*
A távírász a készülékénél ül és sürgönyt vesz fel. Sürgős távirat jön
Berlinből, nem hosszú, de olyan fontos, hogy a távírász maga akarja
rendeltetési helyére juttatni, három pontot és vonalat kopogtat le,
aztán felkel, nagyot kortyint egy üvegből, mely a függöny mögött levő
állványon áll, szabály ellenére bezárja az irodát és kimegy. A kastély
felé irányítja lépteit. Nagy, imbolygó vállú, súlyos testű legény.
Mivel eddig még sohase járt itt, a konyhabejáraton megy be, hogy a
cselédség közül találjon meg valakit. Az egyik lánynál a hadnagy után
érdeklődik, a lány kijön a házvezetőnővel és csak a távirász nyomatékos
kérésére hivatják a hadnagyot.
A hadnagy rendkívül csodálkozó arcot vág és megkérdi, hogy az emberei
közül valaki nem nyugtázhatta volna-e a táviratot?
Azt igen, mondja a távirász. De nem arról van szó, csak elő akartam
készíteni a hadnagy urat, hogy rendkívül fontos a távirat.
A hadnagy rögtön fel akarja tépni és el akarja olvasni, de a távirász
visszatartja és így szól:
Várjon egy kicsit, lassan olvassa, nem örvendetes távirat.
Rendes körülmények között a hadnagy kurtán elintézte volna ezt az
embert, de most megáll és nagy szemeket mereszt rá. Csak a
táviróhivatalból ismerte, szolgálatkész, szeretetreméltó ember, Baardsen
a neve. A hadnagyot zavarba hozta, ahogyan a távirász most idejött és
ilyen furcsán viselkedett. Ami talán meg is felelt Baardsen szándékának.
Mikor a hadnagy végre felbontotta és elolvasta a táviratot, előbb csak
gyenge benyomást keltett benne.
Anyát baleset érte, ez volt a távíratban. Uff! mondta a hadnagy és az
ajtófélfának támaszkodott. Az volt tovább, hogy fürdés közben érte
baleset. Furcsa, hát fürdés közben érhet valakit komoly baleset? Volt
ott még valami, de az nem fontos.
Válaszolnom kell, várjon egy pillanatig, magával megyek, mondta a
hadnagy.
Kihozta a sapkáját a folyosóról és a két úr együtt ment a táviróhivatal
felé.
Fürdés közben? mondta a hadnagy a kísérőjének, nem értette a dolgot.
A nagyságos asszony bizonyosan megütötte magát. De mégis furcsán
hangzik, felelte a másik. Egyébként úgy tetszik, mintha a távirász
sejtené az egészet és célzásszerűen mondta, hogy talán előkészítse
valamire: Emögött kell lennie valaminek.
Megérkeztek az irodába és a hadnagy leült, hogy megszövegezze a
táviratot és ebben néhány kérdést intézzen Willatzhoz. Eközben a
távirász megint az asztalánál ül és sürgönyt vesz fel.
Tessék várni egy kicsit, mondja hátrafordulva. Ujabb távirat jön. És még
írásközben előkészíti a hadnagyot a következőkre. Most már érthetőbb
kezd lenni… sajnos… ez a hír…
Adelheid asszony fürdés közben az életét vesztette.
Néhány nappal később a hadnagy a postagőzössel délre utazik a fia elé,
aki az anyja holttestével már úton van Norvégia felé. Igy a hadnagy
mégis felvehette az új bundáját, amelyet valamikor az angliai
útalkalmával vett.
Csakhogy most nem hordta olyan büszkén.
16.
A berlini halálhír furcsa hatással volt Holmengraa úrra, mintha kissé
eszét vesztette volna.
Először mély gyászba merült és bánkódott, hiszen Segelfoss úrnője
rendkívül kedves volt vele, az első naptól kezdve, talán neki köszönheti
azt is, hogy egyáltalán megkezdhette nagy tevékenységét.
De néhány nap elteltével megváltozott Holmengraa úr, ismét derüsebbnek
látta az életet. Nos, minek titkoljuk a valóságot, vidámabb oldaláról
kezdte látni, értheti ezt valaki? Látták mosolyogni, nevetni, bizonyosan
spanyol borából ivott ebédre, más magyarázat nem lehetett. És az
egyházfiaknak bizonyosan nemsokára újabb beszámolóra volt alkalmuk L.
Lassen lelkésznél.
Ki volt Holmengraa úr? Talán kereszt az égen, szimbolum? De talán nem is
volt benne semmi misztikus, talán csak a fölényesen tevékeny ember
átlagos tipusa volt? Talán olyan ember, aki sok pénzt keresett ugyan, de
Mexikó fensíkjain nem tudott fényűzően élni és most azért jött ide, hogy
learassa a sikerének járó tiszteletet? Megjött és a hírneve
végigdübörgött az egész országon. Kint a szürke domb körül nem
ragyogtathatta a hírnevét, onnan tehát mindenesetre el kellett távoznia,
Segelfossba került és itt volt a helye.
Itt finom emberek voltak és nagyszerű üzleti kilátások, innen el
lehetett dicsekedni az egész északi föld felett.
És aztán? Minden tervét megvalósította, talán még többet is, mint
amennyire gondolt, amellett pedig mindig szerényen viselkedett. Csak a
gépeivel ütött zajt. Volt valami mesterkéltség emögött a szerénység
mögött? A nevelése talán felmondta néha a szolgálatot? Soha. Mikor is
kerülhetett volna erre a sor? Ha a kastélyban a hadnagyékkal
érintkezett? Finom és eredeti volt, munkásai iránt figyelmes, bőkezű és
engedékeny minden emberrel szemben. Talán tisztességtelen eszközökkel
törtetett előre, csaló volt? Bőkezű volt és feddhetetlen minden
cselekedetében. Ha a hadnagy valamely idegenkedést érzett a szokatlan
idegen iránt, ennek önmagában rejlett az oka. Például ami a malomgáttal
történt, amelyet elragadott és mesemmisített az ár. Hiszen annak
ellenében Holmengraa úr megszabadította a banknál levő nyomasztó
kötelezvényétől. Hogy ezzel egyidejűleg tulajdonosa lett az egész
folyónak és az egész hegyitónak, az csak véletlen, szerencsés véletlen,
de mindenesetre készpénzzel fizetett érte. Tehát volt oka idegenkedni
tőle? Például Mexikóban is volt fenyőillat, bizony, csakhogy nem ott,
ahol Holmengraa úr lakott – pedig gőzfürésze volt ott. Az egészsége
megrendült, pilulákat szedett, míg az itteni üzemei működésbe nem
jutottak, azóta nem lehetett hallani megrendült egészségről, nem… nem…
Annyira jótékonyan hatott Holmengraa úrra a levegő, míg ugyanakkor
szomorúan ellenkező hatást váltott ki az élet egy másik törekvőjénél,
Lassen lelkésznél.
Lehetett-e valaki tapintatosabb modorú, mint Holmengraa úr? És ő úgy
éreztette ezt a tapintatot, mintha nem elsajátította, hanem
veleszületett volna. Későn, korán, mindenkor. Adelheid asszony, aki
értett az ilyesmihez, egyetlen egyszer sem kedvetlenedett el.
Milyen biztossá és elégedetté tette az asszonyt! Szerelmes volt
őnagyságába? Szerelmes? Akkor talán fiatalabbakra vetette volna a
szemét. De hogy mért volt olyan nagyra vele és hogy miért tört
valósággal össze, mikor az asszony örökre elveszett, ennek oka aligha
rejlett szerelemben. Mert hogy is volt az? Vajjon semmiség volt-e a kis
faluból elszármazott Tobias szemében, hogy ki- és bejárhatott a
segelfossi kastélyba és a nagyasszonynak jó barátja lehetett? Nem nagy
dolog olyasvalaki előtt kérkedni, aki kitárja az ajtaját. A köznépnek
lehetett egyszerű vörös gyapjúmellényben is imponálni. Holmengraa úr
Adelheid asszony iránt éppen olyan odaadást tanusított, mint amilyet egy
dán követtel szemben tanusított volna. Paraszt volt bölcsőjétől kezdve,
olyan fajtából származott, amellyel az élet addig nem tett egyebet, mint
hogy megóvta a kihalástól. Amit tudott, azt hallomásból tudta,
elsajátította a művelt emberek levegőjében levő értékes dolgokat, még a
nyelvüket is… Jól van, Holmengraa úr! Nagyszerűen csinálta! De kétszáz
évvel fiatalabb volt Segelfoss lakosainál. Megtanult köszönni, csakhogy
rabszolga süveggel köszönt.
Voltak-e egyéni okai arra, hogy Adelheid asszonyt ennyire meggyászolja?
Ezt a kérdést eleget vitatja és szimatolja Salvesen kisasszony meg
Irgensné, született Geelmyden asszony, amikor egy kis pletykára
összebújnak. A nagyságos asszony talán maga adhatna erről
felvilágosítást, ha a naplóját egyszer kiadná. Nőstényfarkas is kerülhet
kutyaházba.
Holmengraa úr mindenesetre gyászolt az asszony halála miatt. Ez abban is
megnyilvánult, hogy az arca megnyúlt és még az orra is mintha hosszabb
lett volna, mint azelőtt. Talán azért, mert lesoványodott. Hogy pedig
aztán megváltozott a hangulata és földerült a kedve, az nyíltan szólva
ezért volt: most már senkire se kellett tekintettel lenni, hiszen a
finom Adelheid asszony nem volt többé.
És valóban, Holmengraa úr bánata eltűnt, ami abban is megnyílvánult,
hogy Irgensnével szemben kissé túlment a határon, úgy hogy az asszony
végül kénytelen volt védekezni és így szólt: No, ne… igazán, jöhet
valaki! De még inkább abban nyílvánult meg, hogy egy este megfogta
Salvesen kisasszonyt és feleségül akarta kérni: Gondolja meg, mondta, a
szavam a magáé. Jőjjön és nézze meg a házamat, jőjjön föl velem.
Egészen elment az esze.
Egy hétig valósággal pojáca volt, elvesztette az egyensúlyát. Mint aki
éveken át bilincsekben járt és most egyszerre megszabadult. Este
kieresztette a csirkéket, aztán Marcilie ablakához lopózott. Mivel a
lányt nem találta egyedül, azt mondta, hogy a csirkék kiszabadultak,
vissza kell terelni az ólba. Nem hagyta békében a lányt, vele ment az
ólhoz, megcsókolta és pénzt adott neki. Micsoda dolog ez! Már azelőtt is
voltak ilyen bolond rohamai, de mértékkel és nem annyira, mint most.
Gazdag volt, így akárki gondtalanul élhetett mellette, ő pedig nem sokat
törődött azzal, amit az emberek beszéltek. Azalatt, amíg a hadnagy úton
volt, Holmengraa úr lement a kastélyba és kikezdett még Daverdanával is.
Ez azonban a segédkikötőmesternek volt a menyasszonya és nem
szűkölködött szerelem dolgában. Mikor pedig Holmengraa úr ezt megtudta,
féltékeny lett és szerelmes, finoman öltözködött és duplán kapcsolta
mellényére az óraláncát. Alapjában siralmas állapot volt. Hiszen ez az
öreg ember olyan helyzetbe került, amilyen csak a fiatalsághoz illik.
Az az ötelete támadt, hogy meghívja Muus járásorvost. Miért ne, hiszen
ez csak udvariasság. Bőségesen megvendégelte a doktort és emlékezetes
maradt ez az este. Szó, ami szó: a nyugatról jött ember pompás házigazda
volt, annyi ezüst meg bor került az asztalra, hogy az csak olyan
embernél lehet, aki teheti. Dr. Muus kedélyes jó érzésében még a lábait
is egymásra dobta.
Remélem, hogy később eljön Rasch ügyvéd is, mondta Holmengraa úr, hogy
ön ne legyen annyira egyedül.
Szóval az ügyvédet nem hívták meg vacsorára, hanem csak későbbre, hogy
legyen kivel társalogni. És a doktor nagy fontosságot tulajdonított
ennek a kitüntetésnek. Nem azért… hiszen Rasch ügyvéd is
tisztviselőcsaládból származott, így némiképpen egyenrangúak voltak, de
az ügyvéd még távolról sem annyi, mint az orvos, valamint a pap sem.
Holmengraa úr, úgylátszik hazulról, a vérében magával hozta a rangskálát
és ez most javára vált doktor Muusnak, büszke is volt rá.
Csak nem kellett volna ezzel visszaélni, az már visszájára sült el.
Ebben a házban az embereknek sejtelmük sincs a bürokrata nagyságról.
Furcsa, a doktor azt hitte, hogy megengedheti magának a felsőbb
osztályok gőgjét is, azért ütközött össze a hadnaggyal első találkozásuk
alkalmával. Muus úr négy nemzedék iskolai szorgalmának és közepes
tehetségének terméke volt, ennek és csakis ennek az eredménye, hogy
merhetett hát muzsikáról, meg a zongorán fekvő új kottákról nyilatkozni?
Hiszen Adelheid asszony maga kívánta azokat a kottákat és ezért hozatta
meg gyorsan Holmengraa úr. Most persze ott fekhetnek és várhatnak
Adelheid asszonyra, az már nem jön el többé. De a jól megérdemelt
tisztelet kijár nekik, ez nem nagy követelmény. Muus úr azonban még
mindig az olasz muzsika mellett kardoskodott… ezt ugyanis a szülei
oktatták bele egyszer s mindenkorra. Ez a sok kotta, pedig nem volt
egyéb, csak csupa Beethoven… Hiszen Adelheid asszony mindig nagy német
volt.
Szomorú haláleset volt az itt lent, mondja a doktor.
Holmengraa úr mélyen bólint és így felel:
Rettentő csapás.
És hogyan fogadja ő?
A hadnagy? Hát, értelmes ember, emelkedettlelkű ember, de ez alighanem
több volt, mint amit el tudott viselni.
Igazán azt akarja mondani, hogy a hadnagy emelkedettlelkű ember?
Holmengraa úr így válaszolt:
Igen, nekem ez a benyomásom.
A doktor ezt mondta:
Akkor azt hiszem, csalódik.
Ezt mondja a doktor és nyugodtan ül a helyén.
Nyílván úgy van a dolog, hogy a nép felfogása az orvost a többi ember
fölé helyezi, csakhogy Holmengraa úr már sok orvost látott, sőt a
Cordillerákban is voltak orvosok, az ilyesmi ott se ritkaság. Azonkívül
Holmengraa úr úgy vélte, hogy az ő benyomásának mégis csak kell némi
értéket tulajdonítani, néha az életében kénytelen volt csakis a saját
benyomásában megbízni. Már pedig az sohase vezette félre, hiszen itt ült
és ma már ő, a „Holmengraa“.
Azt gondolom, hogy a hadnagy emelkedettlelkű ember, mondta.
Ez azonban nem imponált Muus úrnak, hisz ő a felsőbb osztályhoz
tartozott és megvolt a tudománya.
Én különbséget teszek az olyan ember közt, akit a szerencsétlenség ver
le a lábáról, meg az olyan közt, aki céltudatosan és bolondul halad a
pusztulás felé, mondta. A hadnagy pedig az utóbbiak közé tartozik.
Elmondták nekem, hogy tulajdonképpen az öné az egész kastély.
Nem, az már mégsem járja, hogy Adelheid asszonyt és a hadnagyot egészen
közönséges emberekké bélyegezzék, akikről bárki csak úgy nyilatkozhatik.
Akkor mit ért volna Holmengraa úr azzal, hogy annyi év folyamán közeli
barátságban volt velük?
Ez csak pletyka, mondta.
Pletyka? Rendes emberek mondták.
Akkor pedig ön rosszul hallotta és félreértette a rendes embereket.
Nem értettem félre őket. Hát szóval akkor csak ok nélkül aggódnak a
hadnagyért. Annál jobb.
Megérkezik az ügyvéd és isznak. Bizony az ügyvéd közelebb maradt a
földhöz, nem volt olyan tudományos, sem olyan nehézkes ember. Gyakorlati
dolgokról beszélt s csakhamar üzleti ügyekről tárgyalt Holmengraa úrral.
Azonkívül pedik sokkal jobban ivott, mint a doktor, sőt a házigazdát is
rávette arra, hogy jobban igyék. Különben, Isten tudja, miért tette, ha
csak azért nem, mert minden jót kivánt a jótevőjének. Rasch ügyvéd
ugyanis sokat köszönhetett Holmengraa úrnak, a házát, a telkét, a
földjét és az első jó tanácsokat. Most virágzó ügyvédi gykorlata volt,
magánirodát bérelt sajátmaga részére és írószobát az írnokának. Meglepő
gyorsan haladt. Már régen elhatározta, hogy azt a telket, amelyen a háza
áll, valamint a vele határos szántóföldet megveszi. Holmengraa úr
azonban mindannyiszor azt feleli, hogy a hadnagy nem akar többet eladni
Segelfossból.
Most megint megkérdezte és ugyanazt a feleletet kapta.
Mire az ügyvéd a legnagyobb alázattal ivott a Holmengraa egészségére.
És mi volt az eredmény? Holmengraa úr, a falusi paraszt, bort ivott és
az este folyamán nagy eszméket hangoztatott. Legutoljára azt mondta,
hogy megpróbálkozik a spanyol szardinia halászattal és Santanderben
norvég halászflottát alakit.
Norvég halászok nem halászhatnak ott? Akkor naturalizáltatom őket.
Talán büszkélkedni akart a két vendége előtt, célzást tett valami
ércleletre két közelfekvő vidéken, bányákat akart venni.
Talán kérkedni akar. Valószínűleg, mert máskép nem lehetett
megmagyarázni azt, hogy most ilyen nyiltan hangoztatja az ötleteit, míg
máskor titokban tartja őket. Nyugodtan és kérkedés nélkül beszélt, de
nagy tervek izzottak a homloka mögött. Érdekes volt hallgatni. Aztán azt
mondta: Egészségükre uraim, nagyon kedves, hogy meglátogattak!
A kis Mariane belopózott és megmutatta, hogy hosszú lábaival hogyan tud
pukedlizni. Feltünő erősen fejlődött és a szája érett volt. Most volt a
postáért és azt hozta be az apjának. Eközben így szólt:
Levél jött hazulról! Egyébként ritkán lehetett norvég szót hallani az
alacsonyhomlokú, indiánhajú és szimatoló orrú leány szájából. Ez az
egész, mondta.
Köszönöm, felelte az apa.
Ez volt az egész, Mariane nem kapott semmit. Ifjú Willatztól már nem
jöttek levelek.
Bocsássanak meg egy pillanatra, mondta Holmengraa úr és felbontott egy
idegen bélyegekkel leragasztott levelet. Gyorsan átfutotta, aztán így
szólt a lányához: Téged is üdvözölnek kis lányom! Mariane megint
pukedlizett, aztán kiosont az ajtón.
Holmengraa úr félretette a leveleket és így szólt: Ha az urak
túlhidegnek, vagy túlmelegnek találják a sherryt… hiszen nem lehet
mindenkinek egyforma izlése… No jól van, akkor nem.
Most megint udvarias volt és jóindulatú. Salvesen kisasszonyról kezdett
évődni az ügyvéddel: talán bizony azért csinál olyan nagy hűhót abból a
szántóföldből, meg a legelőből? Ó, az a fiatalság!
Az orvos felhasználta az alkalmat és ezt mondta:
Hát nem adhatna el Rasch ügyvéd úrnak egy földdarabot, Holmengraa úr?
Hiszen akkor bebizonyítana az egész község előtt, hogy ön Segelfoss
birtokosa.
Hogy adhatnék el földet a hadnagy birtokából? Boltos Per is telket akar
vásárolni, hiszen olyan gazdag lett, hogy két tehénnek való legelőt akar
venni. Ezt még el sem mondtam a hadnagynak. Egyébként nem is érdemes
beszélni róla, hiszen egészen mindegy, hogy kettőnk közül melyiké a két
tehénnek való legelő. Kétszáz tehénnek való legelő már számot tenne.
Az ügyvéd megkérdi:
De miért nem akar eladni a hadnagy? Hiszen pénzt kap érte. Ismerek még
valakit, aki szeretne gazda lenni: Lars Manuelsen. Hozzám jött és
őszintén megmondta: Mivel van egy fia, akiből lelkész lett, még hozzá
híres lelkész, ő már nem maradhat tovább zsellér, s így hát meg akarja
venni a kunyhójához tartozó telket, meg a körülötte levő megművelésre
alkalmas földdarabot.
Lassen lelkésznek az apja? kérdi a doktor.
Igen és persze a lelkész maga van a háta mögött. Ismeri?
Nem. Meglátogatott ugyan és szerény embernek tapasztaltam. Persze
paraszt, de mégis csak felküzdötte magát a kultúrára.
Igen, annak az apja. Tehát tiszteletreméltó ember, lelkész fia van,
mondta az ügyvéd, mikor ismét Holmengraahoz fordult. És ismerek még
sokat, aki mind szeretne telket, meg földet vásárolni, például az ön
pékje is, Holmengraa úr.
Pékem? Nekem nincs pékem! És most úgy látszik, mintha Holmengraa úr már
megelégelte volna ma estére ezt a két finom, tréfás kis urat. Úgy
látszik, mintha jóllakott volna ezzel a kis társasággal, tehát azt
mondja, ami eszébe jut:
A pékem? Ön talán abból indul ki, hogy gazdag ember vagyok. Látja a
láncomat és azt hiszi, hogy valódi. Pedig nem az. Miért legyek olyan
tékozló. Arra mégse vagyok elég gazdag. A lánc aranyozott, erősebb mint
az arany és aranynak látszik, vagy nem?
Adjon még több pletykálni valót ennek a két úrnak? Vagy talán beteges
kérkedési vágyból újra fel akarta frissíteni kalandos hírét? Egy
pillanat mulva megint mondott valamit és bókká formálta szavait:
Van egy fiam, Felix. Az volt az álmom, hogy olyan művelt embert faragok
belőle, amilyenek önök uraim, de nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba
kell visszaküldenem.