Nevezetes események a lovag házában.
Ott pedig, már tudniillik a nemes lovag hajlékában, már ekkor javában
állt a sírás, rívás, kesergés, panaszkodás, bátorítás, vigasztalás és
tanácskozás.
Don Quijote leghívebb emberei, a gazdaasszony, az unokahúgocska, a
lelkész meg a borbély mind együtt voltak, amazok sírva keseregve, emezek
töprenkedve ugyan, de azért a gyengébbeket vigasztalva.
A házbeliek már az első nap is észrevették – természetesen, – hogy a
gazda nincsen odahaza. De még ekkor fel sem igen vevék, hiszen
megtörtént az másszor is, hogy szótalanúl távozott korán reggel vadászni
s oda maradt délig vagy estelig is. Azt gondolták most is ez az eset.
Hanem mikor még éjszakára, sőt még másnap délre sem tért haza, már ekkor
oda lett minden reménységük s vígasztalódásuk, búnak ereszték fejöket, s
küldték a mindenest paphoz, borbélyhoz, kérje őket az isten szent
szerelmére, jőjjenek ide mindjárt, adjanak jó tanácsot, nyujtsanak
vigasztalást, mert máskülönben ők maguk se tudják, mire vetemednek
kétségbeesésökben.
A ház két jó barátja nagy ijedten sietett oda azonnal, kikérdezték,
vallatták a fehér cselédeket mindenről, mit tett, hogy tett a házigazda
egyet s mást a lemúlt legközelebbi napokban: s mikor a lelkész a
paizsról, sisakról értesült, – mindjárt eltalálta, hol a bibe, s azt
mondá a siránkozóknak:
– A baj bizony elég nagy, mert én úgy sejtem, hogy a mi tisztelt
barátunk addig olvasta, addig bújta a lovagregényeket, hogy most már
maga is beállt kóborlovagnak s eddig ungon berken odacsatangol kalandok
után.
No hiszen ennél sem kellett több az asszonyoknak! Nem volt abban a
száz-százhúsz nagy könyvben annyi betű, mint a hány átkot, szitkot
szórtak ama regények ellen, melyek itt tönkre tették La Mancha
legfényesebb elméjét.
– Már úgy van, már bizonyosan úgy van, a hogy a tisztelendő úr mondja –
nyögött a gazdaasszony kezeit tördelve – s most már jut eszembe, hogy a
mikor maga-magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor
lovaggá akar lenni s világgá megy kalandozni! De ki hitte volna, hogy
megteszi? Olyan okos ember ilyen bolondságot! Oh, hogy a sátán fűtené a
poklot ezekkel az átkozott regényekkel!
Az unokahúgocska sem állhatta meg szó nélkül s igy fakadt ki a
borbélyhoz fordulva:
– Tudja, Miklós mester, akárhányszor megtörtént ám szegény, áldott jó
nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen, bűbájos könyveket kétszer
huszonnégy óráig folytonosan olvasta éjjel-nappal; mig aztán az
olvasmányt eldobta, kardot ragadt s neki ment a falnak, össze meg össze
szurkálta a szoba mind a négy falát s mikor erre teljesen kifáradt, azt
mondá, hogy most olyan négy óriást ölt meg, mint ugyanannyi bika, az
izzadtságról pedig mely a nagy erőlködés folytán rajta végigcsorgott,
azt, hogy ez ama sebektől ömlő vér, melyeket a csatában kapott. Aztán
rögtön egy korsó fris vizet ivott s azt állítá, hogy az nem viz volt,
hanem a legeslegdrágább bájital, melyet a bölcs Esquife, egy igen hires
varázsló, s neki nagy barátja küldött az ő számára. De nem szánnám
fejemet a falba verni, miért hogy hamarább el nem mondtam mindent;
kegyetek talán idejekorán ki tudták volna még gyógyítani
háborodottságából. S régen el kellett volna égetnünk azokat az
eszeveszett rosz könyveket (s pedig hány meg hány van neki e fajta!)
melyek épen úgy megérdemlenék, hogy a tűzbe vessék, mintha maga az
ördögök ördöge irta volna!
S még folyt ez a keserves panaszkodás, midőn egyszerre hangosan verték
odalent a ház kapuját. Erre mind az ablakhoz szaladtak, s a mennyire az
esthomályban ki lehetett venni, úgy látták, hogy a kalandok után járó s
újra meg újra megsiratott lovag van odalent, összegörnyedve a szamár
hátán.
A mennyire előbb a kesergésnek, oly túlságosan neki adták most magokat a
hirtelen visszatért örömnek, boldogságnak. Futott, a ki csak futhatott,
s az érezte magát szerencsésebbnek, a ki előbb szoríthatta szivére a
visszatértet.
De az édes öröm poharába nagyon keserű csöppet pottyantott azon siralmas
állapotnak szemlélete, melyben a lovagot visszatérni látták.
Száz kérdést is intéztek hozzá is, meg a vele jött parasztemberhez is,
de a lovagtól egyéb feleletet sem nyertek annál:
– Lovam volt az oka, fektessetek ágyba, s hívjátok a bölcs Urgandát, az
vizsgálja meg és az kötözze be sebeimet.
Most még jobban megijedtek, a mint sebekről hallották beszélni. Ágyba is
fektették, meg is vizsgálták, de semmi egyéb sebek helyét nem találták
rajta azoknál a kék-zöld foltoknál, a miket tulajdon dárdája
szilánkjaival ütögettek rája.
A forró nap hevében pánczélosan tett hosszú útazás, a nagy kimerűltség s
a felmérgelődött szolga dorongolása egyenként és összevéve úgy
ellankasztották a lovagot, hogy őt bizony ringatni se kellett, mégis
azonnal elaludt, mihelyt kényelmes ágyába fektették. Aludt az egész
éjjel, sőt másnap is oly bágyadt volt még, hogy fel sem kelt, épen így
harmadnap is. Ágyban költötte el ebédjét, vacsoráját, s minden
ébredésekor mindig csak a lovagság dolgairól hadart összevissza
mindenféle zagyvalékot, s azután megint befordúlt a fal felé s aludt
csendesen tovább.
Hej! pedig ha tudta volna, hogy mi történik ez alatt az ő háza
legkedvesebb szobájában, legszokottabb mulatóhelyén, az ő könyvtárában!
Ha tudta volna! Bizony még félholtan is fölkel vala ágyából, hogy szóval
és karddal megvédelmezze azokat az ő drága kincseit, melyek fölött ott
épen ezen órákban mondották ki, de sőt hajtották is végre a legkeményebb
itéletet.
S mik voltak e kincsek? Az ő drága, nagyrabecsűlt lovagregényei! Azok a
poczkos, vaskos, majd termetes könyvek, melyek állványaikon a szoba majd
mind a négy falát elfoglalták; azok a kedves barátok, melyek
társaságában ő annyi időt töltött, melyekért ő annyit áldozott s melyek
hála fejében aztán a becsületes, jóindulatú nemes embernek az eszét is
elvették egészen. S kik voltak az itélő birák? A lelkész, a borbély, a
gazdaasszony és a nemes úrnak unokahugocskája. Ezek vizsgáltak végig
minden könyvet, itéltek halálra sokat, s megkegyelmezni csak igen kevés
érdemesnek kegyelmeztek. És miből állott az itélet? Bizony nem
kevesebből mint abból: hogy a mely könyvet pusztulásra méltónak
találtak, azt levetették az ablakon át a baromfiudvarra, hogy ha majd
mind az egész sereg odalent lesz, akkor alájok gyujtsanak, hogy az
emésztő tűz égesse őket porrá, hamuvá. És ezt a szigorú itéletet menten
végre is hajtották, s nem volt se irgalom, se kegyelem, repűlt a sok
lovagregény ki az ablakon, le az udvarra, s mikor valamennyi egy rakáson
volt, a gazdaasszony lesietett, s alájok gyújtott s egy pár pillanat
múlva a levegőbe kavargó füst, mindjárt nyomban rá a magasra csapódó
láng tettek bizonyságot a felől, hogy Don Quijote bolondítói a
tűzhalálnak estek martalékáúl.
De a szigorú itélőbírák még ezzel sem érték be. Alig hogy a könyveket
elemésztették, el akarták pusztítani magát a könyvtár-szobát is. Ez
azonban máskülönben nem eshetett meg, mint hogy ajtaját, ablakait mentől
hamarább befalaztassák. Még az nap kőművest is hivattak, az serényen
hozzá látott munkájához, s mire a lovag az utolsó párbaj után – a mint a
szolga döngetését nevezte – másodszor hajtotta le fejét otthon éjjeli
álmára, már akkor nem volt házában többé se könyv, se könyvtár.