Baardsen távirász mindennap elment a téglaégetőbe, a betegnek nem volt
ellene kifogása, Baardsent pedig nem fárasztotta ez. Magával vitte a
gordonkáját, játszott egy keveset, ritkán beszélt és okosan hallgatott.
Nélküle a hadnagynak nélkülöznie kellett volna utolsó napjaiban egy
ragaszkodó ember társaságát. Baardsen állandóan beszámolt a betegnek
arról, hogy ez idő szerint hol lehet már az ifjú Willatz, amiért a
hadnagy nagyon hálás volt. Ime, ott feküdt szürkén, erőtlenül és a fiát
várta, a szeme kifejezésében már volt valami befelé nézés, a halántékai
beestek… így dolgozott a halál.
Várj egy kicsit Mariane, mondta Baardsen egy napon, mikor belépett a
téglaégetőbe. Igy adta tudtára a betegnek, hogy Mariane kint áll.
Hogy tud az a gyerek mindennap idekint állni! mondta. Hívja be!
Nemsokára Krisztiániába utazom, mondja halkan Mariane és nem tudom, hogy
addig megint egészséges lesz-e, hadnagy úr.
Úgy, tehát azért jöttél, hogy búcsút mondj. Nagyon szép tőled. Apádnak
bizonyosan sok a dolga, úgy-e?
Igen, új rozsszállító hajót vár.
Add át neki üdvözletemet.
A következő pillanatban kinyílik az ajtó és Muus körorvos lép be. Nem
kopogtatott, nehogy nyugtalanságot keltsen. Mikor aztán belépett,
mindjárt letette a köpenyét és fontosságának tudatában a torkát
köszörülte.
Hallom, hogy beteg, mondta a doktor és meg akarta fogni a hadnagy
pulzusát. Mikor a beteg védekezett, a doktor nagy határozottsággal így
folytatta: Most ne bolondozzék. Ez egyszer engedelmeskednie kell nekem.
Ez az ember nyílván a kötelességét teljesítette, sőt talán többet is,
talán nagy szeretetreméltóság volt, hogy ennyire fáradozott a hadnagy
miatt. Csakhogy az sohase tudott meghajolni, most pedig már sokkal
öregebb volt, semhogy még megtanulhatta volna. A szemével segtíség után
nézett és magához hívta Baardsent.
Eressze ki ezt az embert! mondta.
Majd kikísérem, mondta Baardsen távirász és felsegítette a doktorra a
köpenyét. Bizony Baardsen távirásznak hatalmas vállai voltak és szinte
felemelte a földről a doktort, mikor rásegítette a felöltőjét.
*
Múltak a napok és ifjú Willatz nem jött. A postahajó közeledett, de
lassan közeledett és a hadnagyban már nem volt elég erős akarat, nem,
azt pusztította el a legjobban a halál.
Abban az esetben, mondta, ha ma vagy holnap meghalnék, sohase lehet
tudni, van egy rendelkezésem a fiam számára. Két családi kép érkezik
majd Trondhjemből, a feleségemé meg az enyém, nem jók, de mégis fel kell
őket akasztani a többiek mellé. Megmondja neki?
Igen.
És tavasszal majd hoznak egy orgonát, egy kis orgonát a templom számára.
Megkésve érkezik… hiszen Willatz anyja kívánta. Aztán a fiam kibővítteti
a templom alsó részét – harminc láb elég lesz – és kórust építtet az
orgonának. Az építőfát Namsen küldi. Igy mégis csak meglesz az orgona.
Becsületes akarat mindvégig, színarany akarat.
A következő napon aztán, úgy kelett lennie: eljött Lassen lelkész is,
hogy megtegye a kötelességét. Késő ősz volt, finom téli nap sütött be a
hadnagy szobájába, mikor a lelkész bekopogott.
Amint megpillantotta, elmosolyodott a beteg. Ez az ember, aki már a
halál karmaiban volt, ferde mosolyra húzta félre a száját. Aztán
lehunyta a szemét. És nem nyitotta ki többet.
Baardsen távirász bezárta a téglaégetőt.
*
Mikor ifjú Willatz két nappal később a gőzössel Segelfossba érkezett, a
kastélyon, Holmengraa házán és a kikötőhídon félárbocon lógott a lobogó.
A fiú mindjárt megértette, hogy mi történt.
Különös volt ez, – még érthetetlenebb, mint mikor az anyja halt meg.
Semmi se látszott megváltozottnak azóta, de minden olyan furcsán idegen
volt: Éppen a földnyelv mögötti csónakház előtt hajtatott el, ezt a
csónakházat boltos Per alakította át táncteremmé és az épület még most
is ott állt díszesen, rikító színekben. Mikor a gőzös befordult az
öbölbe, már hallani lehetett a malom zúgását. A kikötőhídnál levő
elevátor alatt hatalmas feketetengeri gőzös állt és rozst rakott ki,
matrózok járkáltak a fedélzeten ide-oda és végezték a munkájukat. Csupa
élet, ember és világ volt mindenfelé, de a lobogók félárbocon lógtak és
az ő apja meghalt. Ott állt ifjú Willatz és a szárazföld felé nézett,
azt remélte, hogy még jókor érkezik. Most már nagy volt és felnőtt, a
mellényén aranygombok voltak. Egyre szórakozottabb lett, mindent látott,
de a figyelmét nem tudta megragadni semmi. Eszébe jutott, hogy Fredrik
Coldevin üdvözletét kellett volna átadni az apjának, a konzulnak most
nincs ideje arra, hogy Segelfossba jőjjön, hanem majd nyáron látogat el.
A rakodóparton Martin béres és Pauline várta, Holmengraa úr odament
hozzá, kezet fogott vele, Raschné, azelőtt Salvesen kisasszony
üdvözölte, vörös karikák voltak a szeme körül. És odaát messze állt
Mariane, szívére szorított kézzel és bámulta a fiút.
Mikor Willatz a téglaégetőhöz ment, Baardsen távirász ott állt és várt
reá. Bementek az első szobába. – nagy világos helyiség volt az, tele
butorral és képekkel. Bementek a következő nagy szobába, ott feküdt az
apja, szépen fölkészítve a temetésre, szikáran, kemény arckifejezéssel,
holtan. Katonai köpeny feküdt a holttesten, Baardsen tette oda, hiszen
odatartozott. Ó, most utoljára használta a hadnagy a drága bundáját.
Baardsen távírász kiment és ifjú Willatz egyedül maradt. Elmondták neki
apjának utolsó napjait, megkapta a levelet és elolvasta. Igen, ő ki
fogja váltani az elzálogosított birtokot, a pénz itt meg itt van, hála
Istennek, hiszen az apja mindvégig gazdag volt! Ó, csak legalább egyszer
üdvözölhette volna, csak egyetlen szavát hallhatta volna. Ime, itt ül
most ifjú Willatz és aranygombok vannak a mellényén. Ezeket az
aranygombokat még az apja vette az angliai útja alkalmával és ő
ajándékozta neki, ma aztán felvarrta a mellényére, hogy örömet szerezzen
az apjának.
Willatz kiment.
A folyó zúgása feléje harsogott.
Emitt rozst raknak ki a nagy feketetengeri gőzösből.
Amott pedig Marianet látta, ahogy magányosan végigment a dombon
hazafelé.