A hamis mérésnél? mondta Lassen lelkész. Isten nevében kérdem.
Boltos Per szája becsukódott, csodálkozása dühre változott és a botjához
kapott:
Ügyes így, meg ügyes úgy! mondta. Hát ezért jöttél? Menj haza és
prédikálj az apádnak, meg a többi hozzátartozódnak. Azt hiszem, ez a
kölyök megbolondult!
Ó, milyen dühös lehetett most Lassen lelkészre, minden lelkipásztorra,
igen, tegezte és csak egyszerűen Larsnak nevezte.
A pap pedig elment.
A beteg még utána kiáltotta:
És tiszteltetem az apádat, mondd meg neki, hogy fizesse meg, amivel még
a könyveim szerint tartozik! Banda!
Lassen lelkész egyenesen a szülei kunyhójába ment és ott egy kis
leszámolást tartott.
No, mi van Daverdanával, meddig szaladgál még, nem fog férjhez menni? És
mi van az apjával? Meddig ül még ebben a zsellérkunyhóban, és meddig
akar még Istennek, meg az egész világnak tartozni? Boltos Per meg akarja
kapni a pénzét!
Gondoskodj róla, hogy ez rendbejőjjön, mondta. Nekem nincs semmim,
amivel segíthetnék rajtad, különben már megkaptad volna. De mindazt,
amit én keresek, könyvekre meg továbbtanulásra fordítom. Magadnak kell
megoldást találnod.
Igen, mondta az apja, de ez nem olyan egyszerű és honnan vegyem hozzá a
pénzt? A hadnagy nem adja el nekem a földet és most itt ülök.
Hát még nem kérdezted meg?
De megkérdeztem… a Holmengraat.
Szünet.
A pap gondolkozik.
Persze, hiszen Holmengraanak kell ezt megcsinálnia, mondta. Mindenesetre
nem hagyom, hogy elrontsátok a karriéremet.
Persze, hogy nem, mondta az apja. Mit mondtál, mit ne rontsunk el neked?
A karriréremet.
Hiszen mindig mondtam, hogy azt nem szabad neked elrontani. Még ma
odamegyek a Holmengraahoz és egyezséget ajánlok neki.
*
A hadnagy már nem lovagolt ki mindennap, gyalog kezdett járni. Ezen
mindenki csodálkozott, csak ő maga nem: hát a lovai nem álltak-e még
most is az istállóban és nem a fél-lapp Petternek kellett rajtuk
lovagolnia, hogy egy kicsit mozogjanak? Miért nem lovagolt a hadnagy
maga?
Nyilván megvolt ezzel a maga szándéka, idejében hozzá akart szokni
ahhoz, hogy meglehessen a lovai nélkül. Álmatlanság kínozta. Töprengett
és hallgatott, sokat járkált lent a téglaégető körül, a lépéseivel
becsülgetett és méregetett, aztán bólintott. Bizonyosan különös
használatra szánta a nagy épületnek egyik sarkát, és megállapította,
hogy a faburkolatban hol helyezzék el az ablakokat. De néha egész
napokon át távol maradt a hadnagy ettől a munkától, ilyenkor ásóval, meg
kapával és sok virágcseréppel ment el hazulról, aztán a földet ásta.
Csakhogy furcsa helyeken ásott és az emberek ezt gondolták: Hát már a
hadnagy, a harmadik Willatz Holmsen is keresni kezdi a dédapja kincsét?
Hát már ennyire jutott ez a büszke és kissé babonás ember! Talán az
álmatlanság zavarta meg. De a virágházból kihozott cserepeket örökké
megtöltötte és örökké kiürítette, mindenütt, ahol ásott, ezt talán csak
a látszat kedvéért tette.
Nem látszott rajta semmi szokatlan dolog. Ha gyötörte valami, el tudta
viselni. Amióta az öreg lovas annyit kezdett gyalog járni, jobban észre
lehetett venni a karikalábát és úgy látszott, mintha hallgatóznék, a
szemét mindig az útra meresztette. Talán elerőtlenedett és elpuhult? Ő?
Olyan volt, mint az acél.
Mikor meghallotta, hogy a házvezetőnő férjhez megy, melegen érdeklődött,
pedig neki csak kára lehetett belőle. Természetesen, mondta. Melyik
napra tervezték? Ne halassza el. Mikor aztán eszébe jutott, hogy
félreérthetik ezt a nagy sietségét, hozzátette: Nem azért… el se tudom
képzelni a házat a maga vezetése nélkül!
Salvesen kisasszony nagyrabecsülte a hadnagy dícséretét és hálálkodva
mondta, hogy egyáltalában nem költözik el addig, amíg utódot nem talál.
Különben a kis Pauline az utóbbi hetekben nagyon ügyes volt, mondta.
Úgy? Örülök. Hm. Előbb-utóbb úgy is másutt kell berendeznem magamnak
néhány szobát. Szóval az én kedvemért egy nappal se halassza az
esküvőjét.
Hát a hadnagy úr nem akar itt maradni a kastélyban? Bocsásson meg, dehát
hol lakik akkor az ifjú Willatz, ha hazatér?
Nem jön haza, nincs ideje.
De egyszer mégis csak hazajön?
Nem. Nekem több az időm, én utazom hozzá. Nem olvasott róla az
ujságokban? Muzsikus lett, zeneszerző.
Nem akarja a hadnagy úr, hogy legalább egy évig itt maradjak?
Nem. Nagyon szépen köszönöm. Egyébként mit akart kérdezni?
A kisasszony tétovázik, aztán előhozakodik vele:
A vőlegényem úgy véli, hogy nem házasodhatunk meg arra a megtakarított
pár koronánkra. És nincs egyebünk, csak a ház. Földünk nincs.
Földjük?
Csak annyi, amennyi két tehénnek elég, hiszen azok adják majd a
szükséges tejet.
Ezen segíteni kell. Hm.
Ó, Istenem, ha lehetséges volna… mondta Salvesen kisasszony. A
vőlegényem már sokszor kérte Holmengraa urat, hogy kérdezze meg a
hadnagy urat. De Holmengraa úr mindannyiszor azt felelte, hogy a hadnagy
úr nem akar eladni semmit.
A hadnagy fülelni kezdett, nem kérdezett semmit, de valahogyan
megismételtette a kisasszonnyal a szavait.
Valahogyan hozzá kell magukat segíteni egy darab földhöz, Salvesen
kisasszony.
A hadnagy kimegy, lesétál a régi téglaégetőhöz, méricskél és bólint.
Miért nem kezdi meg a berendezést? Ezekben a napokban nagyon nehéz volt
emelt fővel járni, azt se tudta, hol áll a feje, de méricskélt és
bólintott, mintha egyáltalán nem érdekelné az, amit most hallott. Tehát
Holmengraa úr már rendelkezik a segelfossi földekkel és a földbirtokos
nevében kijelenti, hogy az nem akar eladni semmit! Hm. Most itt van
Salvesen kisasszony, aki évek hosszú-hosszú során át a hadnagy, meg
Adelheid szolgálatában állt és most ne kaphasson földet a régi
gazdájától?
A hadnagy a balkezére húzza a gyűrűt. Ó, az a különös ember most már
hónapok óta nem cserélgette a gyűrűt egyik kezéről a másikra, nem is
illett az, hiszen már annyira jutott, hogy szinte a balkezén viselte, de
ezt pedig Adelheid emléke iránti tiszteletből nem akarta. Most aztán
megint áttette a másik kezére, mintha most is eszébe kellene jutnia
valaminek, mintha valamit el kellene intézni, valamit meg kellene
menteni. Egy kis komédia volt önmaga előtt, egy kis ártatlan
fontoskodás, amit a törhetetlen akarata valami értékessé, érvényessé
tett.
Hazaindúlt, hogy listát állítson össze az ingóságairól.
Otthagyta a téglaégetőt. Alig tett pár lépést, megfordult, visszanézett
és bólintott. Ebben megint volt egy kis komédia, hiszen már százszor is
átgondolta annak minden részletét, hogy hogyan kell a téglaégetőt emberi
lakóházzá átalakítani, de sohase jutott tovább.
Útközben a földre nézett, szokása szerint és ekkor férficipők nyomait
látta a kastély felé haladni. Még volt ideje valami bolondot kigondolni
és eltökélni, hogy szemébe néz a dolognak, ahogy való.
Holmengraa úr állt és várt rá.
Az urak üdvözölték egymást, mindkét részről nagy az udvariasság és
szívélyesség. Bemennek, leülnek, kezdetben egész közömbös dolgokról
beszélnek. Holmengraa úr egy kicsit megsoványodott, sápadt és kopott,
sehogyse akar látogatásának céljával előhozakodni, a hadnagy siettetni
akarja az elintézést, segíteni akar neki:
Jó, hogy jött, szeretnék valamit megtárgyalni önnel.
Holmengraa meghajolt.
A házvezetőnőm menyasszony és férjhez akar menni, de a vőlegénye
szeretne egy darab földet vásárolni… Segelfossból. Hm. Más körülmények
között belementem volna ebbe az üzletbe, már csak Salvesen kisasszony
hosszú szolgálatainak elismeréseképpen is. De ahogy a dolgok most
állnak, semmit se adhatok el.
Holmengraa egy pillanatig gondolkozik, aztán mosolyog és ezt mondja:
Hisz ez kizárólag a hadnagy úrtól függ.
Nem. Nem akarom kisebbíteni a zálogot.
Ó, a zálog… afelől nyugodtan eladhat.
Ki tudott ezen a Holmengraan eligazodni? A hadnagy már annyira
megszokta, hogy mindig el kell készülni a legrosszabbra, sőt arra is,
hogy kidobják, hogy most valóban örömet érzett, az arca felderült, a
gyűrűt gyorsan átcsente a jobbkezére. És ott ült Holmengraa, beszélt és
megint a fölényes oldaláról mutatta magát.
Holmengraa úr is, mintha örült volna. Vajjon mi motoszkált most a
fejében? Nem sok, úgyszólván semmi, a hadnagy megkönnyítette számára
azt, hogy látogatásának célját előadja, sőt, úgy ahogy, már el is
intézte. Ó, Holmengraa úrnak az utóbbi időben rosszul ment a sora: az a
nagy rozsszállítmány, amelyben rosszul spekulált, – sajnos, nagyon is
biztosnak érezte magát, és valami távirati intézkedést tett akkor,
kicsapongásainak napjaiban, – most a földhöz sujtotta és éjszakánként a
rettegés kihajtotta a házából. És mintha ez még nem lenne elég, jött a
Daverdana leányzó is és síránkozott neki. Hát nem elég ez? A lány apja,
Lars Manuelsen hatalmas ember lett, tudott beszélni és meg tudta
mondani: így meg úgy, igen, fenyegetőzni is tudott. Mi legyen ebből? És
Lars Manuelsen kint az úton feltartóztatta Helmengraa urat és
magyarázatot kért.
Ön ismét, mint már annyiszor, nagyon lekötelez, Holmengraa úr, mondta a
hadnagy. A vételár természetesen adósságom törlesztéseképpen önnek jut.
Nem, köszönöm. Nem látom, hogy ezzel a zálog a legcsekélyebb mértékben
is kisebbednék… ezzel a kis eladással.
Akkor nem lehet semmi az eladásból, mondta a hadnagy és a két úr
felülmúlta egymást a lovagiasságban. Mi lesz ebből?
Az utóbbi időben, mondja Holmengraa, több oldalról megkértek arra, hogy
önnel a földeladásról beszéljek, valami három vagy négy emberrel is. Azt
feleltem, hogy önnek egyelőre nem szándéka eladni, el akartam kerülni,
hogy az emberek a nyakára járjanak, amikor nyugalomra van szüksége.
Köszönöm, tudom értékelni ezt a figyelmességet.
De van az emberek között egy, akinek az érdekében szeretnék néhány szót
szólni, ha szabad.
Természetesen.
Köszönöm. Lars Manuelsenről van szó. A fejébe vette, hogy ő tovább nem
lehet zsellér, hiszen a fia lelkész. Szeretne szabad gazda lenni.
Úgy. Lars Manuelsen.
Igen. Lars Manuelsen. Folyton ezzel kínoz, megállít az úton és erről
beszél.
Őrület.
De ha a hadnagy úr meg akar szabadítani ettől az embertől, akkor mindent
elintéznék. A pénzt rajtam keresztül fizetné meg Lars.
Már előre is hozzájárulok minden intézkedéséhez ebben az ügyben,
Holmengraa úr.
Egyébként Lars nem is kíván keveset, úgy értem, hogy földet. Két tehénre
való legelőt akar: vagyis az egész területet az ő kunyhójától az Ole
Johanéig.
Úgy. Lars Manuelsen. A fia már annyi pénzt tud előteremteni?
Úgy látszik, feleli Holmengraa úr. Majd felméretem a földet és mindent
elrendezek, önnek nem is kell törődnie vele. Egyébként bocsásson meg,
hogy ilyesmivel tartóztattam, megemlítettem, miután ön úgy is érintette
ezt a tárgyat. Az árát… hogyan fogjuk számítani?
Szokás szerint.
Igen. Csakhogy a föld, a telek Segelfossban kétségkívül emelkedett azóta
értékben.
A hadnagy gondolkozik.
Nagyon fontosnak tartanám, ha ebben a két esetben nem változnék a föld
ára. Hiszen a házvezetőnőmről meg a béresemről van szó.
Holmengraa meghajolt.
Kívánja hadnagy úr, hogy az eladást az ügyvéddel rendeztessem?
Nagyon lekötelezne vele.
Holmengraa meghajolt.
Mikor indulni akar, eszébe jut, hogy még egyéb mondanivalója is van, ha
már egyszer eljött. Ezt mondta:
Eredetileg volt még egy kérésem, de önt nem zaklatom vele, elintézhetem
Salvesen kisasszonnyal is. Egyúttal meg akartam önt látogatni. Jól érzi
magát ifjú Willatz Berlinben?
Kitünően.
A két úr elköszön egymástól.
Holmengraa úrnak a házvezetőnővel az volt az elintézni valója, hogy a
segéd-kikötőmester érdekében megkérdezte, vajjon kiléphet-e Daverdana a
szolgálatból, hogy férjhez mehessen. Holmengraa úr meg akarta tenni a
vőlegénynek azt a szívességet, ha már úgy is itt járt és beszélt a
hadnaggyal.
Amit Salvesen kisasszony nagyon jól meg tudott érteni.
*
A hadnagy nem tett le arról a szándékáról, hogy berendezésének könnyen
nélkülözhető holmijait összeállítja és jegyzéket készít róluk. Pénzre
volt szüksége, de nem volt pénze, tehát meg kellett szereznie. Szomorú
munkához kezdett most: hogy jelentős összeg legyen belőle, amint már
előre látta, hozzá kellett vennie néhány drága családi örökségét s
ezeket fel kellett most áldoznia. Az a szekreter ott, ez az ékszertartó
itt, mind a kettő, aranybronz műremek, vajjon le tud-e mondani róluk a
szíve? És egyáltalában hogy lehet őket pénzzé tenni? Az árverés csúnya
dolog, azonkívül könnyen Willatz fülébe juthat. Hogy pedig Holmengraa úr
hajlandó lesz-e ismét segíteni rajta, az nagy kérdés.
Holmengraa úr néhány nap mulva csakugyan felhozta a kész eladásról szóló
papirokat és az asztalra tette a pénzt. Most megint lovagi vita
keletkezett a pénz miatt, az urak egyike sem akarta megtartani, hiszen
semmiség volt mindkettejük számára. Végre Holmengraa úr tréfás
indítványára az összeget két egyenlő részre osztották.
Tehát rendben volt minden.
E váratlan esemény következtében a hadnagy megint pénzhez jutott, nem
sokhoz, nem jelentős összeghez ugyan, de arra mégis elegendő volt, hogy
megkezdhesse a téglaégető átalakítását. Az építőanyagot Namsenből
hozatta, ezt a szép pénzt nem lehetett jobb célra fordítani, Holmengraa
úr megint gondviselésként lépett fel, az ő jóakarata nélkül nem jutott
volna hozzá egy krajcár sem. De most aztán ki kellett derülnie, hogy
Holmengraa úr utoljára segített.
A legközelebbi teendő a kőművesek meg a berendezés megszerzése, de
embereket seholse lehetett találni. Lám, közben eljött a tél és hideg
volt, az emberek csak nem fagyhattak halálra a hadnagy kedvéért, hiszen
most még inkább a maguk gazdái voltak, mint azelőtt. Hiszen ott volt a
sagvikai Bertel, a kis Gottfred és Pauline apja, igen, őt megkaphatta a
hadnagy, de Bertel magában nem jutott semmire. Tehát Martin béresnek is
oda kellett mennie a tanyáról, hogy segítsen, amennyire tud.
Hát az emberek már nem akartak dolgozni a hadnagynak? Hiszen ezek a
saját kisbérlői és zsellérei voltak, bár egyikük se fizetett bért, amit
különben soha nem is kértek tőlük. És ő ezeket az embereket mindig csak
jóban részesítette, ameddig hatalmában állt. Lars Manuelsennek is volt
egy nagy fia, Julius, de az se jött el. Jó, hogy a hadnagy tanulhatott
valamit a humanistáktól és mosolyoghatott mindezen.
Tehát csak a sagvikai Bertel és Martin béres fűrészelt, gyalult, szegelt
és javított. Két duplapadlós, duplatetős és ablakos szobát csináltak.
Meglátszott rajta a tartósság! Az alapfalak építését azonban tavaszra
kellett halasztani, amíg a föld fagyos keménysége enyhül.
Azonban nem úgy látszott, mintha az emeberek kellemes télnek néztek
volna elébe. A lofoteni halászat mostanáig eredménytelen volt, boltos
Per pedig még mindig feküdt és mind együgyűbb lett és az embereknek
hitelbe nem akart árut adni. Most már csak Holmengraa úr volt hátra s ő
kétségkívül előzékeny és szíves volt, de csak egy bizonyos pontig. Most
azonban éppen elérte ezt a pontot, mert szégyenletesen elspekulálta
magát a külföldi rozsszállítmánnyal. Egyáltalában nem titkolta el, úgy
látszik, nem szokott hozzá a balsorshoz és nem tudta egyedül viselni,
másokat is be kellett avatnia. Nagy veszteség, szörnyű veszteség volt
az. De mit jelenthet még a leghatalmasabb veszteség is Tobias
Holmengraanak, a királynak! Most a halászok Lofotenben voltak, a
feleségeik és gyermekeik pedig Holmengraahoz mentek, de ő nem mindig
segített rajtuk, hogy lehessen ezt megérteni? Például Ole Johan
feleségének feltétlenül szüksége volt egy zsák buzalisztre a gyerekek
miatt, illetőleg azért, hogy ne maradjon el a szomszédasszonyok mögött,
akik fehér kását főztek. Holmengraa úr azonban csak közönséges lisztet
adott. No meg aztán az asszony már régen szeretett volna egy muffot,
éppen olyat, amilyent Lars Manuelsen felesége kapott s ez Holmengraa
úrnak nem került volna többe, mint hogy egy cédulát küldjön boltos
Pernek. Holmengraa úr azonban nemet mondott. Most egyáltalán nem
viselkedett úgy, ahogy kellett volna.
Mikor aztán a halászok husvétra hazajöttek látogatóba, Daverdana leányzó
férjhezment. A bátyja, L. Lassen lelkész maga eskette meg őket. Itt
Holmengraa úr megint bőkezűnek mutatkozott és egy kis házat ajándékozott
a fiatal párnak, hogy legyen hol lakniuk. Hiszen a fiatal férj
munkatársa volt a hídnál.
De egy ilyen kis esküvő nem tudta az embereket hosszú időre felvidítani,
a hangulat szomorú volt és az is maradt. Senkise tudta megérteni, hiszen
a malom most is éjjel-nappal dolgozott s a gőzös, amely ezelőtt
háromhetenként közlekedett, most minden héten indult egész éven át, a
távíróállomáson Baardsen és segédje, a kis Gottfred, heringről, halról,
vételről, eladásról, áruról, nagy munkáról távíratozott, no ami az
illeti, most is nagy volt az elevenség Segelfossban. De a hangulat
szomorú volt. Valamennyiük között, úgy látszik, a kikötőmester fogta fel
a legkönnyebben az életet. Furcsa ember volt az, most minden oka megvolt
a szomorúságra, ő azonban énekelt, az ám! Talán könnyű lélekkel
ajándékozta meg az Isten. Hiszen a saját segédje nősült előkelően és
nagy tisztességgel, őt pedig mellőzték. Jól van, Salvesen kisasszony,
Kristine, tartsd meg az ügyvédedet, Kristine! Tudja Isten, vajjon nagy
bánatában cselekedett-e, de a kikötőmester a tél kellős közepén
dalosegyletet alakított Segelfossban.
A hadnagy lassanként a téglaégetőbe vitette Martin béressel a zongorát,
meg a szükséges bútorokat és elhelyeztette őket a szobákban, amelyeket
egyre gyakrabban vett használatba. Ez nagyon finom módszer volt, pompás
módszer, nem volt hurcolkodás. Azzal kezdte, hogy egy éjszaka ott maradt
aludni, nem ártott meg neki. Befűtött a kályhába, meggyujtotta a lámpát,
összeszorította a fogát és elaludt. Egy hét mulva újra megtette. Egészen
új, szokatlan dolog volt ez, a folyó túlságosan közelből zúgott, de a
hadnagy kényszerítette magát arra, hogy aludjék. Most már mindennap a
téglaégetőben aludt és azt írta a fiának, hogy hála Istennek végre
megtalálta az álmatlanság ellenszerét.
Eljött tavasz, a hadnagynak nem volt kedve munkával terhelni az
embereit, Martin béressel a legnagyobb nyugalomban összekerestette az
alapfalhoz szükséges köveket, aztán az építkezés helyére vitette, míg a
gödröt ő maga ásta meg. Mikor egy napon legjavában ásott, levél érkezett
ifjú Willatztól. Azt írta a fiú, hogy túllőtt a célon, ő véletlenül
elment egy árverésre, volt ott egy hölgy és nagyon sírt a zongorája, az
egzisztenciája miatt. Mit tehetett ifjú Willatz? Visszaszerezte neki a
zongoráját, ez becsület dolga volt és jótétemény. Édes apám, jókora az
összeg, nagy összeg, – talán nem kellett volna tennem? Véletlenül,
néhányan, zenészek, elmentünk az árverésre, elzálogosított hangszerek
kerültek dobra. És az a hölgy sírt, alighanem tanítónő, mi muzsikusok
pedig ott álltunk és néztük. Hát megtettem és eközben rád gondoltam.
Egyszóval: a pénzt egy hónapon belül ki kell fizetni. Másként kellett
volna tennem, édes apám?
Állj! mondta a hadnagy magának és a levélnek. Szót se többet! Pénz?
Természetesen.
A hadnagy elmegy Holmengraa úrhoz. Útközben észreveszi, hogy erősen fel
van indulva, becsületére vált ez a fiú, lelkesedés tölti el és a szeme
könnyezni kezd a gyerek miatt. Az ifjú Willatz mégis csak az ő törzsének
a hajtása, igazi Willatz Holmsen, amilyen az ő nagy és előkelő apja
volt. Két szóval: „Látom őt.“
A hadnagy elég okos ember volt, hogy most ne vessen nagy reménységet
Holmengraa úrba. Különböző jelekből észrevette, hogy a nagy
gyártulajdonos kezdett visszavonulni tőle. Hiszen Holmengraa úr
észrevehette, hogy a hadnagynak munkásokra volt szüksége az
építkezéshez, de egy ujját se mozdította és nem küldött embert. Pedig
ugyanez a Holmengraa azelőtt olyan végtelenül készséges volt… ki tudja,…
talán még egyszer!
Engedje meg, hogy egy intim ügyben forduljak önhöz, mondta a hadnagy.
Hogy ne tartóztassam fölöslegesen, rövid szóval elmondom. Nagyon kérem,
olvassa át ezt a papirost, azoknak az ingóságaimnak a jegyzékét,
amelyeket el szeretnék adni.
Ezt legjobb volna árveréssel elintézni, mondta rögtön Holmengraa.
A hadnagy mindjárt megértette, hogy hiába jött, de az, hogy Holmengraa
még a jegyzék átvételét is megtagadta, fölöslegesen világos elutasítás
volt.
Egyébként vagyonomnak legértékesebb részeit nem is vettem fel ebbe a
jegyzékbe, mondta a hadnagy, hogy ne adja fel mindjárt a harcot, de ezt
még pótolni lehet. Vannak itt festmények régi mesterektől, bizonyosan
látta őket nálam, nagy márványfigurák, ezüst szobrok. És talán még
emlékszik arra a nagy nőalakra, amely amforát tart a vállán, talán a
négy évszakra is, – csupa értékes műkincs.
Eziránt semmi kétségem! mondta Holmengraa. De ebben a pillanatban nem
engedhetek meg magamnak még nagyobb kiadásokat.
A hadnagy elsápadt. Talán őmiatta verte magát Holmengraa úr nagy
költségekbe? Mert akkor neki hallgatnia kell.
És most Holmengraa úr kezdett beszélni, közlékeny lett; sok baklövést
követett el, nagy összegekre rugó veszteségről beszélt, nem
csekélységekről volt szó, hanem valóságos vagyonról. Talán inkább el
kellett volna valamit hallgatnia és nem lett volna szabad a gondjait
ilyen csupaszon a hadnagy elé tárni, de talán úgy gondolta, hogy most az
egyszer mindent el kell mondania. Ki tudja, talán nem viselte még a
szerencsétlenséget úgy, ahogy kellett volna, ez is érthető volt. Azért
ez a falusi ember mégis csak király volt. Hát egy királynak nem lehetnek
hibái? A király is elveszítheti az egyensúlyát.
Ehhez járult az is, hogy Holmengraa úrnak megvolt az a benső kis
gyöngéje: a finomság, az előkelőség után vágyódás. Nagyon jól esett
neki, amikor Segelfoss urával és úrnőjével érintkezhetett. De miféle
nagy haszna lehetett abból, ha most ezen az úron segítenie kellett, ezen
a bukott földbirtokoson, – aki téglaégető kemencében lakik. Holmengraa
úr nem volt éppen kőszívű, de nem is volt élettapasztalat híján.
Nem tudok jobb tanácsot adni. Mind a kettőnknek egy kicsit össze kell
húznunk magunkat.
Ezt a hadnagy talán egy kissé túlságos bizalmasságnak tartotta és így
felelt:
Nincs mivel összehúzódnom.
Olyanformán, ahogy ön már meg is tette: hiszen a tégleégetőben lakik,
ugyebár?
A téglaégetőben alszom, felelte a hadnagy és hála Istennek megint
visszanyerte az önuralmát. Ez a legjobb gyógyszer, amit eddig az
álmatlanság ellen találtam! És most aztán jőjjön, aminek jönnie kell, –
folytatta: És hogy mindjárt ezt is megmondjam… ma nem akartam ezt a
tárgyat érinteni, de egyúttal közölhetem a nagy hitelezőmmel: igen,
sokat lakom a téglaégetőben, öregszem és ennélfogva nem kíván talán
másképpen rendelkezni Segelfoss kezelése tekintetében?
Hogyan?
Úgy látszott, mintha Holmengraa úr nagyon meglepődött volna, pedig talán
a valóságban nem is lepte meg a dolog. Aztán még a következő párbeszéd
folyt le közöttük:
Átvegyem a birtokot?
Hiszen már nem az enyém.
De én nem tudom ellátni a gazdaságot.
Tőlem telhetőleg tovább vezetem önnek, egyelőre.
Ezért Holmengraa úr nagyon hálás volt, talán nem is volt hálás.
Mikor a hadnagy hazament, bólintott és ezt gondolta: Hiába. Mit lehet
most tenni? Hiába, megbánta ezt a mai látogatását a gyárosnál. Persze,
túlságosan könnyű lett volna ilyen módon kikerülni a csávából. Az
embernek nem szabad abból kiindulni, hogy az élet könnyű, – s akkor az
élet nem fogja annyiszor rendre utasítani.
Egyébként erről a gyárosról semmit se volt szabad mondani, hiszen
annyiszor adott jó tanácsot és annyiszor tanusított jóindulatot, – most
aztán őt magát is meglátogatta a balsors.
18.
A hadnagyon nem látszott semmi szokatlan dolog, de most bizonyosan rossz
napok jártak rá. Megint szorgalmas lett, megint ásni kezdte a földet a
melegházi cserepek számára. Nyílván nagyon jól el akarta látni a
virágait, és mintha seholse talált volna elég jó földet, akárhol ásott
is. Több nap telt el, amíg aztán abbahagyta.
Azt táviratozta a fiának, hogy természetesen helyesen cselekedett és ő
el fogja küldeni a pénzt. És természetesen meg kellett szerezni a pénzt,
még ha az ezüstneművel Trandhjembe kell is utazni. Csak az volt a
kétségbeejtő és nevetséges dolog, hogy még az utiköltsége se volt meg.
Mindenki más már összetört volna, elgyengült volna, a hadnagy azonban
megacélozódott. Kezdett a botjára támaszkodva járni, mert hiszen
egyáltalán elkezdte a gyalogjárást, egyszerűen ez volt az oka. Ezt a
botot az apjától örökölte, attól az előkelő úrtól, és a botnak
aranygombja volt, meg selyemzsinór volt rajta, hogy azzal lehessen a
csuklóra akasztani. Pompásan illett a hadnagyhoz és egyáltalában nem
kisebbítette.
Egy napon találkozott a körorvossal meg az ügyvéddel az országúton, mind
a ketten kalapot emeltek előtte – tudták róla, milyen súlyos csapások
látogatták meg, – még doktor Muus is, hiszen művelt ember volt. Ime itt
megy most az egykori földbirtokos és biztos tudomás szerint már nincs
sárga épülete és nincs Martin nevű bérese. De a doktor mégis köszönt
neki. Csakhogy a hadnagy olyan közömbösen viszonozta a köszönést, olyan
elgondolkozva, hogy egyszerre megsemmisítette az urak szimpátiáját, még
az ügyvéd rokonérzését is. Persze Rasch ügyvéd éppen most érte el azt,
hogy egy darab legelőt vásárolhatott, az ám, elérte azt, amit akart,
ezért csak nem köteles örökké hálásnak lenni, aztán a jövő héten majd
elviszi Salvesen kisasszonyt és feleségül veszi. Hogy majd a hadnagy
hogyan igazodik el házvezetőnő nélkül, az tulajdonképpen az ő dolga.
Minden sötétbe borult a hadnagy fölött. Ilyen körülmények között talán
abbahagyta az alapfalak ásását? Természetesen nem. Megint ősz volt és
már a legközelebbi télen alapfalnak kell lennie a szobája alatt. A
hadnagy ásott és a bérese szállította oda a köveket. Ércből való,
istenáldotta akarat volt benne, amely nem tágított.
Esténként azonban lent ült a téglaégetőben, ó, az üdülés ideje volt ez,
patience-ot rakott s a kártyákat ő foltozta és ragasztgatta meg. De
mindannyiszor jól elrejtette őket, hogy Pauline szeme elé ne kerüljenek.
Hiszen az utóbbi időben sok baj történt a kezével, sebek és zúzódások
voltak rajta, szinte útálta a kezeit, mikor a kártyákkal babrált, olyan
csúnyák és durvák voltak. Tehát eltette a kártyákat a legközelebbi
estéig és ehelyett eltöprengett egy-két óra hosszat.
Most aztán ott ül a székében a kicsiny ember, elkontározva és magának
kotyog csupa erőtlenségében? Ott ült a fejét a válla közé rejtve, a
lábait felhúzva, mint valami kopott gombolyag, egy kis hangocskával a
belsejében? – Nem, ezt persze nem tette.
Rosszul megy a sora, most hatvankilencéves és nyomasztó anyagi gondjai
vannak, de épp olyan kevéssé kotyog önmagának, mint másoknak, hallgat,
makacsul halgat mindenre. Hallgat. De Paulinenek azt mondja, – mert a
hadnagy néha szólt a lánnyal néhány szót, mikor az a téglaégetőbe jött
és kitakarította a szobákat, – azt mondta neki; Bizonyosan azt hiszed,
Pauline, hogy rossz színben vagyok? Pedig tévedsz. Sohase aludtam még
jobban, mint idelenn! És akkor Pauline elmondja, hogy Salvesen
kisasszony a jövő hét csütörtökjén férjhez megy. A hadnagy így
válaszolt: Helyesen teszi! Igen, majd gondolok rá.
Aztán biztonság kedvéért a gyűrűjét megint átrakja a balkezére.
Furcsa takarékosságot vezetett be ebben a kis háztartásban, idelenn a
téglaégetőben: azzal szórakozott, hogy takarékoskodott a gyufával.
Mintha ez segíthetett volna rajta! Nem gyujtott új tüzet, ha a parazsat
lánggá tudta fújni, letérdelt és fújta. Ezt a sajátságos szokást
megtartotta az élete végéig. De azért nem kereste a különcködést. Egy
napon, amikor kiderült, hogy az egyenruhája zubbonyának kilyukadt a
könyöke, felsietett a kastélyba és más zubbonyt vett fel.
Inkább lemond a földmunkáról, az a lyuk pedig olyan jó, filozófushoz
méltó lyuk lett volna, amellyel talán még büszkélkedhetett volna is, –
efféle dolgokhoz már vén vagyok, – gondolta. És van filozófia az ép
zubonyban is, gondolta nyílván. Korán feküdt és korán kelt, talán hogy
takarékoskodjék a petroleummal, vagy pedig helyes ösztönből, hogy kora
reggel fent lehessen. Aztán kiment.
Már havazott, de a föld még puha volt és éjszakánként csak vékony réteg
fagyott rá. A hadnagy fogja az aranygombos botját és kimegy. Hüvös
reggel van, néhány csillag még ragyog itt-ott, az égen, mint az
aranybogarak a kék bársonyon. Néha éles kakasszó hallik le hozzá
Segelfossból, az ő birtokáról. Elhelyezkedik a folyó hídján és felnéz
Holmengraa házához, de ott még sötét minden. És a folyó jön, jön lefelé,
szembe vele és zúg örökkön-örökké. Szél van, felébredt az is, mint a
hadnagy, de a szél vak és láthatatlan, testetlen, ő pedig itt van. A
hídon túlságos a hideg, a hadnagy lesétál a rakodópartra, védett helyre
áll és a tengert nézi.
Most emberi hangot hall. Bizonyosan fölkel valaki. Aztán megint hallja a
hangot. Nem, ez nem fölkelő ember, ez már talpon van. Valamivel később
Lars Manuelsen lép ki az egyik ajtón és mögötte a segéd-kikötőmester.
Ime, após és vő, nem beszélnek, hanem dülöngve fáradoznak valami
zsákkal, Lars Manuelsennek a hátára teszik. És most már késő; mire Lars
Manuelsen észreveszi a hadnagyot, már nem fordulhat vissza, alázatosan
köszön, amint a zsákkal a hátán elhalad előtte. A segéd pedig eltűnik a
kunyhóban. Ezek bizonyára dolgoztak éjszaka, gondolja a hadnagy,
mindenki cipeli a maga terhét. Ime, ott megy egy ember, mélyen
görnyedve, zsákkal a hátán.
A hadnagy elhatározza, hogy az ezüstneműt még ma becsomagolja és
egyszerűen felszáll a postahajóra, hiszen ismerik és a jegyet majd akkor
fizeti meg, ha Trondhjembe ér. Elhatározza, hogy elad néhány műtárgyat,
igen, bezárkózik és néhány asztaldíszt vattába csomagol, mert a szükség
rákényszeríti, hogy megváljék tőlük. Ott áll és bólogat, az arca
kifürkészhetetlen. Mikor megint hazafelé tart a téglaégetőbe, hajnal
van, a födlet félig még éjszaka takarja, úgy megy a hadnagy, mint valami
szellemalak a titokztosan elfátyolozott tájon, magasan emelt fejjel,
mint egy igazság.
Nem sejtette, hogy mi vár reá.
Most, hogy Trondhjemba kellett utaznia, abbahagyta a fal ásását? Nem.
Ellenkezőleg, ma el akart készülni vele és rendbe akart hozni mindent.
Kőműveseket azután majd délről hoz magával. Mikor fent a kastélyban
megreggelizett, megint lement a tégleégetőhöz és megkezdte a munkát.
És akkor történt valami.
Néhány óráig ásott a fal utolsó sarkán, mikor az ásója fába ütközött.
Fába. Körülásta a fát, fogta a lapátot, hányni kezdte a földet, tovább
ásott és egy láda került a felszínre, egy láda! Mintha villám rázta
volna meg: a kincs! Ha az első Willatz Holmsen valaha elásott egy ládát,
akkor ez volt az! A hadnagy nem hitt a meséknek, de talán volt valami,
amihez igazodhatott, valami családi monda, valami feljegyzés, úgy
érezte, mintha ismerné ezt a ládát. Sokáig fáradozott azon, hogy
valahogyan kiemelje az üregből, de abba kellett hagynia, beütötte a
födelét, úgy ahogy a láda ott állt és belenézett a sötétségbe.
Szekrénykék és kis dobozok voltak a ládában, súlyosak, tele pénzzel,
aranypénzekkel. A hadnagy maga fogott hozzá, hogy mindent bevigyen a
házba, de most gyöngének érezte magát, gyengébbnek, mint eddig bármikor
életében, a térde minden útján egyre jobban remegett és szerencse volt,
hogy egyedül lehetett.
Martin béres jó, új követ hozott a fal számára, aztán még hozott jó, új
követ, de a hadnagyot nem lehetett látni. Dél lett és Martin béres
hazament.
De a hadnagy nem volt látható és végül is Pauline lemegy a téglaégetőbe,
hogy megkeresse. Igen, a hadnagy ott ül a szobájában, az arca szürke a
szenvedéstől. Valami nagy gond bizonyára nem törte volna meg így, de ez
a nagy öröm megviselte. El kellett küldenie Martin béresért, hogy az
kísérje haza.
A nap folyamán többször megteszi az utat a kastély, meg a téglaégető
között, sokat kell elrendeznie, sürgős a dolga, holnap utazik. A
téglaégetőbe csomagolja be a bőröndjeit, furcsa csomagokkal tömi meg
őket, ólomsúlyú tekercsekkel, mind tele van régi arannyal, spanyol
tallérral, angol guineával, ez a kincs. Csakugyan, vannak tartalékok egy
nagy birtokon, még ha háború vonult is el fölötte!
Másnap a hadnagy Trondhejembe utazott.
Az arca szürke volt a szenvedéstől, úgy látszott, mintha minden vérét
elvesztette volna, de emelt fővel állt a hajón, csak állt és az
aranygombos botjára támaszkodott.
*
A kikötőmesternek sok dolga van. A vegyes karával gyakorol és a saját
segédje az első basszista. Ez időszerint karéneket tanulnak, esküvői
zsoltárokat, Salvesen kisasszony és Rasch ügyvéd esküvőjére. Valóban
szép dolog volt, hogy a kikötőmester ezúttal fölemelte a szavát, igen,
hogy ennyire törődött az egész lakodalommal. Annyira törődött vele, hogy
sokat fáradozott. Úgy énekelünk, mint az állatok, mondta és elégedetlen
volt, egészen kétségbeesett. Hát kórus ez? Hisz ez rosszabb, mint a
postagőzösök ködszirénája. Soha életünkben végére nem érünk a próbáknak.
Egy este aztán azzal jött a kikötőmester a kar próbájára, hogy az
esküvőt, hála Istennek, egy héttel elhalasztották, tehát lesz idejük
megtanulni, hogy énekeljenek embermódra! Aztán megint hozzákezdtek a
karénekekhez.
Elhalasztották az esküvőt? Igen. Holmengraa úrra való tekintettel. A
sors úgy akarta, hogy Holmengraa úr éppen ezekben a hetekben nagyon
nyomott hangulatban volt a sikertelen pénzspekulációi miatt és mikor
meghívták az esküvőre, egyszerűen elutasította a meghívást. Gazdag ember
volt és megengedhette magának az ilyesmit. Nem volt talán jóindulatú?
Persze, hogy jóindulatú volt, de egyúttal nagy üzletember is és most az
üzlete kárt szenvedett. Köszönöm, mondta Holmengraa úr, de ezekben a
napokban elnézéssel kell lenniük irántam.
Miért alakoskodott volna tovább? Felküzdötte magát, szerencse fia volt,
az úri modora legnagyobbrészt mesterkélt. Megengedhette magának azt is,
hogy természetesnek mutatkozzék.
Az esküvőt pedig nem lehetett megtartani Holmengraa nélkül, Rasch ügyvéd
beszélt erről a menyasszonyával és megegyeztek abban, hogy Holmengraa úr
nélkül lehetetlen. Volt egy körorvosuk, az jó, aztán volt egy lelkészük,
ismert nevű ember, L. Lassen. Aztán ott volt az ura-i nagybérlő a
feleségével, néhány kereskedő a feleségével, a kikötőmester, Irgensné,
ez minden. A fiatal pár családjából senkise jön el, a menyasszonynak,
szegénynek, talán nem volt családja, a vőlegény rokonai pedig állami
szolgálatban voltak a délvidéken és nem lehetett tőlük azt kívánni, hogy
elfáradjanak ide északra, úgy is torkig voltak az északi vidékkel.
Baardsen távirászt nem hívták meg, mert senkisem ismerte, senkinél se
tett látogatást. Hát illett az, hogy senkit meg nem látogatott?! Aztán
kire lehetett még számítani? A hadnagy elutazott, különben bizonyosan
részt vett volna Salvesen kisasszony lakodalmán, ó bizonyosan, pedig az
utóbbi napokban nagyon levert hangulatban volt. Holmengraa úr is levert
hangulatban volt és kérte, hogy bocsássanak meg neki. Akkor pedig kire
számíthattak!
Holmengraa urat nem lehetett nélkülözni.
És valóban, mikor a nagy ember meghallotta, hogy az esküvőt kizárólag
csak az ő kedvéért halasztották el egy héttel, hogy ideje legyen
kilábolni a rossz hangulatából, akkor mint természetes embernek,
hízelgett neki ez a figyelmesség és elfogadta a meghívást. Ekkora
szeretetreméltóság előtt meg kell hajolnom, mondta barátságosan.
És megtartották az esküvőt, a legnagyobb egyszerűséggel ugyan, de
valóban finoman, művelt emberek módjára, borral, beszédekkel,
táviratokkal, aztán a kikötőmester kórusa szerenádot adott az ablakuk
alatt.
És Lassen lelkész kitett magáért. Igaz ugyan, hogy nem volt eléggé
tiszta és valóságos visszaélés volt a piszokkal, ha az ember ilyen
vastagon hagyta ülni a nyakán, mint ahogy Lassen lelkész tette. Ezért
Muus úr kezdetben kissé tartózkodó is volt vele szemben. De hát ki is
állhatott meg Muus úr szeme előtt, hiszen ez az ember finom volt az ujja
hegyéig! Vacsora után azonban megváltozott a véleménye, érdekes
beszélgetést folytatott a kitünő lelkésszel, könyvekről és
vizsgálatokról. Teljesen megegyezők voltak az alapnézeteik, csak az volt
a csoda, hogy a lelkész is nem származott olyan művelt családból, mint
doktor Muus.
Tetszik-e a doktor urnak itt az én szülőföldemen? kérdezte Lassen
lelkész.
Ó, tudja kérem, nem olyan itt, mint az ország déli részén. Dehát megvan
a munkám és egyidőre bele kell nyugodnom.
Hja, így vagyunk mi, állami alkalmazottak. Én se tudom elképzelni, hogy
tudnám itt hosszabb ideig kibirni. Hála Istennek már megkaptam a
felváltást és befejeztem itteni működésemet.
A doktor ezt mondta:
Azt hittem, hogy ön, aki ide való és csak néhány évig volt távol… De ha
jól hallottam, árt az egészségének az itteni tartózkodás…
Sohase vagyok elég friss, ez a levegő nem nekem való. Nem, így van ez
mindenkivel, aki hosszabb ideig tartózkodott délen, a tanulmányai ideje
alatt. És ehhez járulnak még más fizikai és lelki tényezők is, melyek a
nagyszabású körülmények felé vonzzák az embert. Véleményem szerint itt
északon ceak fölényes személyiségek bírják ki, ezt mondja a püspököm is.
Erre már aztán a doktornak minden barátság ellenére is a torkát kellett
köszörülni egy kevéssé és ekkora nyíltszívűséggel szemben vissza kellett
vonulnia:
Bizonyos fokig, mondta, de ez nem mindenkire vonatkozik. Nemsokára
utazik?