Újabb útra-készülések.
Akármilyen nagy volt is a kimerültség, melylyel a mi nemes lovagunk első
kirándulása végződött, s akármilyen kegyetlen is a bánásmód, melylyel
szegény fejét az a neveletlen, durva lovag helybenhagyta: útójára mégis
csak kiheverte ő amaz első utazás fáradalmait s töredelmeit, s negyed-
vagy ötödnapra megint talpra állt már teljesen.
Igazszívű barátai s jóakarói kimondhatatlanúl megörűltek fölépülésének;
de jaj, rövid ideig tartott ez örömük! Mert alig hogy a lovag
tökéletesen magához jött, első dolga is az volt, hogy drága kincseit,
kedves mulattatóit, az ő nagybecsű lovagregényeit felkeresse.
Ment tehát a szokott úton, a szokott helyre: de ki irhatná le
csodálkozását, a mint az ajtó előbbi helyéhez érkezve, szemei azt
semmiképen föl nem lelheték. A fal igen ügyesen be volt rakva s
meszelve, úgy hogy az új építésnek csak nyoma se látszék. Don Quijote
megállt; a falat megtapogatta tenyerével, megkopogatta újjával,
hallgatódzott, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudott ő semmit
kinézni.
Végre megsokalta a bizonytalanságot s azt a kérdést intézé a lépteit
figyelemmel kisérő s már az adandó feleletre betanított gazdaasszonyhoz:
hol van az ő könyvtárszobája?
– Hm, a könyvtárszobát keresi nagyságod? – viszonzá a gazdaasszony – a
könyvtárszobát? Isten mentsen meg olyan eseménytől minden jó
keresztényt!
Ha valami, ez a váratlan válasz még jobban fokozta Don Quijote
bizonytalanságát.
– Micsoda esemény? – kérdé – mi köze az én könyvtáramnak a szerencsétlen
eseményekhez?
– Az a köze, jó uram – felelt a gazdaasszony mélyen felsóhajtva s a
milyen jó lelkű asszony volt, egészen belehalaványúlva most a hazugságba
– az a köze, hogy a könyvtárszobát elvitte mindenestől az ördög!
– Hogy értsem ezt? – mondá a lovag a csodálkozás legszemmelláthatóbb
kifejezésével.
– Úgy értse, kedves bácsikám – vette át most a szót a gazdaaszonytól a
csalafinta felelésre szinte betanított leányka – hogy a mikor a kedves
bácsi innen hazulról eltávozott: éjszakának idején egyszerre csak
iszonyu dörgés morgás ébresztett fel bennünket álmunkból. Réműlve
futottunk az ablakhoz: s íme mit kell látnunk?! Hát ott jön a levegőben
egy szárnyas kígyó, melynek hátán egy varázsló ül; leszállnak a tetőre,
a varázsló bemegy a könyvtár ablakán, s én nem tudom mit mit nem csinált
ott, – egy-két szempillanatig, vagy tarthatott biz az egy fertály óráig
is, (nekem legalább ijedtemben egy egész évszázadnak látszott) valamit
kaczatolt, csötönözött, egyszer csak iszonyú hangon elkiáltotta magát:
„Gyűlölöm e ház urát, s elpusztítom legdrágább kincseit! Hahaha!“ S
átkozott nevetését rémítő dörgés, csattogás követé megint, szörnyű füst
borította el az egész házat, s mire a fojtó kénkőszag eloszlott, már
akkor hűlt helye volt varázslónak, de még a könyvtárszobának is!
– S ez mind mind igy történt, a hogy mondod? – kiáltá Don Quijote
villogó szemekkel.
– Így bizony! Mind egy szálig! – erősíté a két fehércseléd, a kik majd a
föld alá sülyedtek szégyenletökben, hogy ekkorát kellett hazudniok.
– Hah! kiáltá a lovag lelkesűlten – most merjétek tehát mondani, a mit
oly sokszor mondtatok, hogy nincsenek varázslók, a kik felhőkön és
szárnyas kígyókon nyargalnak?! Most merje tagadni valaki, hogy a kóbor
lovagságra van-e hát szükség e világon?! Ki küzdene meg az emberiség
amaz átkozott ellenségeivel, ha az emberiség leghívebb barátai, a dicső
kóbor lovagok nem! Vesztes vagyok, mert kincseimet elrabolták, de azért
nyertes, nagyon nyertes, mert az általam vallott és hirdetett igazságot
juttaták diadalra.
S azzal a fehér népeket ott hagyva a faképnél, visszasietett
hálószobájába, s a mint látszott, inkább örömre, semmint szomorúságra
gerjedve a szenvedett veszteségen.
A két nő szótalanúl nézett egymásra, meglepetésökben alig tudtak hová
lenni. Akármit vártak volna inkább a világon, csak ezt az egyet nem.
Elvetették a sulykot, de el is sózták nagyon a levest. Gyógyítani
akartak, s még betegebbé tették gazdájokat. Belátták, hogy a hazugság,
akármilyen jóakaratú legyen is, mégis csak hazugság, és így olyan vétek,
a mi jóra nem vezethet. Meg is bánták keservesen, hogy ilyen mesét
penderítettek, de most már késő volt jóvá tenni.
Mi fog most történni? Kérdeni tudták, de felelni rá nem tudtak, minden
feleletök abból állt:
– Isten annak a megmondhatója!
Történni pedig az történt, hogy jövő terveiről Don Quijote nem szólt
senkinek egy hangot se, hanem magában annál határozottabban készült az
újabb elutazásra. Tervezésének irányt a lovaggá ütő várnagynak vagy más
szavakkal a vendégfogadósnak tanácsa adott, ki ama nevezetes éjszakán
azt kötötte szivére, hogy mindenesetre fogadjon szolgálatába egy
fegyvernököt, azonkivül pedig lássa el magát pénzzel s egyéb szükséges
utravalóval.
Legfőbb törekvése az volt tehát most, hogy mindezt megszerezze.
A mint már fönebb említettük, még első hazatérte alkalmával, útközben
jutott neki eszébe egy szomszéd paraszt ember, a kit ő a fegyvernöki
szolgálatra igen alkalmasnak tartott.
Sancho Panzának hivták ezt a nevezetes férfiút. Nem volt utolsó ember,
csakhogy a dolognak és munkának ő kegyelme bizony soha se törte valami
nagyon a tollát, s így a pihenéssel kináló, szerteszélylyel barangoló
kalandos életre, kivált olyan igéretek mellett, a milyeneket Don Quijote
tett neki, sokkal hamarább meg lehetett nyerni, mint az ember maga is
gondolta volna.
Don Quijote ez utóbbi napokban Sancho Panzát gyakrabban áthivatta
magához, bezárkozott vele szobájába, s akkor aztán vége-hossza nem volt
a sok beszédnek, tervezésnek, a lovag-élet szépségei festésének s
különösen az igéretek bőséges elésorolásának.
– Térül-fordúl – így szokta a lovag szavait végezni – a mint a kóbor
lovagoknál rendesen történni szokott, én császárrá vagy királylyá
leszek, országomhoz több sziget is fog tartozni, s a kóbor lovagok ilyen
esetben a szigetek kormányzójává mindig fegyvernöküket szokták tenni,
hogy ezen magas méltósággal jutalmazzák meg a hű cseléd szolgálatát.
– S én kormányzóvá lennék, de igazi kormányzóvá? – kérdé Sancho Panza,
hitelt adva is nem is e rendkivül fényes igéretnek.
– Olyan igazi kormányzóvá – viszonzá Don Quijote – hogy százak, meg
ezerek fogják lesve lesni és várva várni Sancho Panza úr ő nagyságának
intését, hogy akaratát és parancsolatát teljesítsék.
A paraszt embernek, kiről megjegyeztük már, hogy meglehetősen kapzsi
volt, még a szeme is szikrázott e szavak hallatára. Gyanus volt előtte a
dolog; nagyon hihetetlennek látszott, de azért utójára mégis csak
elhitte, mert szerette hinni.
– Üsse part hát! én felcsapok! – mondá végre Sancho – s beállok
nagyságodhoz kormányzónak.
– Azaz hogy előbb csak fegyverhordozónak – jegyzé meg Don Quijote
mosolyogva – mert azon magas méltóság elnyerésére érdemeket is kell
szerezni.
– Beállok hát fegyverhordozónak – viszonzá Sancho Panza – s tudom Isten,
hűségem ellen soha sem lesz oka nagyságodnak panaszra.
Ezzel tehát a közös megegyezés legfőbb pontján szerencsésen átestek.
Most már csak az egyes apróbb részleteket kellett megbeszélni, mikor,
hogyan és merre induljanak. Ezek között azonban merűlt fel még egy, a mi
Don Quijotenak nagy szeget ütött a fejébe, úgy hogy hamarjában azt se
tudta mit válaszoljon. Ez pedig az volt, hogy Sancho egészen nyiltan
bevallotta, neki bizony a gyaloglás nem kenyere, a miért is el van
határozva, hogy ő magával viszi az ő kedves vizhordó szamarát, s azon
ülve követi majd gazdáját.
– Sza-ma-rat? – kérdé Don Quijote majdnem ijedten, s meglepetésében
tagonként sillabizálta ki a szót – sza-ma-rat?
– Olyan szamarat, uram – válaszolá Sancho egészen neki lelkesülve – a
mely úgy a lelkemhez van nőve, mintha testvérek volnánk! Ugy szeretem
mint a szemem világát; de meg is érdemli. Nincs is a világnak az a
kincse, a miért megválnék tőle; csak az egy halál választ el egymástól
bennünket.
Don Quijote elnémult, elgondolkozott. Végig, végig jártatta eszét száz
meg száz lovagregényen, nem volt-e azok valamelyikében szó arról, hogy a
kóbor lovagot fegyvernöke szamárháton kisérte volna; de bizony csak nem
talált rá esetet. Minthogy azonban látta, hogy Sancho Panza oly nagyon
erősködik a szamara mellett: végre tehát, Isten neki, fakereszt! –
beleegyezett ebbe is, de csakis azon utógondolattal, hogy a legelső
párbaj alkalmával az ellenséges lovagot legyőzvén, annak lovát és
fegyverzetét hadi zsákmányúl elfoglalja s a hosszu fülű paripa helyett
majd ezt az igazit adja fegyverhordozója alá.
Mikor tehát ez az akadály is szerencsésen el volt gördítve, Don Quijote
pénz után látott, beszerezte mindazon szükséges holmikat, a mikre a
lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a
lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely
intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza
csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz
magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög
pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem.
Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek.
Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke
nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok
népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki.
Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint
fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda
helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj
homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A
falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki
közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a
falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát.
– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan.
– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól.
– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta
paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se
veszi el tőled a kormányzóságot.
Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb
lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel
csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor
nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent
tűvé tesznek is érettök.