A nászajándékok háztartási eszközökből és ezüstneműekből álltak. Hála az
egyheti halasztásnak, minden pontosan megérkezett. Még a hadnagy is
küldött a menyasszonynak egy aranyórát lánccal, jutalmul a hosszú és jó
szolgálataiért és Salvesen kisasszony sírt is csupa hálából. No lám, a
hadnagy Trondhjemben van és reá gondolt! Nincs még egy olyan ember, mint
a hadnagy.
De Rasch ügyvéd, aki társadalmi szempontból nézve kissé szegényesnek
érezte az egész esküvőt, kénytelen volt lecsillapítani ezeket az
örömkönnyeket amikor is, finoman így szólt: Kedves Kristiném, a sok
között megvan az a jótulajdonságod is, hogy könnyen lehet neked örömet
szerezni.
Látta a lelkész úr azt az órát, amit a hadnagy küldött? kérdi a doktor.
Annak az embernek úgy látszik megint van pénze.
Igen, a hadnagy… Senkise tudja, hogy milyen ember az. Láttam, volt egy
botja, aranygombos, drágább, mint akármelyik püspöki pásztorbot.
Doktor Muus vállat vont. Egyébként a hadnagynak is, meg Lassen
lelkésznek is egy kis leckét akart adni:
Az óra bizonyosan nagyon drága, mondta. De még sohase hallottam, hogy
valaki egy fiatal párnak zsebórát adjon nászajándékul.
Bizony, ez igaz… Ha ön mondja, doktor úr. Nem is gondoltam erre.
És Holmengraa úr? Igen, ő is ott volt. Későn jött, leült,
szeretetreméltó volt és mindenki nagyrabecsülte. Talán nem szórakozott
itt túlságosan? Talán hiányzott neki valaki, akit ő becsülhetett nagyra,
akit elhallgatott volna. Hiszen itt nem esett szó nagy dolgokról – a
„millió“-t nem is említették.
A vőlegény poharat emelt az egészségére, nos hát, ne tette volna?
Megköszönte neki, hogy két embert földhöz segített a segelfossi
birtokból: Köszönöm a feleségem és a magam nevében.
És Holmengraa is kocintott rá, de utólag visszautasított minden meg nem
érdemelt hálát, hiszen neki semmi dolga se volt Segelfoss-szal.
Hogy mindjárt kimondjam, mondta a vőlegény makacsul, most meg a pék
szeretne földet venni és boltos Per szintén. Látja uram, a szegény P.
Jensen betegen fekszik, maródi, ahogy ő szokta mondani, de mindent
tovább vezet a béna oldalával is. Gondoljon most reá, Holmengraa úr!
Persze egy szegény ügyvédnek is jut valami az ilyen földeladásból, ha
nem is sok.
Holmengraa többet nem válaszolt, nem, már nem volt reá kedve. Az
arckifejezése nem árulta el, hogy az ügyvédet és doktor Muust ismeri egy
kvaterkázásból kifolyóan, vagy a menyasszonyt az elmúlt évnek abból a
két hetéből, amikor nyíltan szoknyavadászatra járt. És most itt van ez a
szoba, amely tele van kicsiny dolgokkal és kicsinyes beszéddel és ott ül
ő, a mesebeli ember, a király, aki lekicsinyíti magát, de mégis ő a
legnagyobb.
Irgensné, aki folyton szemmel tartja a gazdáját, jól látja, hogy az
elérkezettnek tartja az időt az indulásra. Mikor aztán Holmengraa
eltűnik az ajtóban, az asszony azt gondolja magában: Persze, persze,
Marcilie leányzó vár rá odahaza!
A vőlegény iszik azzal a két kereskedővel, akiknek a pénzét beseperte,
egyáltalában, neki kellett vendégszeretetet tanusítania, hiszen a
menyasszonyának nem volt tapasztalata a társasági életben. Ezt mondta a
menyasszonyának: Kristine, ezekben a táviratokban nincs semmi
ünepiesség! A vőlegényt bántotta az, hogy a táviratokat nem Baardsen
távirász írta, hanem a kis Gottfred. A fiú még csak most tanulta a
táviratozást, de még nem volt állandó alkalmazott. Az ő iskolás írása
bántotta az ügyvédet, hiszen a táviratokat be kell kötni és a család
asztalára helyezni.
Aztán elmentek a vendégek. Lassen lelkész így szólt, mikor elindult:
Béke veletek és a házatokkal. És ezt nagyon jól mondta, a doktor is
tisztelni kezdte ennek a halászfiúnak a veleszületett jó modorát.
Már megint könyvek! Ön mindig könyveket cipel lelkész úr!
És Lassen válaszolt: Igen, ez már csak így van. Hiszen sokat tanult a
könyvekből. Ma volt egy kunyhóban és ott kapta ezeket a könyveket a
könyvtára számára, az egyik egy igazi Berthe Canutte almanach, a másik
pedig egy pap leányának az elbeszélése; a címe ez: Egy pap leányának a
halála és más egyebek.
*
A hadnagy teljesen összetörten tért vissza az útjáról. A kikötőhídról
kocsin kellett a téglaégetőhöz vinni, ahol aztán lefektették. Ne
hivassák el a körorvost? Nem. Ne értesítsék-e ifjú Willatzot? Nem.
Semmit sem akart a hadnagy, csak nyugodtan feküdni és meggyógyulni,
mondta.
De nem javult a hadnagy állapota, hanem egyre rosszabb lett. Szerencse,
hogy nem hozott magával kőműveseket. Azok nem jöhetnek március előtt.
Amikor Pauline az ételt hozta le a kastélyból, sokszor eljött vele
Mariane is, hogy a hadnagy állapota iránt érdeklődjék.
A lány kint maradt a téglaégető előtt, várt és mindannyiszor ugyanazt a
választ kapta: Ma megint rosszabbul van! Egy napon, mikor a hadnagy
elhivatta – nem a doktort és nem a papot, hanem Baardsen távirászt,
Mariane szaladt el érte az állomásra.
Már kezdek kételkedni a felgyógyulásomban, mondta a hadnagy. Nagyon
meghültem Trondhjemből hazafelé jövet.
Erre Baardsen távirász csak néhány szóval válaszolt, hogy a hadnagy
akarata sok mindent legyűrhet…
Nagyon hálás lennék önnek, ha táviratot küldene a fiamnak. Nem azért…
talán már úgy sem ér ide jókor.
Baardsen így felelt:
Minden okom megvan arra a feltevésre, hogy a fia már úton van.
Az öreg hadnagy elleplezi a kellemes meglepetését és ridegen kérdi:
Tehát értesítette valaki?
Igen, én magam.
Szünet.
Hm. Köszönöm… Ebben az esetben nagyon köszönöm. Hm. Nem azért… talán már
nem lehet itt jókor, de… mikor érhet ide?
Az első déli postahajóval.
A hadnagy a napokat számolja, aztán így szól:
Ott az asztalon van egy levél, a hajón adtam fel, mikor Trondhjemből
útban voltam hazafelé. Önnek az állomáson van egy vasszekrénye. Abban jó
helyen lenne a levél.
Igen.
És nagyon kérném, hogy abban az esetben adja át a fiamnak a levelet…
tehát, abban az esetben…
Rendben van! Baardsen csak ennyit mond és elveszi a levelet.
A hadnagy megint megköszöni és bólint, ez az egész, csak ennyit akart.
Megengedi, hogy megint ellátogassak ide? kérdi a távirász.
Tulajdonképpen nem érzem magam nagyon magányosan… de ha van ideje?
Hogyne. Gottfred az állomáson van és vigyáz.
Akkor nagyon hálás lennék, ha ellátogatna.
Baardsen kiment és íme Mariane várakozott az ajtó előtt. Ez a furcsa,
hűséges és neveletlen gyerek. Bizonyosan nem volt neki élvezet mindennap
itt állni és várni, de a fejébe vette, hogy a betegnek jólesik az
érdeklődés, legalább is Pauline ilyesmiket mesélt neki.
A távirász bólint és ezt mondja:
Kis Mariane, ifjú Willatz már úton van hazafelé.
Mariane barna arca elpirul és a lány így felel: