek volna.
Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem
méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a
másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a
hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék.
A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily
szavakat intéze a bennülőhez:
– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását,
mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S
nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az
én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű
Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet
véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el
Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit
cselekedtem megszabadításodért.
Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen
heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában,
nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag
szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős
vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált
mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok –
forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a
merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don
Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt:
– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni
hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni.
Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá:
– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már
eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű
aljas teremtmény!
– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don
Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt
meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren,
úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani.
– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén,
kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a
határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a
legkeményebben megfenyíti.
A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett
volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén,
igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt
már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével
kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik
hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt.
A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két
komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges
ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a
vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön
küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát
bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket.
Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé
előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől
hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a
szemlélők mind, a tusakodás lefolyását.
A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer
oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha
kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta
volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a
sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér
abban a nyomban az egész vállát elborította.
Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant!
Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra
szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte
magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag
karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját
is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha
ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott,
lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a
silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár
ugrás után a földre terült gazdástúl.
Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta,
hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén
odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához
tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.
A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó
kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől
csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem
rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és
könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének.
Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá:
– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem
kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy
elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja
hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt
meghajolnia.
A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig
azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon.
– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének,
bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes.