Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval[1] megismerkedik.
Spanyolország La Mancha[2] nevű részének egyik falujában, melynek nevére
nem emlékszem bizonyosan, élt nem rég egy olyan nemes ember, a milyen
még mai napság is van akárhány, s a kiknek majd minden vagyona egy
fogason függő dárdából, régi paizsból, vézna paripából és egy-két futós
agárból szokott állani. A mi derék nemes emberünknek valamivel
többecskéje is volt ugyan, kivált addig, a mig birtokának nagy részét rá
nem pazarolta arra a hóbortos szenvedélyére, melyről alább mindjárt
említést akarunk tenni. Jövedelmének háromnegyed részét fölemésztette a
háztartás, pedig bizony nem élt valami fényesen, a mennyiben
hétről-hétre leginkább juhhús, pénteken lencse, szombaton rántotta,
vasárnap meg legfölebb valami vadgalamb-sült került az asztalára; a
negyedik rész meg a ruházatra kellett, a mi azonban szintén meglehetősen
szegényes volt, ugyanis hétköznapokra rendesen gyapjúszövet, s csak
ünnepi alkalmakra jutott egy-egy bársonynadrág.
Házánál egy gazdaasszonyt tartott, a ki a negyvenet már túlhaladta; egy
unokahúgát, a ki nem volt még egészen húsz éves, és egy fiatal sihedert,
a kire csakugyan ráillett a mindenes nevezet, mert a mi munka a háznál
előfordult, szegény fejének ennek kellett azt mind elvégezni, ez
nyergelte meg a paripát, de még a füvet is ő kaszálta a ló számára.
Nemesünk életkora közel járt az ötvenhez; testalkata izmos, termete
szikár, arcza csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt s a
vadászatot különösen kedvelte. Vannak, a kik azt állitják, hogy
vezetékneve Quijada vagy Quesada lett volna; mások meg azt, hogy
családját Quijánonak hívták; ez azonban mind nem tartozik a dologhoz.
Sokkal fontosabb a mi lovagunk életében az a körülmény, hogy ő,
valahányszor csak üres órái valának (s az egész esztendő nála
legnagyobbrészt ilyenekből állt, mert valami komoly, hasznos dolognak
nem igen törte a tollát) majd mindig a lovagregényeket olvasta, még
pedig oly mohó vágygyal s annyi gyönyörűséggel, hogy miattok először is
gazdaságát, de utóbb még a vadászatot is teljesen elhanyagolta.
Az olvasás igen szép dolog, de csak akkor, ha igazán hasznos vagy
nemesen mulattató könyvekkel foglalkozunk; olyanokkal, melyek által
ismereteink gyarapodnak, szivünk nemesbül, jellemünk szilárdul. De ha
olyas olvasmányoknak adjuk neki magunkat, melyek minden haszon nélkül,
csupán képzelő tehetségünket foglalkoztatják, s soha meg nem történt s
meg nem történhető kalandokat hordanak össze rakásra lelkünkben, ilyen
könyvek olvasása valóságos veszteséggel jár, sőt romlásunkká lehet;
haszontalanul lopják el drága időnket, elvonnak a szükséges munkától,
megmérgezhetik erkölcsünket, s egészen elbolondíthatnak.
A mi – máskülönben igen derék – lovagunknál épen ez volt az eset.
Annyira belemerült ezen hóbortos könyvek olvasásába, hogy éjet-napot
azok mellett töltött, s holdat hold után adogatott el szántóföldéből,
csakhogy újabb meg újabb olvasni való regényeket vehessen. Össze is
hordott házához annyit, hogy egész könyvtárrá szaporodtak fel, de
fájdalom, mennél jobban gyarapodott a könyvek száma, annál inkább
fogyott a mi jó nemes emberünk eszének józan gondolkozása.
Mennél hihetetlenebb dolgokat tartalmazott valamely könyv, ő annál
jobban kapott rajta, s mennél czifrább, czikornyásabb kifejezéseket
talált, annál jobban megnyerték tetszését, úgy hogy utoljára ő maga is
egészen úgy gondolkozott, sőt még beszélt is, a mint ezek az összeábdált
könyvek az ő soha nem élt hőseiket gondolkoztatták és beszéltették.
Értelmes tanult ember a kis falucskában persze nem igen akadt, s
mindössze is két férfiú látogatta Don Quijote házát gyakrabban, a kikkel
legszívesebben társalkodott. Az egyik a helybeli lelkész volt, egy igen
értelmes, tudományosan képzett férfiú, a ki Don Quijote iránt a
legőszintébb barátsággal s a legjobb indulattal viseltetett, a másik
pedig Miklós mester, a ki egyszerű falusi borbély létére, világlátott,
józan gondolkozásu s nagyon társaságba való ember volt.
Ez a két látogató egy idő óta folytonosan növekvő aggodalommal szemlélte
közös barátjukat, Don Quijotét. S aggodalmuk nem is volt alaptalan. A
nemes házigazda ugyanis egy idő óta semmi egyébről sem akart már
beszélni, mint folytonosan és örökké csak a kóbor lovagságról, azokról a
rendkivüli – de persze soha meg nem történt – hőstettekről, a miket a
lovagregényekben a kóbor lovagok véghez vittek, hogy egymagok egy szál
karddal hogyan vertek szélylyel százezerekből álló hadseregeket, hogyan
küzdöttek meg iszonyú óriásokkal, sárkánykigyókkal, bűbájosokkal, hogyan
szabadítottak meg irtózatos börtönökből ártatlanúl elzárt férfiakat és
nőket, s hogyan lettek, milyen könnyü szerrel királyokká, császárokká. S
a milyen lelkesedéssel Don Quijote mindezen képzelhetetlen
ostobaságokról beszélt, világosan azt lehetett következtetni belőle,
hogy ő csakugyan szóról szóra és betűről betűre igaznak hiszi ama
költött történetek mese-beszédeit, de fájdalom azt is lehetett sejteni,
hogy értelmének józanságát, legalább ebben az egyben, elvesztette.
Mihelyest ezt a jó barátok észrevették, azonnal elkövettek mindent, hogy
Don Quijotét eszére térítsék. Elmondták előtte százszor meg százszor,
hogy az a sok bolondság soha meg nem történhetett, hogy azok a lovagok,
a kikért ő annyira lelkesűl, s a kiket a világ legnagyobb jóltévőinek
tart, soha még csak nem is éltek: szóval felhoztak mindent a mit csak
fel tudtak hozni kijózanítására: de az bizony mind falrahányt borsó
maradt, s a nemes Don Quijote jobban hitt elbolondító könyveinek, mint
józaneszű s jóakaró barátainak.
Silány olvasmányai annyira megkeverték az eszét, hogy végtére olyan
különös gondolata támadt, milyennél bohóbb senkinek a világon. Ez pedig
az vala, hogy ő illendőnek és szükségesnek látta mind saját dicsősége
növelésére, mind a közjó érdekében: kóbor lovagnak beállani s lóháton és
fegyveresen szertejárni a világban, kalandokat keresni s véghez vinni
mindazt, a mit olvasmányai szerint kóbor lovagok véghez vittenek,
úgymint: boszút állani mindenféle sérelemért, belerohanni minden
előforduló veszedelembe, megküzdeni óriásokkal, sárkánykigyókkal,
varázslókkal, a mi ha szerencsésen sikerül, szegény feje már előre is
arról álmodott, hogy a világ örök háláján kivül még azt is eléri, hogy
legalább is trapezunti császárrá teszik. S annyira beleszeretett ebbe a
hóbortos gondolatba, hogy semmi sem verhette ki többé a fejéből, hanem
erősen elhatározta magában, hogy a legnagyobb titokban végrehajtja
feltett szándékát.
Azon kezdte most már a dolgot legelőször is, hogy megtisztogatta
valamelyik déd-ősének egynémely darab rozzant fegyverét, melyek
porlepetten s rozsdamarttan századok óta hevertek valamely elfelejtett
szögletben. Kifényesítette s kézhez igazítá ezeket úgy, a hogy tudta;
hanem egy igen nagy bökkenő volt a dologban, tudniillik, hogy az egész
lom között sem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán egy egyszerű,
rostélytalan vas süvegre. E bajon azonban leleményessége akképen
segített, hogy vastag lemezpapirból olyas félsisak formát készíte, a
mely a vassüveghez hozzátoldva, ezt egészen rostélyozott sisakká
változtatta. Meg is próbálta nyomban, elég erős-e s kiállaná-e valjon a
kardvágást. Fogta tehát szablyáját, vágott rá vagy kettőt, de már az
első ütéssel egy pillanat alatt összerombolta mindazt, a mi egy heti
fáradságába került. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyű szerrel
darabokra lehetett szaggatni; hogy magát jövőre ilyes megeshető
veszedelem ellen biztositsa, újra összeigazgatá s belűlről egy pár
vassodronyt alkalmazott, igy aztán egészen megbizott tartósságában s nem
is akarván újabb kisérletet tenni, úgy találta és itélte, hogy ez a
lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.
Mikor a fegyverzet rendben volt, azonnal paripájára fordítá figyelmét.
Hanem ez a paripa ez ugyan szilaj egy állat volt! Olyan sovány mint az
agár, de azért olyan lassu mint a csiga; nem volt szegénynek csak a
csontja meg a bőre, ugy hogy tiz lépésnyiről is meg lehetett számlálni
minden oldalbordáját. Csontos lába pókos volt, hórihorgas nyaka meg oly
magasra fölmeredt a csupa soványságtól mint a kút-gém. De azért mert
volna csak valaki Don Quijote előtt roszat mondani az ő kedves
paripájáról! tudom nem vitte volna el szárazon. Mert Don Quijote oly
remek állatnak képzelte a lovat, hogy az ő szemében ehez képest még a
nagy Sándor Bucefalusa, vagy a Cid[3] Babiecája is csak kis macska volt.
Don Quijote úgy olvasta könyveiben, hogy a régi hires lovagok
paripájának mindegyiknek meg volt a neve: hogyan maradhatott volna tehát
az ő remek lova név nélkül! De milyen nevet adjon neki? Négy napi
fejtörésébe került, a mig kieszelte, hogy Rocinantenak[4] fogja hívni, a
mi elég szépen hangzik, de még azt is jelenti, hogy nála nincsen különb
paripa a világon!
S minthogy már lovának nevet, még pedig ily nagy megelégedésére szolgáló
szép nevet adott, adni akart most magának is, a mi megint egy egész
ujabb heti fejtörésbe került. De hát nem volt neki elég tisztességes,
becsületes neve? volt bizony, csakhogy ő azzal nem érte be. A
lovagregényekben ugyanis azt olvasta, hogy minden régi hős lovag, ha
épen meg nem változtatta is a nevét, legalább hozzátoldotta azon
országét vagy tartományét, a honnan származott. Igy a nagyhírű Amadis
lovag – a kit Don Quijote különösen szeretett – az sem elégedett meg
azzal, hogy csak úgy szárazon Amadisnak nevezzék, hanem Galliából
származván, régiesen Amadis de Gaula-nak hivatta magát; kapta magát
tehát s ő is odabiggyesztette a magáéhoz szülőföldje nevét, s
elkeresztelte magát Don Quijote de la Manchanak, a mi más szóval azt
teszi, a máncsai don Quijote. Igy már most ország-világ ráismerhet
családjára, s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, ha
nevét attól kölcsönzi.
Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet tiszta volt, a süvegből sisak lett,
lova s maga nevet kaptak, azt gondolta, most már egészen rendin a
szénája! Tyüh! de még csak ekkor jutott valami eszébe! Neki még nem volt
menyasszonya! Már pedig menyasszony nélkül a kóbor lovag olyan, mint a
fa levél nélkül, a test lélek nélkül. Minden régi lovagnak meg volt a
maga szíve választottja, ő sem maradhat a nélkül.
– Mert – így szóla ezen töprenkedése közben magában – ha a jó szerencse
kedvez, s valami óriással találkozom, a mi a kóbor lovagoknál minden nap
megesik, s az első összecsapásnál földre terítem, vagy derékon ketté
vágom s összeaprítom mint a répát, – szóval leverem és legyőzöm: valjon
nem szükség-e hogy legyen a kihez elküldhessem, s hogy a legyőzött
ellenség odalépjen drága menyasszonyom elé, térdre boruljon előtte s a
hódolat és alázatosság szavával így szóljon: „Én, kegyelmes asszonyom,
az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, a kit a
diadalmas lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolá
keményen, hogy idejőjjek nagyságod elé, hogy velem tetszése szerint
rendelkezzék.“
Oh, hogyan örült a mi jó lovagunk, midőn e beszédet tartotta s még
inkább akkor, midőn olyat is talált, a kit szíve választottjának nevével
felruházhatott.
Hamarjában az jutott eszébe, hogy hallott egyszer beszélni egy
szomszédfalubeli parasztleányról, a kit Lorenzo Aldonzának hívtak. Maga
azt a leánykát talán soha életében sem látta, a leánynak pedig kisebb
gondja is nagyobb volt annál, hogy van-e vagy nincs a világon Don
Quijote de la Mancha nevezetű úri ember. A mi lovagunk azonban nem törte
tovább a fejét, hanem egyszer csak megbökte az ujja hegyével a homlokát
s azt mondta:
– Ez lesz az én menyasszonyom!
Hozzá menne-e a leány vagy sem, kicsoda és milyen, ő mindazzal nem
törődött; ő csak úgy képzelte, hogy az az ő menyasszonya s neki ez elég
volt. Sokkal nagyobb gondot adott azonban szegény fejének az, hogy a
parasztos Aldonza név helyett milyen nevet adjon az ő szive
választottjának, a mi olyan szép név legyen, hogy menyasszonyától még a
herczegasszonyok is irígyeljék. Végre nagysokára azt is kitalálta s
elkeresztelte: Dulcinea del Tobosonak[5], mert hát Tobosoban született.
Mikor ezt a kedvére való nevet is megteremtette, oly boldognak érezte
magát, hogy ki sem tudta mondani, s már most csak az alkalmas pillanatra
várt, hogy kalandos utazására hazulról eltávozhassék.