Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza
szélmalmoknak nézett.
Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes
síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.
Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A
lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt
azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis
tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve
hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más
mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már
feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel,
varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi
koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a
kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most
indúltak elibe.
A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe,
a ki így kiálta föl nagy lelkesen:
– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!
Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a
gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami
elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán
egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.
De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a
harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az
utakon elpotyogatni.
Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó
erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá
szorítá.
– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés
láttára.
– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a
harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s
megküzdök velök életre halálra.
Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól,
mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak
pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével
mutatott.
– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál
lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját,
a mit ez óriásoktól nyerünk!
– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony
bizony meghallják. De micsoda óriások?
– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú,
hogy van a kié két egész mértföldnyi.
Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen
felvidámulva azt mondá:
– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám,
hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod
karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a
szél forgat s a malomkövet hajtják.
– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját
azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait –
látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások
azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök
én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.
S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a
szélmalmoknak.
Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg
sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de
látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni
készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált
torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy
azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök
kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy
kiáltozott:
– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános
lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!
E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének
forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a
szélmalmokra:
– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én
mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!
Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével
drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes
harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik
szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e
közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot
lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly
alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a
felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.
A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly
gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű
fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s
mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után
kissé megint eszmélni.
– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e
nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek
szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a
fejében.
– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem
értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi
sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi
történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én
élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz
bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az
fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna
valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte
dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy
a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog
van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni,
nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!
– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár
esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva,
mindig cseppentett szélmalmok voltak.
S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé
Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő
csontja kiment a helyéből.
Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta
Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint
– okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak,
minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.
Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második
dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem
lehet.
– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam
egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a
csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal,
dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai
nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a
legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik
dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe
annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.
– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha
nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a
lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.
– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert
annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.
– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét
csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb
enyhitő szere.
– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote
nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.
– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor
fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha
nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha
nyúznának.
Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne
mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a
mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.
Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára
aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a
falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi
azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az
evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben
elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó
távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott
egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is
irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után
nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn
jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal
és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen
kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.
Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú,
sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes
vasvéget rá alkalmazta.
Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva,
hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig
ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó
képein merengve.
Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a
következő fejezetben.