Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét.
S minthogy ez a gondolat folytonosan bántotta, nem időzött sokáig
kocsmai sovány vacsorájánál, hanem alighogy elköltötte, azonnal
félrehívta a fogadóst s vele együtt az istállóba zárkozván, térdre esék
előtte s így szólott:
– Nem látsz addig felkelni e helyről, hős lovag, a mig kegyességed azon
jótéteményben nem részesít, melyért esedezni szándékozom, s mely mind
reád, mind az egész emberi nemre dicsőséget árasztand.
A fogadós alig tudott hová lenni ijedtében s meglepetésében. Csakhogy
megszabaduljon tőle mentül előbb, talán még azt is megigérte volna neki,
hogy egy álló helyéből egy ugrással fen terem a padláson.
– Csak tessék parancsolni – viszonzá – megteszek én mindent, a mit csak
megtehetek!
– Nem is vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram –
viszonzá Don Quijote – s íme kimondom, hogy azon nagy kegyesség, a
melyre kérni akarlak, s melyre most már adott szavad lekötelez, nem
egyéb mint az, hogy holnap reggel lovaggá üss engemet. Én pedig ez
éjjel, az újoncz-lovagok kötelessége szerint, itt várad kápolnájában
megtartom a fegyverőrzést, s holnap reggel – a mint mondám – be fog
teljesülni, a mit oly forróan óhajtok, s ha egyszer lovaggá ütöttek,
mehetek aztán, a mint illő, a világ négy tájára, kalandokat keresni,
segíteni a gyámoltalanokat, jót tenni a szükségben szenvedőkkel, a mire
oly nagy hajlandóságot érzek magamban.
A fogadósnak egész nagy malomkő esett le a szivéről. Ezt a kivánságot
ugyan könnyü lesz teljesíteni. De a furfangos ember most már igen jól
belátta, kivel van dolga, s a házbelieket is részesíteni kivánta abban a
mulatságos tréfában, a mit e különös vitéznek bohósága fog mindnyájoknak
nyujtani.
Komolyságot tettetve azt mondá tehát: bizony szép és nemes szándék, a
mit a lovag úr feltett magában s a szenvedő világnak csakugyan semmire
sincs nagyobb szüksége annál, hogy a már-már egészen elhanyagolt
kóborlovagságot valami lelkes ember megint újra felállítsa a maga régi
épségében. Ő tehát szives készséggel lovaggá üti, mihelyt hajnalodik; de
a mi a fegyverőrzést illeti, erre nézve csak az a baj, hogy az ő várában
mostanság nincsen kápolna, mert épen tegnap végezték el lebontását, hogy
holnap újra kezdjék építeni. De ha tudta volna, hogy kihez lesz
szerencséje, le nem bontatta volna azt a kápolnát, ha dőledező fala
minden iastul-fiastul ott nyomta volna is, – vagy ha már lebontották: a
fél ország kőművesét összecsődítte volna, hogy a lovag úr eljöveteléig
fölépítsék. No de sebaj! ha nincs, hát nincs, – s azt a fegyverőrzést ez
éjszaka meg lehet tartani az isten szabad ege alatt is az udvaron, a hol
a fényes csillagok lesznek tanúi az újoncz lovag hűségének. Mihelyt
pedig hajnalodik: úgy lovaggá üti ő, hogy tudja igaz lelkére, soha
senkit még jobban lovaggá nem ütöttek a világon.
Kérdezte aztán van-e pénze?
Don Quijotet ez a kérdés egészen meglepte.
– Nem hordok én magamnál egy garast se! – viszonzá ép oly büszkén a mily
őszintén.
– Öreg hiba – jegyzé meg rá a vendéglős – akkor ugyan sokszor nagy
zavarba jöhet nagyságod.
– Soha sem olvastam egyetlen egy regényben sem – felelt a lovag – hogy
akármelyik kóborlovagnak valaha pénze lett volna.
– Csalódik nagyságod – mondá amaz – mert ha a regényirók nem mondják,
bizonyosan azért nem mondják, mert úgy is fölteszik minden okos
emberről, kiki el tudja gondolni, hogy pénz nélkül s fehér ruha és más
egyéb ilyes szükséges holmi nélkül a kóbor lovagok el nem lehettek. S ha
talán nem ők magok czipelték is magokkal, volt mindegyiknek
fegyverhordozója, a ki egy takaros tarisznyát akasztott a hátára, s
abban hordozta mind azt, a mire gazdájának szüksége lehetett. Tépést,
flastromot a sebek bekötésére, s valami csoda-balzsamot, a mi a
legsulyosabb kardvágásokat vagy dárdadöféseket is egy szempillantás
alatt meggyógyította. Csodálom is, hogy nagyságod csak így egyedűl
kalandozik, s nem gondoskodott valami derék fegyverhordozóról. Kérem ne
mulaszsza el ezt, mert a nélkül a kóborlovag nem is igazi lovag.
Don Quijote megköszönte a jó tanácsot, s megigérte leendő lovagi
keresztatyjának, az lesz jövendőre első gondja hogy mindazt beszerezze,
s vele magát ellássa, a mit a várnagy ím tanácsolt.
Most azonban azt kellett legelőször is elhatározni, hol tartsa meg a
lovag az első fegyver-őrzést. Ugyanis bevett szokás volt a lovagoknál,
hogy az ujoncz, a lovaggá-üttetés napját megelőző éjszakán fegyvereit
egy halomba rakja, s mellettök egész hajnalig őrt álljon. Ezzel
bátorságát akarták kipróbálni, hogy szembe mer-e szállni azzal, a ki
netalán vakmerő lenne ezen alkalommal fegyvereihez hozzányúlni.
Abban állapodtak meg a furfangos fogadós csintalan tanácsára, hogy a
lovag ott őrizze fegyvereit a vendéglő tőszomszédságában fekvő
baromfiudvarban. Don Quijote kész szívvel beleegyezett; összes
fegyverzetét azonnal rakásra hordá a kút melletti vályura s pajzsát
karjára öltvén, dárdáját felragadta s méltósággal teljes magatartással
kezde fel s alá járni a vályu előtt. Midőn ez az őrséta megkezdődött,
épen akkor fordult az idő éjszakára.
A fogadós magára hagyta, bement s a házbelieknek tüstént elmondotta,
milyen furcsa bogara van ennek az ő úri vendégöknek, s milyen jó tréfára
nyílik kilátás holnap reggelre. Persze hogy azok meg rögtön kisiettek a
fogadó tornáczára mindnyájan, s onnan nézték az oszlopok mögül a szép,
fényes holdvilágnál, milyen peczkesen strázsálja Don Quijote a vályura
rakott nyergét, kantárát és fegyvereit.
Hanem ez a csendes őrállás nem tarthatott igy nagyon sokáig.
Öszvérhajtsárok is szálltak meg ez éjszakára a fogadóban, s ezek közül
az egyik épen most akarta barmait megitatni, s mindegyik kezében egy-egy
vödörrel tartott egyenesen a kútnak a melynek váluját Don Quijote
foglalta el a rárakott limmel-lommal.
Alighogy a lovag a félhomályban meglátta ezt az alakot közelíteni,
mindjárt azt hitte, hogy valami ellenséges érzelmü ember, a ki próbára
akarja tenni az ő bátorságát.
Rá is kiáltott azonnal nagy harsányan:
– Ne közelíts fegyvereimhez, vakmerő, mert a ki azokat csak kis ujjal
illeti is, halál fia!
De az öszvérhajcsár rá se hederített a lovag tiltakozó és fenyegető
szavára, hanem szemügyre véve az akadékoskodó holmit, megkapott belőle
egy szíjat, s az egész rakást egy rántással földre teremtette.
Ki tudná leirni azt a rettenetes elkeseredést, a mely e pillanatban Don
Quijote szívét megszállotta! Igy meggyalázni az ő fegyvereit!
Szemét az égre mereszté előbb, s azután egy keserves sóhajtással
felkiálta:
– Páratlan szépségü Dulcinea del Toboso, szivem drága menyasszonya, légy
segítségül a te hű lovagodnak, hogy diadalmasan megállhasson e
rettenetes küzdelemben!
S e felkiáltás után két marokra fogva hosszú dárdáját, előre rontott s
akkorát huzott az öszvérhajcsár vállára, hogy annak még a szeme is
szikrázott.
– Segítség! gyilkos! segítség! – lármázott a megtámadott fuvaros, s a
kezében levő vödrökkel védte magát s támadott a mint lehetett. A nagy
kiáltozásra az öszvérhajcsár czimborái is előrohantak az istállókból, s
ki bottal, ki villával rontott neki Don Quijoténak, ki azonban meg nem
rettent egy morzsányit se, hanem szurkált, döfködött, suhogtatta a nagy
dárdanyelet, s úgy döntögette az embereket mint a megriasztott macska a
tejes köcsögöket. Annyi bizonyos, hogy bátorság dolgában ritkította
párját.
A néző sereg által gúnyos megjegyzésekkel kisért fegyverőrzés tehát
csakhamar igen komoly csetépatévá fajult, úgy hogy a fogadós is
lélekszakadva rohant oda a viaskodókhoz s kéréssel könyörgéssel csitítá
majd az egyik, majd a másik felet, s bizony nagy erőmegfeszítésébe
került a míg le tudta őket csendesíteni, hogy az öszvérhajcsárok végre
mégis csak visszavonúltak az istállóban.
Elég volt ebből az egy sütésből egy kalács, s a fogadós elhatározta
magában, hogy bizony be sem várja ő a hajnal hasadtát, hanem lovaggá üti
ezt a hóbortos embert kivánsága szerint azonnal, hogy annál hamarább
megszabaduljanak veszedelmes szomszédságától.
– Igen, igen, tegye meg várnagy úr – sürgeté Don Quijote – s én fogadom
az élő istenre, mihelyt nagyságod lovaggá ütött, megöldösök minden
embert, a kinek csak nagyságod halálát kivánja!
– Nem kivánom én, uram, egyiknek se! – szabadkozék a vendéglős – én csak
azt kivánom, hogy nagyságodnak adott szavamat beválthassam, s
megajándékozhassam a világot két olyan hős karral, melyek úgy tudják a
dárdát pörgetni, forgatni, hogy az embernek még a haja szála is mind
égnek áll láttára.
Don Quijote hiúságának nem kevéssé hizelkedett a várnagy ez elismerő
nyilatkozata, s még csak ezután kezdett igazán lecsillapodni, hogy a
lovaggá ütést illő nyugalommal elfogadhassa.
A vendéglős pedig csakugyan egy pillanatig sem késett ezt a furcsa
czerimoniát végrehajtani. Persze hogy nem volt neki semmije a mi a
szertartáshoz igazán kellett volna; hanem furfangossága segített azért a
bajon. Megkérte Don Quijotet, várjon itt rá csöndesen, s mindjárt itt
lesznek égő gyertyával, imádságos könyvvel, s azokkal az úri
kisasszonyokkal, a kik derekára a kardot, lábára meg a sarkantyút
illendő módon egész ünnepélyességgel felkötik.
Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután
várakozott.
Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt.
Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú
gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe
a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen
irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote
vacsorálásakor segítséget nyujtottak.
Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá
Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a
furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon
mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal
hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A
mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen
legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak
kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a
rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment
az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott,
hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e
szerencséjében nem részesült.
Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló
felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb
ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a
legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e
rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e
nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig.
Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan
ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy
most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok
keresésére.
S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény
Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi
gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép
elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a
czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló
czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl
tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy
fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és
menni hagyta Isten hirével.