A nemes Don Quijote első kirándulása.
A mit az ember nagyon óhajt, azt – ha csak lehetséges – siettetni is
szokta. Szakasztott így volt utrakelésével Don Quijote is. Mihelyt a
szükséges előkészületeket megtette, bizony nem volt ő neki többé
maradása, hanem julius havának egyik legforróbb napján, még a nap
felkölte előtt összeszedte minden sátorfáját, fejére nyomta
toldott-foldott sisakját, pánczélját, kardját felcsatolta, dárdáját,
pajzsát karjára fűzte, s hogy senki észre ne vegye nagy csendesen
odalopódzott Rocinantehoz, megnyergelte maga, kivezette az istállóból
egy hátulsó kis baromfi-udvarra, ott felpattant a paripa hátára, s a kis
ajtón nagy ügygyel-bajjal kimenekült a mezőre, mert ő maga is elég
szálas ember levén, a lova is a milyen sovány, olyan magas, bizony
egészen két-rét kellett hajolnia, hogy az alacsony kis ajtó
szemöldök-fája valahogy le ne marasztalja a nyeregből.
Mihelyest künn volt a szabadban, szíve örömtől dobogott fel, részint
azért, hogy az ajtón észrevétlenül kimenekülhetett, részint azért, hogy
tervezett diadal-utját valahára csakugyan megkezdhette.
Azonban alig koczogott előre egy darabra a nyílt mezőn, imé egy rémítő
gondolat ragadta meg s pedig oly erővel, hogy kevésbe múlt, hogy lova
kantárát vissza nem fordította, s ujra be nem bujt dárdástúl,
mindenestül a baromfi-udvar kis ajtaján. Az jutott eszébe, hogy ő nincs
lovaggá ütve; vagyis más szavakkal, semmiféle igazi lovag előtt nem
térdelt le még, a ki aztán kivont karddal gyengén vállára ütött volna,
annak jeléül, hogy mostantól kezdve föl van véve a lovagrendbe s
fölszabadítva a lovagok minden kötelességének gyakorlására s minden
jogának élvezésére. Igy még nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre
kelnie, s mint ujoncz lovagnak egészen tündöklő fényes fegyverzetet
kellene hordania, már pedig az övé, mi tűrés tagadás, minden surolás és
csiszolás daczára még most is szinte piroslott a rozsdától.
De az okos ember megtalálja a jó tanácsot. Eszébe jutott, van arról szó
az ő kitűnő könyveiben, hogy egyik-másik nagyhírű lovag, a kiből utóbb a
lovagság dicsősége vált ha a szükség úgy hozta magával, azzal üttette
magát lovaggá, a ki épen legelőször keze ügyébe esett. Ha azoknak szabad
volt, ki tilthatná meg ő neki?! Megnyugodott tehát abban a gondolatban,
hogy a legelső emberrel, a kivel találkozik, ugy lovaggá ütteti magát,
hogy csakúgy ropog; a mi pedig fegyverzetének fényességét illeti,
mihelyt alkalma nyílik, úgy kikeni-feni minden darabját, hogy fehérebb
lesz a cseppentett tejnél és vakitóbb fényű a ma esett hónál.
Ezen elhatározásával eloszlatá aggodalmát, s már most vigan folytatta
tovább utját, de hogy merre, azt egészen lova akaratára s tetszésére
bízta, mert bölcs könyveiből azt tanulta meg, hogy a lovaknak sokszor
több eszök volt, mint a rajtok ülő gazdáiknak.
Ekképen teljesen megnyugtatva a lovaggá ütés felől, eleven képzelő
tehetsége egyszerre azt a dicsőséges jövendőt festette a legfényesebb
színekben lelke elé, a mi majd rá várakozik, mikor hős tetteit arra is
méltónak találják, hogy épen ugy megirják könyvben, a mint a többi kóbor
lovagokét. Ekkor a nagy dicsőség boldogító érzelmétől elragadtatva igy
kiálta fel:
– Semmi kétség, hogy jövőben, ha majd nagyhirü tetteimnek igaz története
napvilágot látand: az a tudós, a ki megirja, igy fog szólani midőn e
korán reggel történt első távozásomat elbeszéli:
„A rózsás arczú hajnal alig teríté még szélylyel szépséges hajának arany
szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded tarka madárkák
zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes hangicsálásával még alig
üdvözölték csicseregve a nappal érkezését: midőn a nagyhirű lovag, Don
Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség puha ágyától, hires lovára
Rocinantera felpattant és büszke várlakának tágas kapujából kirobogva,
utazását a rég időktől fogva nevezetes Montiel sikságán, nagy merészen
megkezdette.“ Azután hozzá tevé:
– Boldog kor és szerencsés század, melyben e nagyhirű én hőstetteim
világot látnak, hőstettek, méltók arra, hogy érczbe öntsék, márványba
kifaragják, vászonra fessék, – örök emlékezetűl a jövendő századoknak!
Oh te bölcs férfiú, a ki e történetet majd megirod, csak arra kérlek, ne
feledkezzél meg én mellettem az én jó Rocinantemról se; e büszke
paripáról, mely madár könnyüségével repül át a legmagasabb szirtormokon,
s merész szökései közben majd a csillagokat érinti lobogó sörényével!
Az ármányos sors úgy akarta, hogy a mint Don Quijote e nagy dicsérettel
halmozta el büszke paripáját, a szegény gebe akkorát botlott egy fris
vakand-turásban, hogy majd a derekát törte magának is, de még gazdájának
is. Isten csodája volt, hogy Don Quijote a nagy zöttyenés daczára rajta
tudott maradni a csillagokat rugó büszke paripán, s a könyveiből tanult
szóáradozás közben a nyelvét el nem harapta. Sem az egyik, sem a másik
szerencsétlenség nem történt meg rajta, s igy aztán összeszedvén magát,
nemsokára megint folytatta fellengző szószaporítását, szakasztott olyan
válogatott, czikornyás kifejezésekben, mint hóbortos könyveiben olvasta.
Igy a jövendő dicsőséggel eltelve, minden megállapodás nélkül folytatta
utját, mi közben a nap az égre emelkedék s oly forró sugarakat lövelt
alá a földre, hogy a kemény vas süveg alatt ugyancsak volt a lovag
fejének mit szenvednie. Ő azonban csüggedetlenül haladott mind tovább, s
egyre nézte, egyre vizsgálta, nem akad-e valami rendkivüli kaland, nem
jön-e még szembe véle valami nagyfejü óriás. De, – egy madár, vagy egy
szunyog kevés, – s egész estig még csak az se repült a levegőben. Hanem
azért jött egy hatalmas ellenség, nem kivülről, hanem belülről; jött az
éhség, s a jó lovag oly kegyetlenül megéhezett az egész napi hosszú,
fárasztó és lankasztó utazás közben, hogy majd leszédült már lováról.
Most már nem is kalandokat, nem is óriásokat keresgélt többé, hanem
jobbra balra széttekingetett, nem pillanthatna-e meg valami várkastélyt,
vagy legalább egy pásztorgunyhót, a hol kissé megpihenhessen s egy-két
falattal az éhség óriását lekenyerezhesse.
Végre egy hajlék tünt fel az ut mellett a távolban.
Lehetetlen azt az örömet leirni, a mit Don Quijote ez épület
megpillantásakor érzett.
– Ott a várkastély! – kiálta föl büszkén és boldogan, s a mennyire
fáradt dereka engedé, fölegyenesedett a nyeregben, Rocinantet pedig
sebesebb koczogásra sarkantyuzta, – hiába!
Szegény Don Quijote várkastélynak nézte azt az épületet, a mi pedig egy
mákszemnyivel sem volt nagyobb, sem egyéb, egy egészen közönséges,
útszélre épített vendégfogadónál. De hiszen merte volna csak valaki azt
mondani neki, hogy ez nem várkastély, hanem fogadó!
A milyen gyorsaság Rocinantetól kitelhetett, Don Quijote oly sietve
folytatá utját a ház felé, de az idő már jóformán bealkonyult mire
odaérkezék.
A fogadó kapujában két szolgálóleány állt, a kik épen most végezték az
udvaron valami házi teendőjöket, de a kapun kitekintve az érkező Don
Quijotét megpillantották messziről s azonnal kisiettek a szokatlan
fegyveres alak csodájára.
– Bizonyosan a várur két leánya lesz – mondá magában Don Quijote – a kik
elém sietnek, hogy udvariasan fogadjanak. Csakugyan velem is minden úgy
történik, mint a könyveimben megirt lovagokkal történt.
S a fogadót most már képzelődésében még sokkal inkább várkastélynak
gondolta, mint az imént. Hát még a mikor ugyan ebben a pillanatban a
fogadón túl fekvő tarlón egy ott legeltető kanász a tülökbe fujt, hogy
ez ismeretes hangra az egész csürhét összeterelje; most már Don Quijote
szentűl elhitte, hogy valamely nagy úr várához érkezett, mert ime a
toronyőr is a kürtjébe fú, hogy a várbeliek az érkező lovag elfogadására
siessenek. Most már kétszeresen összeszedte minden délczegségét, hogy
egészen lovagosan rugtasson oda a szép kisasszonyok elé.
Mikor azonban ezek közelíteni látták ezt a csoda-alakot, szinte
megijedtek hosszú dárdájától, ijesztő sisakjától s futni, menekülni
akartak a kapun befelé. A mit Don Quijote látva, sisakjának
papirrostélyát fölemelé, s porlepett sovány arczát fölfedvén, udvarias
modorban s illedelmesen igy szóla hozzájok:
– Ne fussanak nagyságtok s ne tartsanak semmi bántódástól, mert az a
lovagrend, melyhez én tartozom, a legtávolabbról sem akar senkit ís
megsérteni, legkevésbbé pedig az ily előkelő kisasszonyokat, a
milyeneket nagyságtokban van szerencsém tisztelhetni.
A leányok rá bámultak s szemeikkel arczát kezdék keresni, melyet a
toldozott sisakrostély félig még födve tartott; de a mint azt hallották,
hogy szolgálólétökre előkelő kisasszonyoknak czimezi, meg nem állhatták,
hogy hangosan fel ne kaczagjanak, még pedig oly erősen, hogy Don Quijote
egészen megsértődve s haragra lobbanva igy szóla:
– A szépséghez szendeség illik, mig csekély dolgokon szerfölött kaczagni
valóságos esztelenség; ezt azonban nem azért mondom, mintha talán
sértegetni akarnék, sőt ellenkezőleg az én hivatásom épen az, hogy a
sérelmeket megorvosoljam.
Ez a szokatlan beszédmód a leányokat még nagyobb nevetésre, ezek
illetlensége meg a lovagot még nagyobb haragra ingerelte, s bizony nem
lehetetlen, hogy boszujában a hosszú dárdával még meg is egyengeti őket,
ha mindnyájok szerencséjére a fogadós oda nem vetődik, ki a versenygőket
egymással végre mégis kibékítette. Ez ugyanis maga is megszeppent a
tetőtől talpig fegyverben álló lovagtól, s jónak látta inkább udvariasan
fordúlni hozzá, a miért is igy szólott:
– Ha kegyelmességed, lovag ur, szálló helyet keres, egészen jó helyen
kopogtat, mert mi a legteljesebb készséggel elfogjuk látni mindennel a
világon, a mit csak a kényelem követel. Igaz ugyan, hogy külön szobát
nem adhatunk, meg ágyunk sincs, a miben az éjszakára lefekhetnék; de
azonkivül mindent, a mi szükséges, a legnagyobb bőségben feltalálhat
nálunk.
Don Quijote meg sem álmodta, hogy ez az alázatos ember vendégfogadós
legyen: ő szentül hitte, hogy ez maga a vár ura vagy legalább is annak
első főtiszte, a várnagy. Ilyen értelemben felelt is aztán szavaira:
– Én tisztelt várnagy úr, akármivel is beérem, mert az én tagjaim meg
vannak edzve s nem szoktak puha párnákhoz. Nekem „ékesség a fegyver,
nékem nyugovás a harcz!“
Don Quijote ez utóbbi szavakat egy régi vitézi énekből vette, a mely
éneket a fogadós is könyv nélkül tudott, miért is mindjárt a lovag által
felhozottakra következő sorokkal felelt, s igy szóla:
– Akkor tehát nagyságodnak „Ágya kemény szikla s alvása a virasztás!“ s
már ha igy van, bizvást leszállhat lováról, mert ebben a mi házikónkban
akár egész esztendőn át mindig ébren maradhat, ha kedve tartja.
E szavai után odament a most már teljesen kibékült Don Quijotéhoz, hogy
kengyelszíját tartsa a leszállásnál. Don Quijote nagy nehezen le is
szállt a magas gebéről, mely az egész napi lovaglás alatt egészen
megtörte.
Alig tudta volna megmondani, az éhség gyötri-e inkább vagy pedig a
szomjuság? Mindazáltal igaz lovaghoz illőleg először hű paripájáról
akart gondoskodni, a miért is szörnyen szivére kötötte a fogadósnak,
hogy úgy ellássák ezt a dicső paripát, a mint valaha hires jó lovat
elláttak a világon, mert ennél kitünőbb állat még nem volt ezen várnak
istállójában. A fogadós szemre-fejre vette az egekig magasztalt paripát,
de sehogysem tudta magával elhitetni, hogy gazdájának szava igaz legyen.
A könnyen haragra lobbanó lovaggal azonban nem akarván feleselni,
szörnyen kötötte az ebet a karóhoz, hogy e dicső harczi ménre jobban fog
vigyázni, mint a tulajdon két szeme fényére, s azzal kantárszáron
mindjárt vezetni is kezdé az istálló felé, Rocinante pedig ugyancsak nem
kérette magát, hanem mint a bárány olyan szeliden követte a fogadóst, s
alig hogy az istállóba értek, a csupa merő kifáradás folytán egyszerre
úgy elterűlt a szalmán, hogy a fogadós majd halálra ijedt, mert azt
hitte, a világ e legdicsőbb paripája ebben a nyomban mindjárt kileheli
páráját. Ez azonban az egész ház szerencséjére még sem történt.
Mig a fogadós a fáradt gebével vesződött, addig a két szolgáló Don
Quijote fegyvereit szedte el s még a sisakot is le akarták venni
fejéről, a mi azonban nem sikerült, mert az zöld szalagocskákkal volt
odakötözve a lovag nyakához, a mik úgy össze valának csomózva, hogy
lehetetlen volt felbontani, hacsak ollóval darabonként s szálanként el
nem vagdalják. Ebbe azonban a lovag semmi szin alatt sem akart
beleegyezni, minek következtében a sisak egész este a fején maradt, a mi
aztán különösen vacsorálását olyan furcsává tette, hogy a ki csak látta
ezt az étkezést, majd megpukkadt nevettében.
Nemsokára a fogadós is visszajött az istállóból s szokott
alázatosságával kérdezé a lovagtól: mivel szolgálhatna neki vacsorára.
– Megeszem akármit – viszonzá Don Quijote – mert nem tagadhatom, úgy
érzem, hogy meglehetős éhes vagyok, az éhség pedig nem szokott válogatni
az eledelekben.
A fogadós sem neheztelt egy cseppet se azért, hogy a lovag ily kevéssé
válogatós, mert a szegényes vendéglőben aranyért se lehetett volna e
napon egyebet találni egy pár sovány keszegnél. Ezeket azonban úgy
eldicsérte, hogy a lovag már a puszta szóbeszédre is sűrűn nyelte a
száraz kortyokat, és sürgetve kérte a fogadóst, csak hozzák mentül
hamarább azokat a pompás keszegeket.
Mig a fogadós odajárt aztán az eledelért, a két szolgáló ott terített
asztalt Don Quijote számára a fogadó ajtaja előtt, a hol a levegő
frisebb volt, mint a nehéz szagu ivóban. Nemsokára a sovány keszegek is
elékerültek, a mik mellé tett a fogadós az asztalra olyan penészes
fekete kenyeret, hogy annál csak a lovag fegyverzete lehetett
penészesebb.
Soha olyan nevetséges evést, mint e dőre manchai lovagé! A sisak fen
volt a fején, mintha csak a nyakához lett volna odanőve; rostélyát két
kézzel kellett feltartania, máskülönben – egy falat kevés – de annyit
sem vihetett volna szájához. Az egyik szolgáló könyörült tehát rajta, s
a világ leghősibb lovagját az a leány etette falatonként, mint valami
kis gyermeket. Megitatni azonban még ez sem tudta, mert az ügyetlen
sisak miatt semmiféle ivó-edény sem fért ajkaihoz. A fogadós
leleményessége segített tehát e nagy bajon; az lyukasztott ki egy
nádszálat, melynek egyik végét beletették a lovag szájába, másikat meg
egy boros kupába, s a hős lovag a bizony kissé már megnyarasodott bort
igy lopózta fel magába. De mindezt kész szívvel elviselte, csakhogy a
sisak kötelékeit meg ne kelljen rongálni.
Történetesen ekkor vetődött a fogadó tájára valami rongyszedő, a ki
jövet ötször-hatszor belefujt tilinkójába; már erre Don Quijote
tökéletesen elhitte, hogy ő valósággal valami hires várban van, a hol
tiszteletére íme most már a zene is megzendűlt.
A keszeget pompás, ízes kecsegének tartotta, a kenyeret kalácsnak, a
fogadóst várnagynak, a szolgálókat úri kisasszonyoknak, a rongyszedő
tilinkóját zenének: s így tehát útrakelésével s annak első sükerével
teljesen meg volt elégedve.
A mi azonban még mindig bántotta, az vala, hogy még most sincs lovaggá
ütve. Már pedig – hiába! – a mig a lovagrendbe annak rendje módja
szerint föl nem vették, addig jogosan semminemű kalandba sem
bocsátkozhatik.