Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott.
Nem volt ezen nap reggelén boldogabb ember a kerek világon, mint a mi
hős manchai bajnokunk, a kinek szive legforróbb óhajtása teljesűlt, s ki
amaz ünnepélyes szertartás által ime annak rendje s módja szerint fel
volt tehát véve a kóbor lovagok sorába.
[Illustration]
Hova menjen, merre tartson, mibe kezdjen legelőször is: ezek voltak most
már azon kérdések, a melyek keresztűl-kasul jártak fejében. Eszébe
jutott, a mit a várnagy tanácsolt. Eszébe jutott az, hogy neki nincs
fegyvernöke! S pedig a várnagynak e tekintetben csakugyan igaza volt,
mert hiszen lám a lovagregényekben is ugy van megirva, hogy minden
jelesebb lovag szolgálatában csakugyan állt egy egy derék, hű és
ragaszkodó fegyverhordozó. Neki sem szabad a nélkül maradnia!
Igen, – de hol vegye, kit tegyen azzá, a ki az ő küzdelmes élete minden
fáradságát készséges szívvel meg fogja osztani?
– Megvan! – kiáltott fel egyszerre nagy örömmel – megvan! Haza megyek, s
azt fogom felszólítani! Ha elvállalja, olyan hatalmas fegyverhordozó
válik abból, hogy maga a gaulai Amadis is irigy szemmel nézhetne rám
érette.
S ki volt az a jeles férfiú, a kire Don Quijote ily örömmel számított?
Egy alacsony, tömzsi, meglehetősen dologtalan paraszt ember, a ki ott
lakott a nemes úr szomszédságában, s a ki számos tagból álló családját
csak ajjal-bajjal tudta fentartani, mert olyan szegény volt az Isten
adta mint a templom egere. Sancho Panzának hivták[6], s korára nézve
bizony az sem volt már mai gyerek. Erre a derék férfiura fordította
tehát figyelmét a mi jó lovagunk, s hogy vele mentől előbb
találkozhassék, egyenesen faluja irányába fordította lova kantárát, s a
nemes paripa talán a múlt éjjel kapott abraktól, vagy azért, mert
megsejtette hogy haza mennek, olyan vidáman indult neki az utnak, hogy
nyargaló vágtatása – csendes koczogásnak is beillett volna.
– A mily gyorsan jó Rocinantem repűl – jegyzé meg magában Don Quijote –
dél tájban ma otthon leszünk.
Ezt gondolá, – azonban: ember tervez, Isten végez. Haza jutott ugyan, de
nem egészen úgy, a hogy ő sejtette.
Nehogy azonban egyik szavunkat a másikba öltsük, azon kell kezdenünk,
hogy nem haladt még valami nagyon messzire, midőn egyszerre olyasmit vőn
észre, mintha jobb kéz felől, az ott terülő pagony sűrűjéből, gyenge
hangon jajkiáltások törnének elé. Alig hallá meg a neszt, igy szóla
magában:
– Hálát kell adnom az égnek azon kegyért, melyben részesít, hogy ily
rögtön alkalmat nyujt, lovagi tisztem teljesítésére. E hangok bizonyára
valamely szükségben szenvedő embertársamnak hangjai, a ki az én
védelmemre szorúlt, s a kin segíteni szent kötelességem.
Azzal Rocinante kantárát megrántva, egyenesen arra tartott, a merről a
zaj hallatszék.
S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy
odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött
fiut, a ki lehetett valami tizenöt éves, s kinek válláról a felső ruha
le volt huzva. A jajkiáltás ennek ajkairól hangzott s pedig nem ok
nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, a ki egy mogyorófa
suhogóval ugyancsak husángolta, s minden rá-ráhuzásnál egy-egy pirongató
vagy figyelmeztető szóval toldotta meg kemény fenyítését, ilyen formán:
– Semmirevaló vigyázatlan gyerek te… (sutty!)… fogd be a szádat…
(sutty!)… nyisd ki máskor a szemedet… (sutty!)
A fiú keservesen kiáltozott:
– Uram, soha se teszem többé! A Krisztus kinszenvedésére mondom, soha se
teszem többé! Ugy vigyázok eztán a nyájra, mint a két szemem világára!
Don Quijote látva a történteket, odarobbant s haragvó hangon rákiálta a
paraszt emberre:
– Udvariatlan lovag, mily illetlen dolog megtámadni azt, a ki magát nem
védelmezheti. Ülj lovadra, fogd a dárdát (a paraszt ember ugyanis hosszú
pásztorbottal jött oda, s ez volt a fához támasztva) kelj párviadalra
velem, s majd megmutatom én mi az emberség!
A paraszt látva háta mögött ezt a tetőtől talpig fegyverbe öltözött
lovagot, hogyan forgatja egyre dárdáját az ő szeme előtt, halál fiának
hitte már magát, s azért egyszerre nagyon megjuhászodva, alázatos hangon
szóla:
– Ez a fiú, nagyságos uram, juhász bojtárom, s azért kell megfenyítenem,
mert vagy elalszik vagy ellopatja rá bizott nyájam birkáit, de annyi
bizonyos, hogy egy-egy birkával a nyáj mindennap kevesebb. A mi sok az
sok, s ha a szép szó nem használt, én bizony mi türés-tagadás, most már
a másik huron hegedűltem.
– Dehogy veszett el mindennap a nyájból – szóla közbe most a fenyített,
úgy látszék vérszemet kapva a maga mentegetésére minthogy a lovagban
védelmezője akadt – csakhogy gazduram olyan, a ki minden kicsinységet
fölvesz, s még a kákán is csomót keres, csakhogy aztán lehuzhasson a
béremből.
A fiú ezen vádja olyan méregbe hozta a különben is indulatos paraszt
embert, hogy a lovagról majdnem megfeledkezve, kevésbe múlt, hogy újra
hozzá nem látott ahoz a másik huron való hegedüléshez. Most azonban úgy
fújta ki mérgét, hogy Don Quijote felé fordulva így szóla:
– Hallotta nagyságod ezt az akasztófavirágot? Egy szava se igaz!
Hazudik!
– Hazudik?! – kiálta fel Don Quijote még nagyobb haragra gyuladva – ez a
szelíd, ártatlan fiu hazudnék? S ezt nekem mered szemembe mondani,
neveletlen, durva ember! A napra esküszöm, mely felettünk tündököl,
mindjárt izzé-porrá zuzlak e dárdával. Kifizesd neki mindjárt egy
fillérig a mivel tartozol, különben a pokolba taszítom fekete lelkedet!
Oldozd fel kötelékét azonnal!
A paraszt ujra megszeppent s látva, hogy több kettőnél, kénytelen
kelletlen feloldotta a fa derekától a bojtár gyereket. Ettől aztán a
lovag megkérdezte mennyivel tartozik neki még gazdája.
– Kerek számmal harmincz forinttal – viszonzá a fiú.
– Öt forint híjján – igazítá ki a gazda, a mit egy pár elszaggatott
csizmádért, meg betegkorodban két érvágásért fizettem helyetted.
– Ez nem huz le a tartozásból semmit – mondá ki az itéletet Don Quijote
nagy igazságosan – mert ha ez a fiucska elszaggatá a csizma bőrét, a
miért kend fizetett, kend meg elszaggatta a fiú bőrét; s ha vérét
betegségében vette a borbély pénzért, most meg kend vette vérét
egészséges korában ingyért, így tehát a fiú semmivel se tartozik. Csak
fizesse ki azonnal azt a harmincz forintot.
– Nagyságod parancsolatára bizony tüstént megtenném – viszonzá a paraszt
ember – de nincs én nálam uram egy kis krajczár se. Jőjjön velem András
haza, s otthon megkapja tőlem az egészet az utolsó fillérig.
– Már, hogy én menjek haza kegyelmeddel? – kérdé a fiú feleselve – van
jó dolgom! Nem ettem bolondgombát. Tudom isten, ha magunkra maradnánk,
úgy megnyuzna kegyelmed, mint valami szent Bertalant.
– Azt nem fogja, azt nem meri tenni, gyermek! – mondá Don Quijote
büszkén fölegyenesedve nyergében. Nézz meg jól engemet. Tudod-e ki
vagyok én? Kóbor lovag. S tudod-e mi a kóbor lovag? Az ártatlanok
védelme és gonoszok ostora! Görbítse meg csak ez az ember egy
hajszáladat: keress föl engemet, panaszold el sérelmedet, s én
visszajövök ujra, felkutatom a szószegő embert, ha úgy elrejtőzött volna
is, mint a gyík, s olyan boszut állok rajta az új sérelemért, hogy holta
napjáig megemlegeti! Bízzál benne, s bizzál különösen én bennem.
– Bennem is bizhatik – mondá a paraszt ember – megfizetek én ő neki.
– Hallottad a mit mondott – szóla Don Quijote – én is hallottam s igy
nyugodt lehetsz. Menj vele bátran, s ha mégis csalódnál, itt van az én
karom, a mely majd igazságot szolgáltat.
Ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet s rövid idő mulva eltünt
szemök elől.
A paraszt egy darabig követé tekintetével; de midőn tapasztalta, hogy az
erdő sűrüjén túl van már s olyan messze járhat, hogy többé a kiáltozás
sem hallatszik el hozzája, ezen szavakkal fordult ismét a
bojtárgyerekhez:
– Gyere csak fiam, hadd fizessem meg a mivel tartozom, mint a sérelmek
ama megtorlója parancsolta.
– No úgy is legyen – mondá a bojtár – beteljesítse kegyelmed ennek a jó
lovag úrnak parancsolatát; mert ha csak egy fillért lehuz is kegyelmed a
béremből, majd utána megyek s ide hívom.
– Dehogy huzok le, dehogy – felelt a gazda galléron csipve a sihedert, –
sőt inkább – mivel nagyon szeretlek, gyarapítani akarom az adósságot,
hogy annál több legyen a fizetés.
S ezzel – akármint szabadkozott is a vásott fiú – csak odakötötte azt
megint a tölgyfához, s másodszor is úgy meg-megrakta, hogy alig maradt
benne egy porczika eleven. Mikor aztán kitöltötte rajta eléggé boszuját,
akkor feloldozta, szárnyára ereszté egy krajczár fizetés nélkül s még ő
adta neki azt az utasítást, menjen felkeresni biráját, hadd
szolgáltasson számára igazságot.
András kedvetlenül kerekedett utra, váltig azzal fenyegetőzve, hogy
bizony fel is keresi a bátor Don Quijote de la Manchat, elmondja neki
pontról-pontra a mi történt, s majd megadja ennek ő kegyelme az árát!
Mindamellett sírva ríva távozott biz ő, míg gazdája meg utána nevetett.
Ilyen módon torolta meg a sérelmet a hős Don Quijote.
Ez pedig úgy találván, hogy lovag élete a legszerencsésebben és
legnemesebben kezdődik, mind önmagával, mind a történtekkel teljesen
megelégedve, faluja felé folytatá már utját, miközben félig fenhangon
igy szóla:
– Minden élők, vagy a földön lévő minden szépek legboldogabbjának
mondhatod magadat méltán, oh szép Dulcinea del Toboso, kinek a kegyes
sors megengedé, hogy minden te akaratod és kivánságod hódoló
alattvalójául oly hős, oly hirneves lovagot nyerj mint Don Quijote de la
Mancha, a kit – mint az egész világ tudja – még csak tegnap, vagy úgy
szólván még csak ma ütöttek lovaggá, s ime már is megtorolta a
legnagyobb sérelmet és gonoszságot, melyet a jogtalanság valaha
tervezett és a kegyetlenség végrehajtott. Ma ragadtam ki a korbácsot ama
kegyelmet nem ismerő ellenség kezéből, a ki oly ok nélkül fenyítette azt
a gyenge gyermeket!
E közben olyan helyre érkezék, hol az út négy ágra szakadt. Tüstént azok
a keresztutak jutottak eszébe, melyeknél a kóbor lovagok fontolóra
szokták venni, melyikre térjenek. Ezek példája szerint tehát néhány
pillanatra ő is megállt, s miután a dolgot jól meghányta vetette
magában, elereszté Rocinante kantárát, s annak akaratára bizta, ám
menjen a merre kedve tartja. Persze, hogy a nemes paripa egyenesen
hazafelé tartott, a merre ösztöne az istállót érezte.
Don Quijote erre folytatta tehát útját, s már mintegy két mérföldnyire
haladt, midőn egyszer csak nagyobb csoport embert vőn észre, kik – mint
utóbb kitűnt – toledoi kereskedők valának s Murciába igyekeztek selymet
vásárolni. Számszerint hatan voltak, mindnyájan napernyőkkel; az urakon
kívül négy szolga lóháton s még három öszvérhajcsár-fiú gyalog.
Alighogy őket Don Quijote észrevette, már is azt képzelé, megint új
kaland van keletkezőben. S minthogy mindent úgy szeretett volna
utánozni, a hogy regényes könyveiben olvasta, ő is ama költött lovagok
módjára, bátor, urias magatartással szilárdan elhelyezkedett
kengyelében, lábát jó erősen megvetette, dárdát szegzett, pajzsával
mellét elfödé s az út közepét elállva, bevárta mig a kóbor lovagok (mert
az érkező kereskedőket azoknak tartotta) közelibe jutottak. Mikor aztán
ezek már odaértek, a honnan megláthatták és hallhatták, Don Quijote
harsány hangon és parancsoló szóval rájok kiálta:
– Álljon meg az egész világ, ha mind a világ nem vallja, hogy a világon
nincs több olyan szép kisasszony, mint la Mancha császárnője, a páratlan
Dulcinea del Toboso!
E szavak hallatára s láttára az ezeket hangoztató különös alaknak, a
kereskedők megálltak, s mind maga az alak, mind meg az a sok világ, a
mit feléjök kiabált, tüstént világossá tették előttök, hogy a ki e
szavakat kiejtette, az eszelős. Azonban bővebben is meg akarván tudni,
mi végre kivánja tőlük e vallomást, egyikök – a ki nagyon elmés s kissé
csintalan volt – igy szóla:
– Mink, lovag úr nem ismerjük azt a nemes kisasszonyt, a kit nagyságod
említett. Kérjük tehát, mutassa meg, s ha valóban oly szép, a milyennek
állítja, részünkről kész örömmel s minden vonakodás nélkül be fogjuk
vallani azon igazságot, melynek megerősítését tőlünk ily hatalmasan
követelik.
– Mutassam meg az ő szépségét? – veté ellen Don Quijote. S ugyan mi
érdemetek lenne akkor, ha egy olyan általánosan ismert igazságot
vallanátok be? A dolognak épen az a veleje, hogy látatlanúl is higyétek,
valljátok, erősítsétek, esküdjetek rá és bizonyítsátok; mert ha nem,
velem gyülik meg bajotok, fenhéjázó, büszke népség!
– Lovag úr – viszonzá a kereskedő – kérem nagyságodat, mind ez itt lévő
herczegek nevében, ne kényszerítsen bennünket olyasminek bevallására, a
mit eddigelé soha se láttunk. Mutassa meg ama kisasszonynak képét, ha
csak akkorában is, mint egy buzaszem: s mi a világ legszebb hölgyének
fogjuk mondani, ha elől-hátul pupos és mind a két szemére kancsal is.
– Nem pupos, nem kancsal! – kiáltá föl Don Quijote minden képzelmet
felűlmuló lángharaggal, – de te megadod az árát e káromlásnak!
S ezt mondván, keményen hóna alá szorított dárdájával úgy neki rontott a
kötekedő kereskedőnek, hogy ez bizony rosszul járt volna, ha
szerencséjére Rocinante a nagy megiramodásban meg nem botlik s földre
nem henteredik. Rocinante azonban elbotlott, gazdáját pedig jó messzire
vetette magától, ki váltig fel akart volna kelni, de a dárda, a pajzs, a
sarkantyúk, a sisak s a nehéz régi rozsdás pánczél annyira
akadályoztatták, hogy jóformán meg se tudott mocczanni. De a milyen
mozdulatlanok keze és lábai valának, annál szabadabban neki eresztette
nyelvét s úgy szidta az ellenséges csoportot mint a jégeső.
A sok szidalmazást az egyik öszvérhajcsár végre mégis csak megsokallta,
s maga is mérges ember lévén, odarohant a földön keczmergő lovaghoz,
kicsavarta kezéből dárdáját, s előbb darabokra törve, egy ilyen
forgácscsal úgy elpáholta Don Quijotet, hogy a vaspánczél daczára is
egészen puhává porhanyította. Gazdái rá is kiáltottak, hagyjon békét már
neki, mert bizony kárt tesz benne, de a ficzkó rájuk se hederített, s
folytatta a lazsnakolást a míg bele nem fáradt.
Végre aztán maga is megsokallta, vagy legalább megelégelte a páholást,
ott hagyta a szegény lovagot a földön s ment már jó távolra eléhaladott
társai után, a kiknek, ha útja két olyan messze lett volna is, még akkor
is elég tárgyat szolgáltat vala beszélgetésökre az a különös alak, a
kivel ez alkalommal találkoztak.
Don Quijotét tehát, mi tűrés-tagadás, a lovaggá ütés után nemsokára
bizony derekasan megnáspángolták, még pedig mi több, a tulajdon maga
fegyverével. A vereséget maga is kénytelen volt beismerni, mert hiszen
minden tagja annyira érezte, hogy jó darabig meg sem tudott mocczanni
helyéből. De azért mégis volt a mivel magát vigasztalja. Nem ő volt a
hibás, nem bátorsága vagy ügyessége hiányának lett ő áldozata: hanem
azon rendkivüli hevességnek, melylyel a gyors Rocinante a tusába rohant.
Szegény gyors Rocinante! Azt is annyira megviselte a nagy zökkenés
esésében, hogy bárha őt csak egy kis ujjal se illette senki, mindazáltal
ép oly mozdulatlanúl feküdt, mint gazdája, s mintha az erre zúdult fele
ütés az ő sovány bordáit zúzta-törte volna.
S ki tudja a szegény megvert lovag s a szegény veretlen paripa meddig
maradtak volna ott a földön fekve mozdulatlanul, ha esetleg egy
parasztember nem vetődik arra, ki szintén a Don Quijote falujába való
volt, s valami szomszéd faluban tett látogatásból épen most tért megint
haza szamarán.
A mint ez a jó ember azon az úton mentiben ott a porban látta eviczkélni
azt a különös pánczélos, sisakos alakot és nyögdécselését meghallotta
nem igen messze tőle meg egészen mozdulatlanúl feküdni a felnyergelt
paripát, a mely oly csendes volt, mintha a pára is kiment volna belőle:
először megijedt, s alig tudta magát rátökélni, közelebb menjen-e
hozzájok, vagy inkább oldalba nyomja a szamarat s úgy odább álljon,
mintha soha erre nem járt volna.
Végre mégis győzött szivében a felebaráti szeretetnek jobb és nemesebb
érzelme, odalépett a nyöszörgő lovaghoz, leszállt szamaráról s felemelte
a vassüvegnek papirosból készült sisakrostélyát, s ki irja le
csodálkozását, midőn a lovag arczáról az ő falujabeli nemes urat, a
señor Quijadát ismerte fel.
– Señor Quijada! – kiáltá fel meglepetten, mitsem tudva még arról, hogy
a nemes úr állást és nevet cserélt – mit keres itt nagyságod ilyen
maskara öltözetben! És, teremtő szent atyám, ki rakta meg ily rútúl
nagyságodat?
A lovag azonban semmit sem válaszolt egyenes szavakban e kérdésekre,
hanem a régi lovagtörténetekből s hősökről szóló versekből hordott össze
mindenféle zavart badarságot, úgy hogy a parasztembernek majd belekábult
a feje s szentűl hitte, ez a szerencsétlen nemes ember csakugyan meg van
háborodva. Mentűl előbb övéinek gondviselésére akarta tehát bizni, a
miért is a lovagot nagy nehezen feltámasztotta, s gondolván, hogy e
törődött testnek jobb lesz a csendesebb léptű szamáron folytatnia útját,
felültette a maga szamarára, melyről Don Quijote hosszú lábszárai majd
egész a földig értek. Még nagyobb fáradsággal csülökre szuszakolta
Rocinantet is, s a lovag összes lecsatolható fegyverneműit
egybenyalábolván, összekötötte s felveté Rocinante nyergére, mire aztán
szamarát kötőféken fogva, a csillagokat rúgó paripát pedig kantárszáron
vezetve, ő maga gyalog előttük megindult Don Quijote faluja és háza
felé.