De a gondolatait más foglalkoztatta és az arca tele volt mélyebb,
olvashatatlan írással. A hadnagy többet nem beszélt a templomról, a
finom érzékű ember rögtön elhallgatott, mintha csak intést kapott volna.
Persze, a templom, hát nem égbekiáltó dolog, hogy mennyire kicsiny lett?
A nagy keresztelő vasárnapokon, vagy ha más alkalmakra az emberek benne
gyültek össze? Szinte elképzelhetetlen, hogy mi lesz a legközelebbi
búcsún, ha majd eljön az Úr új szolgája, L. Lassen, hogy első ízben
prédikáljon a falubelieknek. Igen, igen, úgy van, mindössze ennyi volt
Holmengraa úr válasza. A hadnagy bizonyosan azt gondolta magában, hogy
ha még meg volna a régi hatalma, akkor egyszerűen csak végiglovagolt
volna az erdőn és megparancsolta volna, hogy döntsenek ki fákat, még egy
fél templomra való fát. Aztán meg ezt gondolta: Ha élnék a jogommal,
akkor még ma táviratoznék Namsennek építőfáért. Bizonyosan ezt gondolta,
mert az arckifejezése ebben a pillanatban szolvens és méltóságteljes
volt. No, hatalma még volt és megvolt a folyóért kapott pénz és ha nem a
Berlinben levő anyának és fiúnak szánta volna, akkor hadd menne rá. Az a
sok nevetséges korona, egész halom borsónyi pénz, ami mégse tallér.
Holmengraa úr kérdése, valamint a válasz méltó volt mind a két úrhoz:
Sohase voltam Berlinben, de nem nagyon költséges a feleségének ott
lakni? mondta Holmengraa a hadnagynak.
Nem nagyon költséges a feleségemnek ott lakni, mondta a hadnagy
Holmengraanak.
Itt nem lehetett tévedés, az utóbbi hetekben valamilyen más hang
nyilvánult meg Segelfoss ura és a jövevény Holmengraa úr között. A
távolabb állók ezt nem vették észre, a hadnagy azonban nem kételkedett
benne és most kemény koponyájában új terv fogamzott meg és éjjel-nappal
töprengett rajta: elzálogosított birtokon él és elzálogosított házban
lakik… ki akart költözni. Jó, hogy Adelheid és Willatz külföldön
tartózkodik, majd felszólítja őket, hogy maradjanak ott, ahol vannak,
így aztán csak sajátmagának kell új sorsot kovácsolnia.
Windfeld lelkész a beszámolója vége felé azt írja, hogy Adelheid
őnagysága külföldre utazott és ott is maradt, annyira nem értettek egyet
a házastársak. Holott annyira egyetértettek a házastársak, legalább
ebben a kérdésben. Maradjatok csak egyelőre ott, ahol vagytok! írta a
hadnagy a feleségének. És nehogy emiatt az asszony lekötelezettnek
érezze magát, az ura mindent megmagyarázott neki a valósághoz híven,
hogy olyan ötlete támadt, amelynek megvalósításához egyedül kell lennie.
Hová költözzön? Hiszen ott volt a régi téglaégető kemence, azt nem adta
el, azt nem foglalták bele a folyó eladásáról szóló szerződésbe. A
téglaégető is zálogban volt ugyan, mint a többi, bizony, de azt ki
lehetett váltani. Repedezett, légvonatos volt a téglaégető, de a
repedéseket be lehetett tömni és a házat emberileg lakhatóvá lehetett
tenni.
A hadnagynak sürgős lett az eszme megvalósítása. Hanyatlásának egész
ideje alatt sohase volt gondtalan és nem úgy volt, hogy engedte, hadd
fejlődjenek a dolgok, ahová akarnak. Ó, ez távol állt a természetétől.
Kínozta a nyomoruság, de nem tudott rajta segíteni. Hogyan is tudott
volna. Talán bírna pénzt szerezni, valamit termelni? Ő, aki egyebet se
tudott, csak költeni és fizetni, vagyontalan pazarló, negativ zseni, a
költekezés művésze. Apáinak fia volt és apáinak árnyékában élt.
Attól a naptól kezdve, amikor megkapta Holmengraa úr valóságos, vagy
képzelt intését, egyszerre feltornyosodott előtte: eddig elfelejtette,
vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta minden ingó vagyonát, a teli
házát, könyvtárát, berendezését, a csónakokat, szerszámokat, gépeket…
Ezekre nem is gondolt. Mint a rend embere, persze csak addig engedte
sodorni magát, hogy volt még pár lépése az összeomlásig.
Az öreg hadnagy, lám magasabb hatalom zsákmánya lett! Forduljon a
svédországi testvéreihez? Nem, az eszébe se juthat. Közte, meg a
testvérei közt immár húsz év óta alig volt kapcsolat. És az anyjuk
halála óta már nem is írtak egymásnak. Talán egyszerűsíthette volna az
életmódját, csökkenthette a cselédséget, korlátozhatta a bergeni
kereskedő évi számláját? Erre csak annyit mondhatott, hogy a legnagyobb
ostobaság, amit valaha hallott, erre még csak gondolni se lehet. Az a
kettő ott a külföldön még arra találna gyanakodni, hogy ő szűkösen van
idehaza! Ehhez pedig nem szoktak hozzá és nem is érdemelték meg. Ifjú
Willatz ne szerezzen más benyomást az apjáról, mint amilyent a hadnagy
szerzett az ő atyjáról; hogy az ember mindíg segíthet magán, eladhat,
vagy vehet, amit akar, hogy úr lehet, igazi Willatz Holmsen. Ami pedig a
cselédséget illeti, talán több béres és cselédlány volt most a
személyzeti lakásokban, mint az ő apja idején? A kis Gottfred útjában
állt valakinek? Vagy talán a testvére, Pauline, nem volt-e az egyetlen,
aki édes kis feleleteket tudott adni a hadnagynak és nem köszöntötte-e
úgy, mintha akár az apja lenne, ha az úr elhaladt mellette? És most, a
felesége távollétében, a házvezetőnőt se nélkülözhette. Semmin se
lehetett változtatni.
A házvezetőnő? Szorgalmas, serény ember, akit az asszonya éveken át
tanított s aki most úgy szólván betéve tudta a háztartást. Mikor
recsegett, ropogott valami a keze alatt? Nem, neki is maradnia kell!…
Salvasen kisasszony, úgy látszik, szintén nem úgy látta, hogy szükséget
szenvedne valamiben. Hiszen sok dolga volt, a nagy birtok szolgáltatta a
legnagyobb részét annak a sok mindenfélének, amire szükség volt, a bor,
csemege és füszer pedig most is Bergenből jött, mint eddig. Semmise
hiányzott. És ezért volt Salvesen kisasszony mindig jókedvű és elégedett
a sorsával, sokszor elhúzta a száját és nevetett, meg huncut
történetkéket mesélt a leányoknak.
Nem ő volt-e most Segelfoss feje? De még ez se volt minden. A raktárnok
is udvarolt neki és feleségül akarta venni. Az ám! És a raktárnok
érdekes dalokat tudott. Már tavasszal is, mintha minden rendben lett
volna közöttük. De akkor Rasch ügyvéd kezdett udvarolni a kisasszonynak,
meg is kérte a kezét, s ez aztán egészen más dolog volt. Igen, Rasch dr.
úgy akart tenni, ahogy az apja, a nagyapja, meg az ükapja cselekedett;
családot alapítani, hivatalt vállalni és rendes életet élni. A raktárnok
jövője sokkal bizonytalanabb, üzletember és pénz nélkül semmit se
kezdhet. Nem, a raktárnokot nem lehetett az ügyvéddel összehasonlítani,
ez nevetséges. De Salvesen kisasszonynak nem volt kellemetlen, hogy
minden kezére akadt egy kérő.
Megbarátkozott Irgensné, született Geelmuyden, asszonnyal, és esténként
sokszor ment át Holmengraaék házába, hogy elbeszélgessen velee. Mint
ügyvéd özvegye, Irgensné is Rasch urat részesítette előnyben, ó, hogy is
ne, hiszen az tanult ember és a másik legfeljebb boltot tud nyitogatni.
Ne utasítsa el Rasch ügyvédet!
Csak aztán ne hagyjon faképnél! mondta Salvesen kisasszony.
Hogy faképnél hagyja… egy tanult ember… soha! Ilyesmit nem tesz olyan
ember. Irgens se tette.
Tulajdonképpen hogy érzi magát itt ebben a házban? kérdi Salvesen
kisasszony.
Itt? Irgensné asszony a fejét ringatja. Hiszen ez a ház valóságos
paradicsom. Sohase éltem még ilyen páratlanúl jó napokat. Irgensnek
kellett volna ezt látnia.
Tudja mit gondolok, Irgensné? Azt hiszem Holmengraa nem mindig az,
akinek látszik.
Hogyan? Hát milyen?
Átfogta már a maga derekát?
Az Isten őrizzen meg a maga szájától, Salvesen kisasszony!
No, mert az enyémet már átfogta.
Átfogta a maga derekát?
Igen, néhány nappal ezelőtt, este.
Most aztán Irgensné ütközik meg és ezt mondja:
Azt gondolom, hogy másnak a derekát még nem karolta úgy át, mint az
enyémet. De a legutóbbi hetekben, úgy látszik, mintha kissé megváltozott
volna. A becsületére váljék azonban, sohase megy túlmesszire.
Határozottan nem. És magával… hiszen maga nem is ismeri… Magával talán
még kevesebbet jelentett az egész. Mit mondott, mit csinált magával?
Hallatlan dolog.
A két hölgy tovább társalog és most már Salvesen kisasszony is
megsértődik. Igen, mert Irgensné olyan kijelentéseket tesz, hogy sok
módja van annak, ahogy valakit meg lehet ölelni, hiszen valaki egyenesen
eléje állhat egy férfinak az útja kellős közepébe, amikor arra halad,
akkor mit csináljon szegény a karjaival, mi, Salvesen kisasszony?
Nem, ilyeneket ne mondjon nekem.
De most már igazán meg kell kérdeznem, hogy mi történt maguknál a
kastélyban? kérdi Irgensné.
Nálunk? feleli Salvesen kisasszony és megsértődik, halálosan
megsértődik. Látja, maguk itt lehetnek olyan spanyolok és olyan
gazdagok, amilyenek csak akarnak, de ezzel még nem lesznek különbek,
mint mi odaát a kastélyban. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa
úrnak. Én ebben a házban még nem láttam színezüst tálakat, csészéket és
tálcákat, nálunk pedig van ilyen. És itt még nem láttam aranyozott fület
az ezüst süteményes tálakon, nálunk pedig az is van. Az ám!
De kedves Salvesen kisasszony, hiszen az asszonya megszökött az urától!
Megszökött? Ezt a maga szája mondja, amit az Isten óvjon meg a
pletykaságtól, meg a fecsegéstől, Irgensné. Nem pedig az én szám. Mit
mond? A saját fiát kísérte el az asszony Berlinbe, s a gyerek most
zeneszerzést tanul. Nem tudom, hogy maga mire akar kilyukadni. Úgy
látszik azonban, hogy maguk az utóbbi időben, mondhatnám, megváltoztak
egy kicsit. Én azonban a magam részéről remélem, hogy becsületes
emberként élhetek és halhatok meg és például Coldevin konzul nem ölelte
át a derekamat. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa úrnak.
A két hölgy tovább társalog. Furcsa beszélgetés volt ez, váltakozva hol
okos, hol ostoba. Ha ezek az emberek négyszemközt társalogtak és senki
miatt se kellett őrizkedniük, akkor a nyelvük kirúgott a hámból, a
beszédjük megint természetes volt, úgy, ahogy odahaza megszokták, és
hihetetlen dolgokat mondogatták egymásnak.
Végre Windfeld lelkész kénytelen volt engedni a tisztviselőáthelyezés
törvényeinek és új, délvidéki állásra pályázott. Akaratlanúl tette az
öreg, elkopott ember, hiszen alapjában nagyon jó és kényelmes élete volt
idefönt, a templom mindig zsúfolt és az egyházközség békés. De mit ért
mindez? Barátaim, valahol Östlandban az emberek már vágyva vágyakoztak
azután, hogy meghallhassák, mi maradt meg Windfeld lelkész lelkipásztori
tehetségéből. Tovább nem vonakodhatott. És a sík, természeti
szépségekben bővelkedő Smaalenekben kapott stallumot.
Aztán jött a helyettese. Ha nem is volt éppen káplán, mert ilyent sajnos
nem tudtak keríteni, mégis akadt önfeláldozó lélek, aki egyelőre
hajlandó volt szolgálni az egyházközséget. Úgy kellett segíteni a
dolgokon, ahogy lehetett és hálásnak kellett lenni, amiért valóságos
lelkész egyáltalában hajlandó volt működni itt északon, ha csak néhány
hétre is.
És milyen lelkész! Fekete gérokkot és keményített fehérneműt viselt.
Kitünő férfi volt, ebben nem lehetett kétség, meglátszott a kezein,
melyek a könyvekben és az írásban való lapozástól megvékonyodtak, a
biztos magatartásán: mindegyik vállán be tudott vinni a nyájba egy-egy
bárányt, a bő cipőjén, a dupla harisnyáján meg a galocsniján. Nem volt
püspöki botja, legalább is még nem… Hosszú hajat viselt meg tudós
szemüveget, annyira tudományos ember volt: Lars Manuelsen fia, L.
Lassen.
Most már lelkész volt. Hazajött magát mutogatni. A Cordillerákban nem
lehet büszkélkedni, de idehaza lehet.
Gazdasszonyt, néhány ládát, meg bútort hozott magával és rögtön bevonult
a községi paplakba. Az egyházfiak és templomszolgák fogadták és mindjárt
a legnagyobb buzgalommal álltak az oldalán. Mert hiszen a hírneve már
évekkel megelőzte. Ki ne hallott volna L. Lassenről!
Bár csak megtetszenék a tiszteletes úrnak idefönt és maradna sokáig!
mondták az egyházfiak.
Nem, nem maradok itt sokáig, felelte a lelkész, de kötelességemnek
tartottam itt átmeneti szolgálatot teljesíteni.
Ó, nem, bizonyosan nem tetszik itt a tiszteletes úrnak.
Ne mondjátok ezt barátaim, de ez a község olyan eldugott helyen van,
ilyen fészekben nem élhetek. A tudományos érdekeim is valamely délvidéki
helyre utalnak.
Igen, ez bizonyosan így van, de ha pályázni méltóztatnék az itteni
lelkészi állásra, akkor bizonyára csak egy szót kellene szólnia és
megkapná a tiszteletes úr.
Az itteni lelkészi állást? Csakhogy nem akarok rá pályázni. Az orvosom
megtiltotta nekem, hogy itt maradjak. Nem birom a klímát, túlságosan
északi.
Aztán a főtemplomban prédikált, a templom kicsinek bizonyult. De a
lelkész megparancsolta, hogy vegyék ki az ablakokat, hadd hallhassák a
kintállók is. Ó, elhihetitek, az volt csak a prédikáció!
De a segelfossi templom még kisebb volt. Mikor Lassen úr odament,
egyetlen hely se maradt! Barátaim, hiszen ha mindenki eljött a
templomba, még boltos Per is, és ott álltak és nem tudtak bejutni.
Vegyétek ki az ablakokat, parancsolta ismét a lelkész, akkor majd Isten
segítségével elérem a legtávolabb állókat is! És elhihetitek, a hangja
elhallatszott egészen a hídig, sőt a béreskunyhókig is. Fölösleges volt
a templomba menni és ezért ment le egy fiatal pár régi vasárnapi szokás
szerint a földnyelv mögött levő csónakházba. A lány pedig Daverdana, a
lelkész húga volt és a legény a segéd-kikötőmester.
Istentisztelet után megéhezett a lelkész és mivel sem a kastélybeli
hadnagy, sem pedig Holmengraa úr nem hívta meg, Lassen úr alázatosan a
szülei kunyhójába ment és ott kapott enni. Ott ült ismét a Lars gyerek,
a község áldása és csodája. Kis testvérei nagyobbak lettek, az anyja még
jobban megőszült, de az apja még mindig ugyanaz a rőtszakállú legény
volt, míg Julius férfivá serdült.
Most aztán minden attól függ, hogy le tudsz-e nyelni ilyen ennivalót,
amilyen nekünk van, mondta az anyja.
Ó, igen, köszönöm, hiszen ez friss hús, amint látom és az orvosom éppen
friss húst rendelt.
Levágtunk egy kecskét, mondta az anyja.
Finom ember lett a Larsból, zsebkendőjét az álla alá tette és villával
vette ki a kenyeret. Julius halkan ezt mondta magában: Hogy az ördögbe!…
Bizony ezt mondta. Különben lassanként valamennyien eltüntek a szobából,
hogy Lars békében maradhasson. Kis testvéreit, akik nem tudtak egyebet,
mint a sarokban ácsorogni, az apjuk hívta ki.
Igen, az apa meg volt hatva, nem tudott szóhoz jutni az ünnepiességtől.
Ehhez járult még az is, hogy meg kellett mutatnia a fiának, hogy a
prédikációja egyszerűen gondolkozásra késztette, már csak emiatt is
szótlan volt. De Julius, a himpellér, a bűnös, egyenesen fellopózott a
padlásra, ahonnan már előre lyukat fúrt a mennyezeten át, ott lefeküdt
és megfigyelte a szobában maradt bátyját. Lám, hogy viselkedik! Minden
nevelést egyszerre elfujtak, Lars ott ül és zabál, ahogy csak belefér,
vadul tömi magába a nagy falatokat, össze-vissza keni magát és zsírt
fröcsköl maga körül. Annyira sietett az evéssel, mintha arról volna szó,
hogy lehetőleg minél többet nyelhessen le, mielőtt még bejön valaki.
Julius ezek után úgy vélte, hogy a bátyja nem is annyira előkelő, hogy
vele szóba ne állhatna.
A lelkész „étkezés“ után lefeküdt a szülei ágyába és alszik. Mikor
kialudta magát, az anyja behozza a kávét. A lelkész megfrissültnek érzi
magát, hatalmasat ásít és megköszöni anyjának a kávét. Aztán a
tetőgerenda alól leveszi a kunyhóban egyedül található két könyvet: az
egyik egyházi beszédek gyüjteménye, a másik „Az emberi szív tükre“. Ezt
az apja valamikor Lofotenben vásárolta.
Lassan a többiek is mind bejönnek egyenként, először a kicsinyek, végül
Daverdana. A lelkész nem lát és nem hall semmit, csak a könyvekben
lapozgat. Igen, a Lars meg a könyvek! Hogy tudott a könyvben lapozni
anélkül, hogy az ujjait megnyálazta volna, és hogy tudta a kezében
tartani, mintha csak valami kincs lenne! És az anyja a felismerés
pillantásával látja, hogy a fiának milyen otthonosan mocskosak a kezei,
akárcsak azelőtt, és ugyanolyan otthonosan mocskos a nyaka körül is.
Aztán felocsúdik a lelkész és beszélgetni kezd a többiekkel, észreveszi
Daverdanát és a hadnagy iránt érdeklődik.
Köszönöm, egészséges.
Majd lesz egy pár szavam hozzá, mondja a lelkész. Hallom, hogy a
felesége megszökött.
Aztán Willatz után kérdezősködött.
Valami muzsikusnál tanul, feleli Daverdana.
Csupa világiasság!
Akkurátusan ezt mondtam én is, jegyzi meg erre az apa, Lars Manuelsen.
Tudatlan ember vagyok a könyvek, meg az ujságok körül, de azt
megtanultam, hogy a zene, a játék, a tánc, meg a kockázás mind az ördög
találmánya, Isten bocsássa meg a vétkemet.
Meddig maradsz a községben? kérdi Julius.
Nem tudom, minél rövidebb ideig, feleli a lelkész A püspököm megígérte,
hogy hamarosan felválttat.
Miért nem akarsz az itteni lelkészségre pályázni?
Mert túlerőltettem magam a tanulásban és mert nem bírom az itteni
levegőt. Délvidéken kell letelepednem.
A levegőt? Hát mi a nyavalya van a mi levegőnkben?
Műveletlen vagy, Julius, mondja a pap az öccsének.
Julius nem is olyan buta. Csak egyszerűen megkérdi, hogy, hát kedveseim,
a mi levegőnknek mi baja van? Talán bizony majd könyörögni fognak egy
papnak, hogy foglalja el itt a tisztséget?
Minden északi stallumnak ugyanaz a végzete, egy pap se akar északra
kerülni. Csak a jó szívemnek köszönhetitek, hogy idejöttem.
A jámbor és a tudós ostobaság egyesül itt. Az anya majd felpukkadt a fia
miatt érzett büszkeségében és így szólt:
Igen, igen, nagyon szép tőled, hogy hozzánk is ellátogattál egyszer.
Julius azonban nem tágít.
Hát talán nekünk itt északon ne is legyen papunk?
Csak fecsegsz, Julius, mordul rá az apja.
A lelkész a torkát köszörüli, aztán így felel:
A püspököm úgy vélekedik, hogy az itteni északi lakosság megelégedhetik
kevésbé tanult lelkészekkel is. Az ő véleményét pedig tiszteletben kell
tartanod, Julius.
Julius semmi iránt sem érzett tiszteletet, ha csak meg nem
félemlítették. Itt azonban nem fenyegette veszedelem. Különben is a
bátyja tekintélye nagyot csökkent előtte, hiszen rettenetes látvány
volt, ahogy Lars a kecskehúst falta.
Mi van? Beteg vagy te? kérdezte azután, mintha csak most hallott volna
róla először.
Igen, sajnos, túlsokat tanultam. A mellem meg van támadva.
De Julius emlékezett még bátyjának a szószékből hallott oroszlánhangjára
és újra csodálkozva megkérdezte:
A melled?
Igen, meg a szemem. Rövidlátó lettem.
Hagyd békében a Larsot, figyelmeztette az apja.
Hát mi baja a szemednek? kérdezte Julius.
Olyasmi, ami miatt az embernek konkáv szemüvegre van szüksége. Ehhez nem
értesz.
Nem, ehhez Julius nem értett, tehát hallgatott.
A lelkész a könyvekre tette a kezét és így szólt:
Ugy-e, itthon nem sokat használjátok ezeket a könyveket?
Nem, sajnos nem, felelte az apja, itt nagyon keveset olvassák az Isten
szavát.
Akkor talán magammal vihetném? mondta a lelkész.
Mit akarsz vele? kérdezte Julius.
Úgy látszott, mintha az apja nem szívesen válnék meg a könyvektől, de
mégis azt mondta:
Vidd el őket, ha akarod.
Akkor még rosszabb lesz a szemed, mondta Julius.
Ó nem, Isten segítségével talán már nem lesz rosszabb, felelte a
lelkész. Az orvosom azt mondja, hogy most egy idő óta már jobban látok.
Tudok egy másik könyvről is, mondta Julius. Ole Johannak van egy régi
könyve, valami Jesper Brochmand írta.
Meg tudnád nekem szerezni? kérdezte a bátyja.
Igen, azt hiszem, mondta Julius és kiment.
Ekkor a lelkész Holmengraa úrról kezd beszélni, mondván, hogy világias
lélek és csak az üzletekre gondol. Igaz, hogy iszik is?
Holmengraa?
A lelkész bólint:
Nekem így mondták.
Az anya megint ingatta a fejét, ó Istenkém, mennyi mindent tud az ő fia!
Majd hozzá is lesz egy pár szavam, mondta a lelkész. A gyerekek csak ott
járkálnak a házban és amióta nem vagyok itt, még nagyobb pogány lett
mind a kettőből.
Igen, Felix nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba akarja küldeni az
apja. Ezt hallotta Daverdana.
A bátyja fülelni kezd:
Mexikóba? És Marianet is?
Nem, csak Felixet. Mariane később Krisztiániába kerül.
Krisztiániába? Úgy.
Most boltos Perre került a sor. A pap mindenkiről tudott valamit, az
egyházfiak olyan szívesen a segítségére voltak. Boltos Per egyre
kövérebb és mindennap a bíróság elé kerülhet, hacsak nem hagyja abba a
mérésnél tanusított nagyszerű kézügyességét.
No meg aztán a távirdász, nem nagy szoknyavadász-e? Hát a kikötőmester,
valóban egy pár lesz belőle meg Salvesen kisasszonyból?
Daverdana szinte tűkön ül: Most biztosan a segéd-kikötőmester kerül
sorra, aki pedig az ő kedvese, a csónakházban. Ó, soha többet nem néz
rá.
Most visszajött Julius, odaát volt Ole Johannál. Vastag, szörnyen
mocskos könyvet dob az asztalra. Tudja Isten, talán csak nem lopta?
Itt a könyv, mondta.
Megkapom? kérdezte a lelkész.
Megkapod.
Az anya pedig ingatta a fejét. No hát ez a Lars meg a könyvek, ez a Lars
meg a tudomány!
A lelkész egymásra fektette a három könyvet és megsimogatta őket. Mit is
akart velük tulajdonképpen? Igen, L. Lassen a könyvtárát kezdte
meegalapozni és e célból fosztogatta a béreskunyhókat. Most már három új
kötet feküdt itt és Jesper Brochmand jókora helyet fog kitölteni az
állványon.
Aztán így szólt Julius:
Ole Johann kérdezteti, hogy nem tartanál-e nála imaórát, mielőtt elmégy?
Ole Johannál? Hiszen nincs elég nagy szobája.
Ott is kivehetjük az ablakokat.
Szünet.
Az anya megjegyzi:
Igazán nem hinnélek olyan együgyűnek, hogy Ole Johannál tarts imaórát.
Akkor aztán később mindenütt elhencegnének vele.
Nem, mondta a pap. Egyébként is ma már fáradt vagyok. A torkom, hm.
Kezét a szája elé tette és óvatosan köszörülte a torkát, elhalóan
köhintett.
Hagyd csak, mondja az apja, Lars Manuelsen is, Ole Johann éljen békével
és elégedjék meg azzal, amit ma hallott!
Julius azonban ördöngős fickó!
Különben, ha rekedt vagy, mondja, akkor anya majd ezüstkanállal felemeli
a nyelvcsapocskádat. Nekem is ezt tette.
Rettentő mód műveletlen vagy Julius, mondja a pap az öccsének. Ezután
még egy köpenyt terített a himbálózó vállára, gummicipőt húzott és
kiment. Még egyszer meg akarta tekinteni az ismerős helyeket, mielőtt
visszatér a paplakba. Daverdana, meg a kis testvérei az ablakhoz
szaladtak és onnan néztek utána.
És most L. Lassen kint járt az ismerős országúton és himbálta a fejét,
nyilván nehéz volt neki és nem akart egyenesen állni. Nem úgy járt, mint
aki bármi elől is ki akarna térni, olyan jó, biztos érzés töltötte el és
ha emberekkel találkozott, csak attól félt, hogy tudja Isten, azok majd
nem köszönnek neki. Mert most már igazán nem neki kellett előre
köszönni: vagy nem ő volt-e a tiszteletes úr? Sok ember járt itt,
némelyik egészen idegen volt neki, bizonyosan Holmengraa üzemeinek
munkásai voltak. Ezekre az emberekre rábámult, bizony a legutolsó
pillanatig, és sokszor annyira vitte, hogy nem is lett belőle köszönés.
Ez sem volt rendjén. De még mindig inkább így, mintsem hogy ő köszönjön
előre.
Valóban, L. Lassen az egyház erős szolgájának érezte magát, és majd csak
viszi valamire. Nem lehetetlen, hogy eljön majd annak az ideje is,
amikor majd megveregeti a vállát Willatz Holmsennak.