Willatzról beszéltek, Adelheid összeszedte magát és érveket
sorakoztatott fel. Céltalan dolog a gyereket továbbra is a harrow-i
iskolában hagyni. Nagyon előkelő és drága, úri iskola az, de egyéb se.
Ez nem jön számba. Hisz ő az egyetlen gyerekünk!
Csakhogy az iskolának most már nincs értelme, hiszen a gyerek egyebet se
csinál, csak muzsikál.
Igen, ami a muzsikát illeti, az anyai örökség volt, annak semmi köze
sincs a Holmsen vérhez, – a hadnagy tehetett erre egy kis gúnyos
megjegyzést anélkül, hogy igazságtalan lett volna.
De Adelheid, – mi lehetett ma vele? Azelőtt hasonlóval fizette volna
vissza a kölcsönt, most azonban csak még alázatosabb lett és könyörögve
mondta: Ó nem, ne mondja ezt, testestül-lelkestül muzikális a gyerek. Ha
tudná… nem is merem megmondani magának…
Hogy dalokat komponált? Megmondta már ő maga.
Hála Istennek, így is van rendjén. Ó, az a fiú csupa melódia.
Biztosítom, hogy a legnagyobb örömmel éneklem a dalait. Bizonyosan
hallotta tegnap…
Hallottam, mikor tegnap fel és alá járkáltam itt fent a szobában.
Többször is hallottam.
Nos, mit szól hozzá?
A maga éneke mindig szép.
Azt találja? De a melódia igazán olyan muzikális; nem közönséges gyerek,
ezt nem szabad elfelejtenie.
Hiszen a hadnagy maga is tudta, hogy a fia rendkívüli tehetség. Mást
mondott talán? S az anyja se volt közönséges hölgy, – röviden szólva.
Hm. Nincs kifogásom az ellen, ha erre figyelmeztet. Bár talán
fölösleges.
Bocsánat!
Még több alázat, még nagyobb szelídség. Miért? A hadnagy tisztán látta,
hogy valami történt a feleségével, különben nem volna ennyire elütő
önmagától. Nem volt ellenére, ha az asszony tisztelettel bánt vele,
egyébként is igaza volt abban, hogy a harrow-i iskola csak pazarlás.
Ime, itt van ez az Adelheid, fölötte is eljárt az idő, de valahogy nem
kopott meg, nem használódott el. Ilyen szilárd támaszt sokáig kereshetne
az ember. És ebben az esetben a hadnagy elhatározta, hogy a feleségével
együtt a fia ellen foglal állást, meg akarta mutatni a hatalmát és éppen
Willatz ellen akart határozni. Ez talán a javára szolgál.
Arra gondoltam, hogy írok Xavier Moorenek, mondta, de most már
fölösleges. Tehát Willatz elhagyja Harrow-t. És mi történjék aztán a
maga véleménye szerint?
Hogy én hogy gondolom? Egy jó szót akarok szólni az érdekében, mondta az
asszony.
Milyen szokatlan hang volt ez! A hadnagy így szólt:
Legyen szíves, Adelheid, készítse elő Willatzot arra, hogy olyan
okokból, amelyek csak most jutottak tudomásomra, kénytelen vagyok
ellenszegülni a Harrowba való visszatérésének.
Igen. És ez nem lesz csalódás a gyereknek, sőt, meg fogja köszönni.
Jobban, egyre jobban körbe forog minden, csak egy dolog állt meg: a
hadnagy esze. Nem, hogy anya meg a fiú egyaránt szemben álljon vele! Mi
lesz ennek a vége? Az, hogy Willatz Németországba kerül. Hogy olyan nagy
muzsikus lesz a gyerekből, amilyennek a tehetsége csak megengedi.
A maga felelősségére, mondta a hadnagy. Ő, a mi egyetlen fiunk, de ebben
maga a szakértő, tehát csak a maga felelősségére!
Az asszony megmozdult, előrelépett, mintha kezet akarna nyújtani, de
abahagyta. Ez szép volt tőle és hatott is a hadnagyra, amint lányos
mozdulattal egy pillanatig készségesen közeledett feléje.
Köszönöm, akkor minden jól lesz, mondta az asszony, jól neki és meg nem
érdemelten jól nekem.
És ezen az estén sokat zongoráztak, meg énekeltek.
Néhány nappal később Willatz volt az anyja szószólója a hadnagynál. Ez
olyan szokatlan dolog volt, hogy valaminek kellett mögötte rejlenie:
Adelheid Berlinbe akarta kísérni a fiát.
Azzal, hogy követet küldött maga helyett, bizonyosan azt akarta
elkerülni, hogy az urának részletesebb magyarázatot kelljen adnia, ebben
nem lehetett kétség. A hadnagy megkérdezte a fiát:
Jól megértetted az édesanyádat?
Igen.
Mondd meg neki, hogy ha nem akartam volna kímélni őt, akkor én magam
kértem volna, hogy utazzék veled. Különböző okokból. Hiszen ő ért ehhez
a dologhoz és valóban a segítségedre lehet.
Willatz lelkét hirtelen nagy fájdalom szállta meg, uralkodnia kellett
magán. Mi volt ez: szeretet, részvét? Valami szürkeség, nyomoruság
ömlött el az apján, valami nagy elhagyatottság… mennyi nyomasztó gondja
lehet.
Mikor Willatz megint meg tudott szólalni, azt mondta:
Igen, de máskor aztán majd mi ketten utazunk megint: te, meg én. Olyan
jó veled utazni.
Persz, bólintott az apja, majd legközlebb. De most menj és mondd meg az
édesanyádnak. És mondd meg azt is, hogy kétségkívül rosszul megy majd a
ház sora, amíg ő oda van. No, de ezen nem lehet segíteni. Mikor utaztok?
Anton hamarosan elutazik.
Anton, de te, meg az édesanyád?
Anya is úgy gondolja, hogy minél előbb.
Minél előbb?
Anya azt mondja, hogy a zenetanulásban nincs vakáció.
Szünet.
Jó, ehhez már ő ért.
*
Willatznak most esze ágában se volt Juliusszal találkozni. Hiszen
Gottfred elmondta neki, hogy mi volt a késsel, és ez mély hatással volt
reá. Julius többször járt fenn a kastélyban, ácsorgott és leselkedett
szokása szerint, sőt megkérte Gottfredet arra is, hogy adja át az
üdvözletét, de Willatz nem jött ki. Pedig jó barátok voltak… és nyíltan
szólva ő, Julius, olyasvalakinek az öccse volt, aki kész lelkész lesz
nemsokára.
Julius különben nem lett rosszabb, mint amilyen volt, inkább a maga
módján jelentékenyebb: valóságos igásló a munkában, – ha akart dolgozni.
A szüleit pedig felülmúlta testi erőben, ha nézeteltérésekre került a
sor. Ezt Gottfred is mondta és megjegyezte, hogy magától Juliustól
halotta. Julius mindig tehetséges fiú volt, még tehetségesebb, mint a
bátyja, ha nem szerette is a könyveket, csak nem volt alkalma arra, hogy
bebizonyítsa a tehetségét. Vagy nem úgy volt-e – talán csak úgy járkált
odahaza a kunyhóban és nem hallott, nem látott semmit? Otthon ilyen
feladatokra használták az eszét: meg kelett különböztetni egymástól a
sósvizi halat, meg az édesvizit, vagy a bakkecskét, meg az anyakecskét.
De Julius az utóbbi időben egészen más legény lett, volt már a lofoteni
halászaton, két egész télen át és sokszor volt munkában Holmengraánál
is. Julius jó barátságban volt Felixszel, aki boldog tudatlanság és
könyvgyűlölet dolgában egyetértett vele. Valósággal pogány ez a Felix.
Egy szép napon Willatz és Anton az országúton járnak és Julius a kunyhó
előtt áll. Hogy Felix is ott volt a közelben, az iránt nem lehetett
kétség, a fütyülése odahallatszott valahonnan a kis házak közül.
A két fiatal úr biccentve kíván jónapot és tovább akar menni.
Julius pedig most nyilván azt hitte, hogy ez a két fiatal úr csak
avégből jött, hogy vele találkozhassék, különben miért mentek volna
éppen ezen az úton? Ezért is helyezkedett el a kunyhó előtt.
Hogy a ménkü… hát nem ismersz, Willatz? kérdi.
Dehogy nem, feleli Willatz.
Hát nem hozzám jössz?
Nem, mondja Willatz.
Mire Julius nagyon rossz néven veszi, hogy a két fiatal úr másutt
kereskedik és így szól:
Hát akkor nem, jól van.
Eközben azonban a két fiatal úr megállt és Antonból kibuggyant a
kacagás. No, de Julius csak nem azért áll itt, hogy kinevettesse magát?
Semmi esetre se! Nagy, erős fickó volt, a szemöldöke is jól megnőtt, meg
aztán ott van a hatalmas ökle is.
Hát ez a tökfilkó mit röhög itt? kérdi.
Csakhogy most már Anton Coldevin is férfi, aki nem egyszer mérte össze
az erejét a saint-cyri kadétokkal; nem lehetett őt tökfilkónak nevezni.
Akarsz egy pár nyaklevest? mondta.
Most Juliusnak nem kellett volna éppen két lépést hátrálni, hanem
ellenkezőleg, valamivel előbbre kellett volna lépnie. De minek? Ki
buzdította valaha bátorságra, vagy ki ismerte el, ha bátor volt? Csak
állt ott és szégyelte volna értésükre nem adni, hogy ő ugyan nem fél
egy-két pofontól. De az arca furcsán megnyúlt és eltorzult.
Szünet.
Willatznak nem volt éppen ellenére valami csinos kis verekedés, de
mégsem illett ott az országút közepén. Nem fogjátok be a szátokat, fiúk?
mondta. Felix, a kis indián is előkerült. Ó, mennyire érdekelte
egyszerre a dolog, hiszen Julius ügye az ő ügye is volt. Nyugodtan
forgolódott az ellenfelek közt és villogó szemmel nézett Juliusra.
Willatznak sok szót kellett vesztegetnie és végül már azzal
fenyegetőzött, hogy azonnal otthagyja őket, amíg végül sikerült Antont
elhúzni onnan.
Erre aztán egyszerre megdagadt Julius bátorsága: Gyertek el csak újra!
kiáltotta. Ó, most óriás, hős volt, úgy köpte a bagót, hogy hólyagot
vetett és ez a lelkész öccse egyre erősebb kifejezéseket használt:
Láttam odafönt egy pár finnt verekedni, mondta, gyertek csak el újra!
Azt hiszed, félek tőled? Hatszor kicserzem a bőrödet! Gomblyukakat vágok
beléd véges-végig.
És Felix felordított annak jeléül, hogy helyesli Julius szándékát.
15.
Willatz meg az anyja elutazott. Megtartották a szokásos vacsorát a
hadnagyéknál és Holmengraaék is jelen voltak. Mivel most Willatz
életének fordulópontjáról volt szó, a hadnagynak a fiához intézett
beszéde sokkal komolyabb lett. Két módja van annak, hogy az ember a
hírnevét az utókorra hagyja: eltemetkezhetik valami légmentesen elzárt
sírba, akkor majd kétezer év mulva újra rátalálnak, vagy pedig hatalmas
dolgokat cselekszik és beleírja nevét az emberiség történetébe! Gyorsan
ettek és bár ez alkalommal nem volt ott Muus doktor, aki zavarja a
hangulatot, a hallgatás talán még barátságtalanabb volt. Mindenkit
megindított a búcsu. Holmengraa úr, aki figyelmes és együttérző, lent a
parton sokáig a kezében tartotta Adelheid kezét és szinte suttogva
mondta: Jöjjön vissza, minél előbb.
Most már elmúlt azóta több hónap és az asszony még mindig nem jött haza.
Mi lehetett ennek az oka? A hadnagy leveleket kapott, amelyekben az
asszony halasztást kér, jó, rendben van. Ne erőltesse túl magát a
hazatérés kedvéért! És a hadnagy azt mondta magában, hogy ha rosszakarat
lenne az asszony részéről, akkor úgyis mindegy, igyekszik beletörődni…
és egy szép napon dudorászni kezdett. Igen, megint dúdolt. Daverdana,
aki most ismét a szobalánya volt, elvitte ennek hírét a konyhába és
hallgatóztak valamennyien. Nem hallottak semmit. Egyáltalán semmit, a
hadnagy olyan halkan dúdolt, alig hallhatóan, ó, most még inkább csak a
saját használatára, mint azelőtt. Mit is jelenthetett az, ha valóban
dúdolgatott! Nyilván nem volt egyéb oka, minthogy a háza most már
hivatalosan is muzikális lett.
Nemsokára megint jött levél. Az asszony ujabb haladékot kért, még csak
az egész őszre. Alázatos levél, csupa könyörgés. A hadnagy most már
rosszat sejtett. Úgy, az egész őszre? És ha az is elmult, akkor talán az
egész télre? Emögött van valami. Házasságuk nem volt rosszabb, mint sok
más házasság, katasztrófa nem érte őket, csak állandó elégedetlenség ült
rajta. Igy volt az. Szerencsétlenség… semmi dolog az! A
szerencsétlenségnek vége szakad, egyszer történik, aztán elmúlik. Sokkal
rosszabb egyik napról a másikra, évről-évre nélkülözni a boldogságot.
Egy angyal tud rossz lenni és harapni,… jó! De ha egy angyal sohase
harap, csak morog és örökösen csak üres mosollyal vigyorog? Jó, legyen
úgy, az ember filozófus, hála Istennek és egy kicsit a humanisták
szellemében gondolkozik. Nagy kín, ha a szúnyog üveghangokon muzsikál;
i-i-i, mondja. Eleinte próbára teszi az ember értelmét, de csak eleinte.
Boldogság? Mi az? Be kell látni, hogy a boldogság mellékes dolog.
Egyébként Holmsenék házassága az utóbbi időben eléggé elviselhető volt,
megjavult, félig-meddig jó lett hála Istennek. A kölcsönös megbecsülés
mindig megvolt közöttük, most valósággal szívélyesség járult hozzá, még
őszinte mosoly is előfordult. A hadnagy remélni kezdte, hogy bizonyos
mértékig mind a ketten kárpótlást kapnak, új életet itt kint, idős
korukra. Hiszen Adelheid az utóbbi hetekben idehaza nyílt vonzódást
mutatott iránta. Úgy tetszett, mintha már nem telt volna öröme abban az
érzésben, hogy meglehet az ura nélkül is, még most is, idős korában.
Most meg egyszerre elutazik és távol akar maradni!
A hadnagyban derengeni kezd az a lehetőség, hogy az asszony életében
tűrhetetlenebb lett valami még a házasságánál is.
Mi lehetett az? Isten tudja, de nyilván nem valami csekélység. A
legutóbbi levelében azt írta, hogy vétkezett az ura ellen… No, ez csak
amolyan mondás, hízelgés, hogy elérjen még egy kis halasztást. Hiába,
Adlheidet mégis csak gyötörte valami. És a hadnagy egyszerre csak
abbahagyta a dúdolást. Már nem telt kedve benne. Bizony, rövid zümmögés
volt ez, a legártatlanabb, amilyet valaha férfi megengedett magának,
mikor az asszony távol volt.
De a hadnagy többet akart tenni, ő sose végzett félmunkát. Ha Adelheid
akármiképpen válságban van, akkor neki illett abban résztvennie. Örömet
akart szerezni a feleségének, amire majd hazatér, ujra lépéseket tesz az
orgona felállítása ügyében. Most aztán megveszi az orgonát, akár az
élete árán is.
Ó, ha csak az orgonáról lett volna szó! De hol volt a kórus, amelyen az
orgonát el kellett volna helyezni? És hol volt a hely a kórus számára? A
templomot át kellett építeni. De szabad volt-e a hadnagynak az ehhez
szükséges építőfát az elzálogosított erdejéből kivágatnia? Meg volt
kötve a keze, megint ki kellett mennie, hogy Holmengraa úr szemeiben
olvasson.
Elmult az ősz és az asszony még mindig nem jött haza. Nem, most megint
írt és könyörgött, hogy még maradhasson egy ideig, a télen át, Willatz
nagyon egyedül volna, no meg ő maga is különben. Egyébként mind a ketten
nagyon józan beosztással éltek, kevés pénzt költöttek és sokat
muzsikáltak.
Talán a gondviselés akarta így, hogy a hadnagynak legyen ideje az
építkezésre, mielőtt Adelheid hazatér.
Holmengraa sokszor érdeklődött kettejük: a Berlinben levő anya és fiú
iránt és ez több okból furcsa volt: először is sohase kérdezősködött
Willatzról, amíg a gyerek Angliában volt, másodszor pedig a kis Gottfred
amúgy is sokszor ment át Holmengraa-ékhoz és levelet vitt Marianenak
Willatzéktól. Élnek és jól megy soruk? szokta volt Holmengraa úr
kérdezni. Élnek és jól megy soruk, válaszolta mindenkor a hadnagy. Ma is
ezt mondta és hozzátette: a feleségem még egy ideig Berlinben óhajt
maradni.
Most a templomra terelte a szót és így szólt:
A kis istenháza… az ön üzeme annyi embert vonzott ide, hogy a templom
kicsinek bizonyult.