Aztán tovább beszélgetett vele és megkérdezte, hogy mit szeretne
tanulni? Volna-e kedve a varráshoz?
Nem, Pauline legszívesebben házvezetőnő szeretne lenni.
Úgy, Gazdasszony? Úgy. No ebben Salvesen kisasszony a segítségére lehet,
nem is olyan rossz ötlet. Majd a hadnagy beszél Salvesen kisasszonnyal…
Ugyanígy beszélt Baardsen távírásszal is a kis Gottfred dolgában, hogy a
gyerek talán megtanulhatna telegrafálni. Lám, a fiú egyáltalán nem nagy
és parasztos, sohase lenne belőle rendes halász, meg aztán Adelheid
asszony mellett nyelveket is tanult.
Baardsen távírász furcsa legény volt, egész nap ült és egy erőshangú,
majdnem fekete gordonkán játszott. Mikor a hadnagy belépett, a távírász
felemelkedett és meghajolt. Mikor megtudta a látogatás okát, így felelt:
Magától értetődik, hadnagy úr, ha ön kívánja.
Ez nem volt gúny, csak udvariasság. Éppenúgy, mintha a hadnagy még ma is
Segelfoss hatalmas ura lenne.
Mire a hadnagy éppen olyan udvarias lett és azt mondta, hogy nagyon
köszöni.
Mikor a hadnagy távozott, Baardsen távírász egy kicsit belátogatott a
függöny mögött levő polchoz, nagyot kortyintott az üvegből, aztán megint
leült a gordonkájához. Széles vállai himbálóztak játék közben.
*
És múltak a napok, a hadnagy egyre öregedett, de keményen tartotta a
derekát. De vajjon miféle gond őszítette meg Holmengraa úr haját és
szakállát? Hiszen őt nem terhelte gond. Ez feltűnő dolog volt. Az a
kétheti kicsapongás talán csak nem tette annyira tönkre. És Adelheid
asszony halálához semmi köze se volt hiszen az nem volt az ő felesége.
Felix elutazott. Igen, mert Felix nem akart tanulni, mondta az apja, és
ezért vissza kell térnie a rokonaihoz Mexikóba. Szomorú volt látni,
mennyire bosszankodott emiatt Holmengraa úr, ami különben természetes is
volt. Egyáltalában, most már nem volt csupa napsütés a seglfossiak
élete, már a Daverdana leányzó is lógatni kezdte a fejét és egyre
bánkódott. A fiatal vöröshajú Daverdana. Egyszer lent állt az épületek
mögött levő vályunál és csodálatosképpen ott állt Holmengraa úr is és
Daverdana egyenesen Holmengraa úr arcába rítt. Salvesen kisasszony arra
ment és látta: No, felfordult a világ? Nem, a világ egész rendesen
forog. Az ám!… Salvesen kisasszonyban most szörnyű sejtelem ébred és azt
gondolja magában: milyen könnyen megtörténhetett volna az, hogy most ő
állna ott és ő sírna Holmengraa úr miatt!
Csupa napsütés az emberek életében? Még boltos Pert is baj érte,
féloldali szélhűdést kapott, ő, akinek meg kellett toldania azt, amit
mért, mert rosszúl mérte… Ő kapott szélhűdést. Nem csekély csapás érte:
egyik oldala megbénult és Muus körorvos azt mondta, hogy ez szélütés és
most már vége. Igy mondta Muus úr. Mintha a világ kifordult volna a
tengelyéből boltos Per szemében, nem tudta megérteni. Mit, az egyik
oldala vele együtt feküdt az ágyban és halott volt? Persze, hiszen egész
életében tevékeny ember volt és bizonyosan sohase gondolt arra, hogy
egyszer tétlenségre kényszerül, dehát mire is jó ez? minek így
megzavarni az életét? Hiszen most volt a legszebb virágzásában, sohase
volt még ügyesebb hamis számolásban és amióta megkapta az italmérési
jogot, hihetetlenűl sok finom és drága árút adott el a kunyhókban. Talán
függönyöket? Igen, de főképpen selyemkendőket, városban kötött
harisnyákat, prizmás függőlámpákat. És ez még nem minden! Hohó, kinek
lett volna kedve rabszolgáskodni és a téli estéken dolgozni, hiszen
pénzért mindent meg lehetett venni boltos Pernél! Gyárból érkezett kész
gereblyéket és fejszenyeleket adott el, no meg finom pakkolású pörkölt
és őrölt kávét, hordókba csomagolt művajat és amerikai szalonnát.
Azelőtt az embernek magának kellett vágnia a pipadohányt, ez most már
megszünt… vége a fáradságnak, boltos Per vágott dohányt is tartott. És
cipőket! Régente Nils, a varga jött a kastélyba, meg a kunyhókba és ő
készítette el minden családnak az egy évre szükséges lábbelit, ő maga
cserzette a bőrt, ő maga fonta a fonalát, mindig nagyszerűen végezte a
munkáját, Nils, a vargamester, bizony… De most boltos Per városi
lábbelit adott el, és az olyan vékony volt, mint a szövet és olyan
fényes, mint az üveg. Ezért nem is lehetett egyebet mondani boltos
Perről, mint hogy ügyes üzletember. És most ott feküdt az ágyban és nem
értette a dolgot. Egyébként folytatta a kereskedést a felesége, meg a
gyerekei segítségével, az ágyból ő dirigálta őket, a munka nem szünt
meg. Egészséges napjaiban mindig értett ahhoz, hogy mindenkit és mindent
távoltartson magától, ezt tette most is és a botjával kopogtatott a
falon, ha valakit magához akart rendelni. Elhivatta a doktort, tudós
férfiak és bölcs asszonyok forgolódtak körülötte, halzsírt, meg
opodeldokot ivott, ami egyébként a legrosszabbul esett, egy napon aztán
kopogtatott a botjával és kérte, hogy hívják el a lelkészt, talán az tud
segíteni.
Itt láthatja a legrosszabbat, ami emberrel a földi életében valaha
megesett, mondta.
Lassen lelkész azzal vígasztalta, hogy hiszen még van egy egészséges,
friss oldala és hogy még van benne élet.
Élet? Hehe! Látja ezt a botot? Éppen annyi élet van bennem, mint ebben!
És hogy szelídebbre hangolja, Lassen lelkész Jézusról, meg a
szenvedéseiről beszélt neki, mik voltak Per szenvedései azokhoz képest!
Hálásnak kell lennie Istennek a friss, egészséges oldaláért…
Mindig csak az egészséges oldalamról fecseg, felelte a beteg ember, de
hiszen az se egészséges, nem, mondhatom az sem. És boltos Per rámutatott
egészséges oldalának különböző hibáira, általában nagyon jól ismerte az
oldalait.
Nézze csak meg ezt az oldalamat, mondta és megfogta az elhalt karját és
a falhoz csapta, hogy a lelkész jól láthassa. Erről az oldalamról
beszélek. Itt fekszik, és ha nem látnám, nem is tudnék róla. Van ennek
értelme? Hiszen annyit sem ér, hogy táplálja az ember! Ezzel az elhalt
kezét megfogta a másik kezének ujja hegyével, magasra tartotta és
ide-oda forgatta: Itt van a hozzátartozó kéz, mondja, pfuj és még
egyszer pfuj… Isten bocsássa meg a vétkemet! Aztán megint a falhoz
csapta a kezét.
Lassen lelkész megint vígasztalta, és a próba kedvéért Jensennek
nevezte, hogy alapjában véve nem mindenkinek sikerült olyan jól az
élete, mint neki, „kedves Jensenem“ és talán arra kell gondolni, hogy
nem fér-e rá legalább rövid időre egy kis rossz sors.
A beteg ember összehúzódik türelmetlenségében és megkérdi:
No hát maga se tud segíteni? Nem tud tanácsot adni? Fohászkodást, vagy
valami más hasonlót?
Fohászkodást?
Hát nem igaz, hogy maguk papok mindent tudnak, amiről nekünk másoknak
sejtelmünk sincs?
Talán ebben reménykedett boltos Per, mikor a lelkészt hivatta.
Ó, igen, bizonyos fokig, felelte Lassen úr és nem tagadta, hogy tud
egyet-mást. A kunyhóbeli halászfiú most fölényben volt és elhatározta,
hogy ezt ki is használja, persze csak a Jó ügy érdekében. Milyen érdekes
lenne most megállapítani, hogy milyen nagy himpellér volt ez a boltos
Per. Nem lehetne esetleg vallomásra bírni?
Lassen lelkész az ajtóhoz ment és jól bezárta, holott már azelőtt is jól
be volt zárva, aztán leült a beteg mellé és ránézett. Boltos Per mindezt
a fohászkodás bevezetésének tartotta és a legjobb remények töltötték el.
Ekkor Lassen úr megszólalt:
Nem lehetséges-e az… most mint lelkipásztor kérdezem, Jensen, nem
lehetséges-e az, hogy maga túlságos ügyesen használta ezt az elhalt
kezét, Jensen?
Boltos Per csodálkozásában eltátotta a száját, egyébként már kéthetes
szakáll látszott a szája körül.