Ó apám, milyen jó lenne, ha ma velem jöhetnél!
Nincs időm, fiam. Különben is most már felnőtt ember vagy. Viseld jól
magad Willatz és szerencsés utat…!
17.
Ha a hadnagy még mindig a régi napjait élte volna, akkor szobrot
állított volna Adelheid sírjára. De most mit tehetett? Persze azért
talált megoldást: nagy, méltó bronztáblát állított oda, de ez nem volt
emlékmű, nem volt síremlék. És, természetesen, Adelheid nevében
ezüsttálakat ajándékozott volna a templomnak, ha lett volna rá
fölösleges pénze.
Tehát már kezdett rosszul menni a sora?
Hát hogy ne ment volna rosszul?
Hiszen már régen le kellett mondania az orgonáról. És meg tudta festetni
Adelheid arcképét meg a magáét, a családi képtár számára? Bántotta őt, a
rend született emberét, hogy ilyen nagy ügyet elmulasztott. Meg aztán
itt őgyelgett a kis Gottfred is, valamit kellett tenni érte. És a kis
Pauline… Annak talán rosszul menjen a sora? És a fél-lapp Petter, aki
tulajdonképpen Adelheid lovásza volt valamikor?
Ó, talán még jó is, hogy Adelheid korán elköltözött… Nem tudta volna ezt
elviselni, elnémult volna az éneke. Van olyan szerencsétlenség némely
családban, ami áldássá változik… Az ég a könyörületességét mutatta meg a
csapásával.
Legalább is így mondja az ember, ha humanista.
De ha most Fredrik Coldevin azt találta kérdezni, hogy ifjú Willatz
visszatér-e Berlinbe, akkor ez nevetséges dolog volt. Hát hova menjen?
Otthon maradjon és beledugja az orrát az apja nyomorúságába? Fredriket,
szegényt, nagyon megviselte az élet. Már azt se értette meg, hogy itt
tulajdonképpen egy Willatz Holmsenről van szó, aki szívesen tartózkodik
külföldön és csak látogatóba jön haza nagynéha.
Az ember nincs leigázva, csak néma és büszke az ember, katona és
világfi, kemény akaratú. Talán közömbös lett az élet az öreg hadnagy
számára? Hohó, akkor nem törődött volna vele nappal és nem töprengett
volna rajta éjszakánként. A gyászév még nem múlt el és sok minden szólt
amellett, hogy ebben is rendet kell tartani. De már végére járt a
hadnagy türelme is. Be akarta megint vezetni az olvasó órákat.
Pauline volt most a szobalánya, hiszen valakinek csak kellett lenni,
ennek a lánynak pedig finom csendes természete, olyan fátyolos, kék
szeme volt. A hadnagy talán a változatosság kedvéért megint egy kicsit
basa akart lenni és Daverdanáért csengetett. Eltartott egy darabig, amíg
a lány bejött. Eközben a hadnagy a diványon feküdt és elégedetten
gondolt arra, hogy a lány most a kezét mossa. És a lány úgy ringatta
mindig a derekát és veszedelmes reménységeket ébresztett a hadnagyban.
Ott feküdt a hadnagy, kezei a zsebében ökölbe szorultak, durván és
esztelenül. Ott megy majd a lány, leveszi a könyvet, megint jön vissza
és ringatja magát, folyton ringatja magát…
De mivel még világos nyári este volt, a hadnagy szemei csöndesen
elkalandoztak, szemügyre vette a bútorokat, meg a képeket, ott volt
Adelheid nagy fényképe, ott az ábécé és Willatz többi játéka… Most már
régi holmik, mert elmúlt az idő.
Elmúlt az idő.
A hadnagy keze kinyílik a zsebében és arra gondol, hogy mennyire elmúlt
az idő! Alapjában, hány éve is van még hátra? Ó, Istenem, mennyire
megcsalták, mennyire kifosztották!
Mikor hallja, hogy Daverdana jön, hirtelen felugrik és mereven megáll.
Megőrült, vagy elment az esze? A régi hevessége megint felébredt, ott
állt magánkívül és nem tudott magára eszmélni. Mikor aztán Daverdana
belépett, mondott neki valamit, hogy derék lány, hm, hogy mindig derék
lány volt, röviden szólva, hm. Végül lecsillapodott a rohama és így
szól: Várj egy kicsit, maradj ott. Aztán kivett egy bankjegyet az
asztalfiókból és odaadta neki. Daverdana bókolt, elpirult és boldog
volt. Ó, a hadnagy jó, vagy rossz szavának mindig megvolt a hatása. De
annyira elcsodálkozott Daverdana, hogy a hajbókolás után állva maradt.
Hát nem kell olvasnia? Vagy ne játsszanak dámát? És a hadnagynak még
egyszer bólintania kellett, azután így szólt: Ennyi volt az egész.
Most már megtörtént.
Ahogyan egyszer a feleségével szemben elhatározta, hogy most utoljára
történt, ugyanúgy határozta el most az élettel szemben is. Miért volt
olyan kietlen férfikorának annyi éve? Most öregember létére, csak egyet
tehetett, hogy ne kerüljön összeütközésekbe másokkal és önmagával:
mereven, meredeken meg kellett állni a helyén. Most fogjon hozzá és
rendezzen szegényes lakomát ennél a bő asztalnál? Olyan vendég volt,
akit kizárták. Csak nem szűri össze a levet a cselédségével, hogy így
kerítsen még egy harapást? Elkeseredett volt, nyakas és keményen
tartotta a derekát. Úgy van, inkább lemond arról, hogy annak, ami még
megmaradt belőle, pár ízes falatot szerezzen. Azelőtt nem szánták neki,
ő se szánja most magának. Ő önmagán áll bosszút? Igen, önmagán,
mindenkin, a mindenségen, emelt fejjel…
Utoljára történt.
*
A kis Paulinet mégse tették le a szobalányságról, ó, távolról sem. De
mivel a hadnagynak megvolt az a szép tulajdonsága, hogy minden lehető
alkalommal tudott pénzt kiadni, Paulinenek is kellett egy bankjegyet
kapnia, ha már Daverdana kapott. Ez azonban csak a kis új bankjegyek
közül való volt és szinte szégyen volt kiadni.
No, olyan nagy örömet szerez neked? kérdezte Paulinet, mert a hadnagy
szokott a lánnyal beszélgetni.
Igen, köszönöm, mondja Pauline.
Kell még egy?