A hadnagy felemeli ostorát:
Még egy szót és börtönbe jutsz!
Kedves uram, mondja Lars remegő szájjal. Ha igazán elloptam volna egy
juhot, akkor gondoljon nagy családomra. Egészen más lett volna, ha egy
szegény embert tettem volna még szegényebbé, de a nagyságos urat, aki
olyan gazdag… Ez a színtiszta igazság, ez a Lars itt, meg Daverdana, nem
győznek eleget hálálkodni a nagyságos úrra…
Elég, vidd vissza apádat! kiáltja a hadnagy dühösen. Aztán a fiúhoz
fordul:
Miért álltál itt egész idő alatt? Amit mondtam, az mind nem neked szólt.
Ha jól viseled magad, akkor nem lesz károdra. Mit akartál mondani?
Lars nem mer megszólalni. Alázatos, merész arcú, erős, durva legény,
előre nyujtja fejét, így áll az egész jelenet alatt.
Nem szólhatok semmit, mondja, hiszen nem csináltam semmit.
A hadnagy tovább akar lovagolni.
Lars néhány lépést vele megy és így szól:
Egy évig a lelkésznél tanultam, mert meg akarom próbálni, hogy valamire
vigyem, tovább szeretnék tanulni.
Az a bizonyos tipus, gondolja magában a hadnagy, a paraszt, aki
lelkésszé dolgozza „le“ magát. Például ez a fickó is tovább tanul! No
hiszen ez filozófiai nyelven szólva csak az örök körforgás, nem
veszteség, hiszen Lars testileg amúgy is lusta volt a halászatra.
Nem szép dolog ilyesmit kérni, de ha nagyságos úr lenne olyan jó nekem
segítséget nyujtani addig, amíg a magam erejéből tanulhatok,… még egy
évig…
Ez talán nem éppen a legjobb pillanat volt erre a kérésre, vagy lehet,
hogy mégis ez volt a legalkalmasabb: a két bűnössel való jelenet után a
hadnagy megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. Nem következett
egyik a másikból? Lars gyerek Holmengraa szolgálatában állt, de nem
ahhoz fordult, hanem mint eddig, a földesurához, Segelfoss urához, aki
kezében tartotta valamennyiüket. Azonkívül pedig ez a gyerek Daverdana
bátyja, Daverdana viszont ügyes lány.
Ugyanis nagyon szeretnék magánórákat venni, fejezte be Lars.
A hadnagy bólint és így felel:
Támogatni foglak.
Röviden és velősen, pont.
A hadnagy visszalovagol Gottfredékhez. Milyen megerőltetés, milyen
nevetséges fáradság egy zsebkés miatt, de a hadnagy nem végez félmunkát.
Anya és fia az ajtó mellett állnak, Pauline pedig az ajtóban mereszt
nagy szemeket.
Ép volt ez a kés, mikor elvesztetted?
Ép-e? Igen.
Biztosan tudod?
Ép volt? kérdi Gottfred és az anyjára néz. Nem érti a dolgot, hát nem
volt ép az a kés? Talán kettétörte valaki?
Igen, a kés ép volt és ragyogott, feleli az anya, a ládában őriztük,
aztán azon a napon…
A hadnagy lehúzza a keztyűjét, kinyitja a köpenyét és a saját kését
veszi ki a zsebéből. Ó, annak ezüst nyele volt és mind a két végét
állatfej diszítette, két vakítóan fényes penge, meg egy keztyűgomboló
volt rajta. A hadnagy maga vette angliai utazása alkalmával.
Willatz küldi ezt neked a régi helyett, mondja a hadnagy.
Gottfred olyan keveset ért az egész históriából, hogy nem meri elvenni a
kést, csak áll ott fülig pirultan, néhányszor kinyujtja a kezét, de
mindig visszahúzza. Hallja, amint az anyja így kiált fel: Nem, ez nagyon
is sok! Amint Gottfred kezében tartja az ereklyét, nem köszöni meg, csak
mikor az anyja eszébe juttatja, akkor nyujtja fel a kezét a nyereg felé.
A hadnagy elfogadja a kezet és bólint, sőt többet is tesz a hadnagy, egy
darabig fogja a kezét, azt a kis eleven, remegő, köszönő gyermekkezet.
Vajjon mi ment végbe a hadnagyban?
Gottfred a neved?
Igen.
Holnap jöjj el hozzám… ilyen időtájban.
Elmenjen a nagyságos úrhoz? kérdi az anya. Holnap?
Holnap tizenkét órakor.
A hadnagy ellovagol.
13.
Most úgy megy minden, mint a lavina. Hónapok, évek mulnak el, de nem
egyforma hideg kicsiségekkel telnek, ahogy a hetek és hónapok máskor
szoktak telni múlni, hanem lavinákkal, kicsiny és nagy lavinákkal.
Segelfoss meg a környéke, azóta, hogy a hadnagy kezébe került, annyira
megváltozott, hogy alig lehet ráismerni. Tulajdonképpen nem pusztult el
semmi, de megváltozott a külseje és a jellege, mindene és még folyvást
változik, emberek és dolgok egyaránt.
Lám, Coldevinék se jöttek már többé. Az idén se jönnek? kérdezhette
Adelheid asszony. Nem, az idén sem. És az asszony várt még egy nyarat és
még egy telet, aztán megint megkérdezte:
Furcsa, hogy senki se jön tőlük. Hát már egyikük se jön?
Egyikük sem, feleli a hadnagy. Fredrik azt írja, hogy szülei
megöregedtek és legszívesebben otthon maradnak. Különben üdvözletét
küldi.
És Fredrik felesége, meg a gyerekei?
Azokról egyáltalában nem ír.
Adelheid asszony leejt egy gombostűt, jó darabig áll ott, aztán felveszi
a tűt és ezt kérdi:
És Fredrik maga?
Neki nincs ideje… leejtett egy tűt? Segíthetek?
Köszönöm, már megvan.
Nem, minden megváltozott, még Coldevinék is. Nem jönnek többé. És minden
egyre változik.
Nem volt-e szó már arról is, hogy Segelfoss faluból külön egyházközséget
csinálnak? Csakhogy abba jó idő beletelik, Windfeld lelkész nem
egyezhetett bele olyan tervbe, melynek megvalósítása annyira
csökkentette volna az ő jövedelmét… De ha majd meg lesznek számlálva a
napjaim idefönt, mondta, akkor azt tehettek, amit akartok!
A napjai idefönt, északon, talán arra gondolt, hogy máshová helyezteti
magát? Hiszen áldott életet élt most, nagy kerülete volt és kevés dolga;
már tizenöt éve lakott itt és ameddig lehetett, itt akart maradni,
gyökeret vert, otthonra talált. De mégis délre kellett mennie, az egyház
szolgája volt és valamelyik östlandi falu hívői már bizonyosan nagyon
kívánkoztak utána. Talán északon élje végig az életét és ott is haljon
meg? Északon? Ilyen kárhozatra bizonyosan nem ítéltetett, C. P. Windfeld
kiváló hirdetője volt az Úr igéjének és az egyházi levéltárba néhány
érdekes feljegyzést tudott beiktatni Segelfoss új templomáról, azt
senkise tudná utána csinálni! Ilyen ember ne kívánkoznék valamelyik déli
stallumra? Isten segítségével nem fog kibújni a papok áthelyezésének
törvénye alól.
De Isten segítségével volt remény utódra is, hiszen Lars Manuelsen fia,
Lars Larsen már szorgalmasan tanult.
Ó, ez a Lars, acélos akaratú ember, pompásan értett a tankönyvekből való
tanuláshoz! Krisztiániában volt és vizsgázott, egy évre elbújt, még több
műveltséget szerzett, aztán előkerült és megint letett egy vizsgát. A
tromsöi szemináriumban kezdte magát Laursennek nevezni, de itt a
szülőfalujában, mint Holmengraa úr gyermekeinek házitanítója, nem
folytathatja ezt. Már régen Lassen, L. Lassen a neve. Híre járt a
szorgalmának, úgy látszik a naptár minden szentje megszállta. Mikor a
püspök felügyelő körútján a faluba érkezett, ezt mondta: Ha Lassen nem
vigyáz magára, elveszítjük, már most is beteges a melle, meg fog halni!
Az egész falu büszke volt erre az acélos emberre és valóban már
kevesebbet káromkodtak, különösen az apja, Lars Manuelsen jelenlétében.
Minden vizsgánál szájról-szájra járt a neve és a Lars-gyerek nem egyszer
volt beszélgetés tárgya boltos Per üzletében. Csak már túlesett volna
rajta! mondja az egyik. Mi lesz, ha elveszítjük, ahogy a püspök mondta!
hangoztatja egyik-másik. Akkor Lars üdvözülni fog, nyilatkozik egy hang,
az pedig nem lehet baj! Az apa, Lars Manuelsen beleszól: Úgy beszélsz,
mint egy szamár, talán nagyon is sokat pityizáltál.
Sokat jártatták a szájukat, az ám!
Bizony, néha pityókáztak boltos Pernél, olyankor élénk társalgás és
pénzcsörgetés keletkezett, az ajtón ki meg bementek, és a mérőedénynek,
meg a hordónak sok dolga volt. P. Jensen pedig kövérebb, gazdagabb és
egyre tekintélyesebb lett, de paraszt maradt, aki még mindig háziszövésű
ruhában járt. Most már mindenki tudta, hogy egy ilyen nagyvagyonú ember
nem csaphatja be a gyerekeket az alkunál; de lám az emberek mégis
bizalmatlansággal viseltettek iránta! Nem mondtak le arról, hogy a
kezére ne nézzenek és beleszóljanak, ha szükséges. Egyébként P. Jensen
is megtette, ami tőle telt, hogy az emberek s a község javát szolgálja…
Mindenkinek meg kell adni az igazát. Mikor nem kapott engedélyt, hogy
tánctermet nyisson, a földnyelv mögött egyik csónakházban adott
táncleckéket az ifjúságnak, a csónakházat alaposan kipadlózta s így
kiválóan alkalmassá tette vasárnapi összejövetelekre.
Az az ember pedig, aki mindenki és mindenek fölött uralkodott,
Holmengraa úr, nem soványodott le sok munkájától, aminthogy meg se
hízott gazdagságában. Szelídlelkűen, igazságszeretően járt el mindenütt
és igazgatta hatalmas üzemét. Eddig százezer tallérnyi adót fizetett; de
abban az évben, amikor életbe léptették a koronát, meg az őrét és az
összegek egyszerre óriásra szökkentek az emberek szemében, Holmengraanak
egy egész milliót kellett adóba fizetnie. Panaszkodott talán?
Egyáltalában nem. Inkább úgy látszott, mintha akkor se volna kedve
panaszkodni, ha kétmilliót vetettek volna ki rá ebből az újmódi pénzből.
Valahogy rátermett a gazdagságra. Most már az övé volt a jó Segelfoss
egész környéke, a malomüzem, a rakodópart meg a kikötőhíd; az övé volt a
szatócsüzlet, meg a sütőde ott lent a tengernél, bár ezeket más néven
vezették; azonkívül bizonyossággal tudta mindenki, hogy sok pénze hever
a partvidéki kereskedőknél, leegalább is az utväri Henriksennél, sőt úgy
vélték, hogy birtoka csak az ősrégi Coldevin-féle ytterleiai földeknél
végződik és Coldevin túlságosan gazdag, semhogy őt is legyűrhette volna
Holmengraa.
Tehát voltak még korlátok az ő számára is.
Az utóbbi időben azon fáradozott, hogy távíróállomást kapjon ide; ez
kissé lassan ment, az állam ellenezte és sokáig gondolkozott. Az emberek
meg voltak róla győződve, hogy, ha az állam még csak egy keveset
gondolkozik, akkor Holmengraa saját szakállára állíttatja fel a
távíróvonalat. És mintha csak az állam belátta volna ezt a veszedelmet,
póznák, huzalok, munkások érkeztek és az építkezés megkezdődött.
A malom pedig megszakítás nélkül zúgott. Szakadatlan sorban jöttek nagy
teherhajók, gabonával megrakottan, a Keleti tengerről meg a Fekete
tengerről, végül már egy egész buzaszállítmány érkezett, nélkülözésről
ezen a földön nem is lehetett beszélni. Buza: mese, déligyümölcs! A
malom megőrölte, az emberek megvették és valóban a buza jól bevált,
buzakenyér került a sütődébe meg a szegény ember asztalára. Csoda, hogy
eddig az emberek életben tudtak itt maradni enélkül, főképpen kisgyerek
korukban, amikor a kása még nem volt olyan hófehér, mint most. Mi többet
lehetett még kívánni? Még hozzá ügyvéd is telepedett le a
szomszédságban, fiatalember, s annyira tele volt törvénytudással, hogy
az emberek vigyázni kezdtek a szájukra meg a kezükre egyaránt. Most már
nem kellett hosszú utakat megtenni, vagy éppen a bíróságra elmenni
azért, hogy az igazát megkapja az ember, Rasch ügyvéd a helyszínén el
tudta intézni az ilyesmit. Jó, hogy eljött, Holmengraa már előre
házacskát építtetett neki.
Rasch úr meg akarta látogatni az uraságokat a kastélyban, de Holmengraa
úgy rendezte be a dolgokat, hogy a szabad ég alatt mutatkozhatott be a
hadnagynak, meg a nagyságos asszonynak. Ez jó gondolat volt és mind a
két fél hálás lehetett érte.
Az alkalom pedig a következő volt:
A tavaszi olvadások nyomán bekövetkezett áradás átszakította a hadnagy
malomgátját és elragadta a malmot. No az a kis malom már amúgy is évek
óta üzemen kívül volt; rögtön, amint Holmengraa felállította a maga
üzemét, elhallgatott, de amint ott állt, valóságos kis fenség volt, mely
a kastélyhoz tartozott, most azonban eltünt.
Aztán a fűrésztelep. Volt ott fűrésztelep is? Eltünt. Úgy látszott,
mintha a malom, meg a fűrésztelep eltünése, Holmengraa úr folyóján,
teljesen kívánság szerint történt volna. Furcsának, feltünőnek tetszett,
ez a két berendezés valóban útjában állt Holmengraa egyik új tervének és
most a folyó elvitte őket.
Holmengraa úr nem titkolta el, hogy ezt a szerencsétlenséget ő okozta; ő
gátolta el túlerősen a folyót, amivel az építőfának a hadnagy erdejéből
való leúsztatását akarta elősegíteni.
Amikor a hadnagy felment a folyóhoz, hogy megszemlélje a pusztulást, az
asszony valóban részvétet érzett iránta: annyira szívére vette az ura,
hogy apjának, meg nagyapjának a malma és fűrésztelepe eltünt. A hadnagy
csak ebédre került haza; mikor később megint ki akart menni a
szerencsétlenség színhelyére, az asszony megkérte, hogy ő is vele
mehessen, amin a hadnagy előbb megütközött, de aztán így szólt:
Köszönöm a részvétét. Kérem, húzzon magas cipőt!
És Holmengraa a maga részéről magával vitte a fiatal Rasch ügyvédet s a
hadnagy után ment. Ott találkoztak aztán mind a négyen.
A folyó nagy zajt csapott, köszöntek, de alig hallották saját szavukat,
Holmengraanak kiabálni kellett, mikor Rasch urat bemutatta. Csodás
látvány volt, amint ez a fiatalember levette a kalapját és beleköszönt a
lármás csendbe.
Lassan indultak el valamennyien, élükön a hadnaggyal; mikor egy
pillanatra megállt, Holmengraa így szólalt meg:
Itt látszik, hogy a tapasztalat hiánya milyen ostobaságokra vezet;
hozzáértő ember bizonyosan nem gátolta volna el ennyire a folyót a
faúsztatás miatt.
A hadnagy fülelni kezd:
Ön gátolta el a folyót? Miért?
Sajnos, ostobaságból. Boldogtalan vagyok miatta. Most csak arra kérem,
hogy adjon nekem annyi időt, amennyi a kár megtérítéséhez szükséges.
Mit akar tenni?
Volt itt egy gát, egy malom, meg egy fűrésztelep, azokat akarom
helyreállítani.
Szünet.
Alapjában véve régi skatulyák voltak és itt álltak anélkül, hogy hasznot
hajtottak volna, mondja a hadnagy. Nem, ne építse fel újra őket.
Várta Holmengraa ezt a feleletet? Senkise tudja, ő pedig nem
nyilatkozott róla. Ellenben alázattal így szólt a hadnagyhoz:
Akkor van más megoldás is. A folyónak az önre eső felét
használhatatlanná tettem és meg akarom fizetni azt, amit az ön
folyó-fele ér.
Szünet.
A hadnagy egyre s másra gondol és erre a következtetésre jut:
Magáénak akarja az egész folyót?
Ha önnek úgy tetszik.
A hadnagy tovább megy. Valamennyien mennek. Mikor a válaszútra érnek, a
hadnagy megáll, alaposan meggondolt és megfontolt mindent:
Azt nem tudom megtenni. Többet nem adok el a folyóból.
Várta Holmengraa ezt a feleletet? Egyáltalán nem látszott
megsértődöttnek, hanem mint mindig, barátságosan így felelt:
Van harmadik megoldás is: megfelelően megtérítem önnek a kárt.
*
Pár nappal később Holmengraa úr egyedül járta végig a folyót a maga
oldalán. Talán új terv motoszkált a fejében és most szemével próbálta
felbecsülni és lépéssel felmérni a terepet, meg aztán költségvetést
csinált. Új terv? Igen, megint új terv.
Valamivel később a hadnagy tette meg ugyanazt az útat, ő is gyalog járt.
Minthogy átment Holmengraa oldalára és semmitse csinált titokban,
nyílván magát Holmengraat kereste. Időnként meg-megállt gondolkozni.
Igen, akármennyit gondolkozott és fontolgatott két napon és két éjszakán
át, még mindig nem jutott eredményre. Hiszen amikor Holmengraa úr
ajánlatát elutasította, akkor ez értelmetlenségnek, bogarasságnak
tűnhetett fel, de a hadnagy jól tudta, hogy megvannak rá a maga okai: a
bank, a saját biztonsága érdekében és a bergeni kezesekkel történt
tanácskozás után arra kérte, hogy a segelfossi kiváltságok és területek
további eladását egyelőre szüntesse be.
Türelmes bank, amelyik ennyire hagyta fejlődni a dolgokat. De ez mégis
csak sértés volt Segelfoss urával szemben és a hadnagy eleget
bosszankodott is miatta. Ezekben a napokban rettentő lehetőségek
derengtek fel előtte. Ha távozni kell a kastélyból és a birtokról,
hogyan igazolhatja magát a Willatz Holmsen-dinasztia sarjadéka előtt
valamikor? De minden töprengése eredménytelen maradt; talán még nem volt
igazi stílus az üzleteiben. Ó, ez csak a kezdet, csupa gyerekjáték. A
tanyai csirkék életében ismert magára: ha egy tyúk fejébe vett valamit,
akkor először az egyik oldalra fordítja a fejét, aztán a másik oldalra
fordítja a fejét és megnézi, vajjon alkalmas-e a világ tervének
megvalósítására, aztán esztelenül és céltalanul nekirohan és csak akkor
áll meg, ha új bolondság jutott az eszébe. Semmi a világon rá nem bírja
arra, hogy akarata ellenére megforduljon; kitérhet, kerülőt tehet, de
meg nem fordul.
Miért forduljon meg a hadnagy? hiszen nem tékozolt el semmit, még csak
az orgonát se vette meg, sajnos. Csak egy természeti törvénynek esett
áldozatul, valami felsőbb hatalomnak, mit tehetett volna ellene. Mint
öreg katona, jól tudta, mi az engedelmesség, hallgatott tehát a
takarodóra. Hiszen nem ment ő tönkre, övé volt Segelfoss, senki másé,
övé volt a nagy kastély s a benne levő sok műkincs, senki másé; de a
birtokot adósság terhelte és adósság volt a legtűrhetetlenebb dolog a
világon. Most még nyílván megmenekülhet azáltal, hogy elfogadja
Holmengraa úr ajánlatát és megengedi, hogy megtérítse a gátszakadás
okozta károkat, de mennyi lehet az az összeg? Még csak a bankot se tudja
elhallgattatni, utána pedig nem marad semmije, amiből megélhessen.
Egyáltalában nem mentegette önmagát, ó nem. Lehet, hogy nem értett a
gazdálkodáshoz, lehet az is, hogy ez volt a végzete. Mondhatta volna
magának, hogy az ember nem költhet folyton, mikor nincs jövedelme, de
mégse mondta. Persze, hogy nem kellett volna eldobni az alig használt
patiencekártyákat, ez bolondság volt. És szigorúan véve arra a túldrága
bundára se lett volna szüksége, amelyet az angliai utazásra szerzett be.
Az ilyesmi nem rugott nagy összegre, de ez volt az egyetlen pazarlás,
amire vissza tudott emlékezni. Most ott lógott a bunda, használni nem
tudta. A tábornok nem járt északon, mikor vette volna fel hát a bundát?
Ha valami nagy, elháríthatatlan összeomlás következnék be, akkor a
felesége, Adelheid asszony még szemrehányást tehetne egyért-másért: bár
feküdne az a bunda még felvágatlan szövetként a szabónál. Lám, ő sok
mindent eltűrt Adelheidtől: egyebek közt agglegénnyé tette a házasságuk
kellő közepén; ezt még csak el lehetett viselni, amíg magát bűntelennek
tudta, – de ha most az asszony jönne és jogosan szemrehányással illetné!
A meg nem érdemelt szemrehányást még csak el tudta viselni, de a
megérdemeltet nem.
Most aztán útban van Holmengraahoz, hogy egy kicsit mentegetőzzék
előtte. Kurta elutasítása abban a formában magának se tetszett. Azt
akarta mondani, ami igaz is volt, hogy bizonyos körülmények gátolják
abban, hogy többet is eladjon a folyóból. Különben, nem is adott volna
olyan kurta választ, ha Adelheid nincs ott. Ő miatta kellett úgy
fellépni, igazi földesúr módjára.
Ekkor pillantotta meg odafönt Holmengraa úr kalapját s hátát; jó, nem
akarta, hogy őt kérjék vala mire, inkább ellenkezőleg, ha lehet.
Holmengraa? Mélyen belenyúlt az életébe ez az idegen, a hadnagy sok
tekintetben egyenrangút látott benne, sok tekintetben pedig mesterét, de
ki volt ez a Holmengraa? Az ő ellenlábasa.
Ekkor Holmengraa megfordul és megint visszajön, a hadnagy elébe. Ki volt
ez az ember? Hazátlan, névtelen, sehonnai kalandor… talán szimbolum,
végzet. Köszön a hadnagynak, ahogy szokta és a hadnagy viszonozza. Most
is olyan a viszony köztük, mint azelőtt, de ebben a pillanatban a
földbirtokos elfogódottabb. Talán azért járkált itt Holmengraa, mert őt
várta?
A hadnagy mindjárt úgy kezdi, ahogy szokta:
Legutóbb, amikor beszélgettünk, ön három megoldást említett. Volna
negyedik is: hagyunk mindent, úgy, ahogy van.
Azt nem engedhetem, feleli Holmengraa.
Nem adhatok el többet a folyóból, sem a birtokból. Az apám idejéből
származó tartozások gátolnak meg benne.
De azt csak nem tilthatják meg, hogy elfogadja valamely kár
megtérítését?
Hm. Ezt nem szeretném. Hisz önnek nem volt haszna a káromból.
Hadnagy úr, éppen most voltam fenn a folyó mentén. Eddig két dolog állt
az útamban s most azok nincsenek többé. Furcsán hangzik, de utamban
álltak és most eltűntek.
A hadnagy ettől nem lett okosabb és így nyilatkozik:
Nem tudom… igazán nem értem, hogy mit mond.
Úgy áll a dolog, magyarázza Holmengraa, ha én az az ön gátját a magam
oldalán építhetném fel újra, akkor egy feltétlenül szükséges gépet
tudnék hajtani. Ha szabad kérnem, hadnagy úr, jőjjön velem, megmutatom.
Fölmennek a folyó mentén és út közben beszélgetnek:
Milyen gépről van szó?
Kábelberendezés, megtakaríthatnám a sok drága lóerőt, amire most az
üzemeimhez szükségem van.
A hadnagy valami sín, meg lokomotív iránt érdeklődik, Holmengraa pedig
folytatja magyarázatát:
Igen, síneket akarok lefektetni a hídtól a malomig, két sínpárt. És a
vízesés húzza fel meg le a kocsikat.
És Holmengraa megmutatja a helyeket, mutatja, hogy ott lenne a gát, ott
meg a turbina. A víz lármája arra kényszeríti az urakat, hogy szorosan
egymás mellé álljanak, ami kellemetlen a hadnagynak, az a benyomása
támad, hogy a tervnek most már nincs akadálya és visszalép a folyótól.
Hát akkor csak kezdjen nyugodtan építeni, mondta.
Hogyan? Hát nincs olyan mód, amely mindkettőnket kielégítene?
Nem tudom. A bank megtiltotta, hogy eladjak.
Bank? kérdi Holmengraa közömbösen. Meg fogom önt váltani a banktól.
A hadnagy ott áll. Talán fénysugár villan át a szívén, ez megfelelne úri
lelkének, ha készpénzzel adhatná meg a választ a banknak.
Nagy összeg az, mondta, de a birtokom zálog rá. Már lefizettem valamit,
de tizennégyezer még fenmaradt.
A régi pénzből?
Igen, sajnos, tizennégyezer a régi, nagy pénzből: tallér.
Holmengraa, úgy látszik lassanként elsajátította a hadnagynak azt a
szokását, ahogy ő az ügyeket kezeli, mind kurtábbra fogja a szavait.
Váltóról van szó?
Igen. És kezesekről, akiknek ismét a a birtokon van záloguk.
Beváltom azokat a papirokat.
Furcsa: nagy, rendkívül fontos ügyet tárgyaltak le itt, de csak kevés,
feltétlenül szükséges szót mondanak. Mikor a két úr elbúcsuzott
egymástól, minden rendben volt, megegyeztek egy bizonyos összegben az
egész folyóra, meg a hegyekben levő tóra vonatkozólag. Holmengraa úr
mindezt megvette a segelfossi birtokból és most hát ez is az övé volt.
A hadnagynak talán kedve támadt újra megszemlélni erdőinek az errefelé
eső néhány szakaszát, ha már úgy is ott jár, megfordult és megint elment
gátjának romjaihoz, elhaladt mellette és követte a folyót, föl egészen a
hegyi tóig. Ó igen, fiatal finom fa volt itt, ötven év múlva gyönyörű
erdő lesz belőle, értékes erdő, ifjú Willatz nyugodt lehet felőle.
Általában, a dolgok kezdtek rendbejönni! Meglehetősen fontos üzletet
kötött le ma, megszabadult a banktól és megint pénz van a kezében,
jókora összeg, hosszú időre elegendő. Akárki is, Holmengraa úr, olyan
volt, mint akit a gondviselés küldött neki, tanács a tanácstalanságban;
a hadnagynak csodálkoznia kellett. És a legjobb az egész dologban az
volt, hogy nem apró, ingyenszívességeket fogadott el Holmengraa úrtól,
hanem csak üzleteket kötött vele. Igy kellett ennek lenni. Hogy itt
kószáljon és örökké lekötelezettje legyen holmi szívesség miatt?
Semmilyen vásár sem olyan drága, mint az ajándék.
A hadnagy egyre bölcsebb lett. Hol van már fiatalabb napjainak
féktelensége és önfejűsége? Csak ritkán mutatkozott a parázs a hamu
alatt. Igy kellett ennek lenni.
Egy óra hosszat ül itt és gondolkozik, hiszen filozófus, nincs sürgős
dolga. Fölemelkedik, továbbmegy, föl az erdőbe, és áttekinti azt:
sajnos, sok a friss tönk, a legutóbbi bányafairtásból kifolyólag, igaz
ugyan, hogy sok szép cserje maradt meg, az idő majd megérleli és
gazdaggá teszi Willatzot.
Kerülőt tesz és hirtelen Holmengraa hajléka előtt áll: nagy ház, de új
és egzótikus, óriási tetővel, messzire kinyúlik a házfal fölött, hogy
árnyékot adjon, – mintha csak szükség lenne rá! És keresztléc támogatja
a tetőt. Mindez olyan gyarmatos jellegű volt, a tyúkok az udvaron
szaladgáltak, a kertben mostanáig úgyszólván nem volt egyéb, csak néhány
ribiszkebokor.
Nini, itt jön ki Adelheid a ház udvari oldalán, bizonyosan megint
zongorázott. Holmengraa kíséri ki és a házfal mentén a kis kerti
átjáróhoz vezeti. Furcsa: úgy vezeti, hogy a karjával átfogja a derekát.
Aztán leülnek a ribiszkebokroknál.
Volt itt lent is finom erdő, de nem egészen tiszta, leveles fákkal
kevert. Ha Holmengraa csakugyan fenyőillatot keresett, akkor miért
építtette a házát ebbe a kevert erdőbe? Ezen eddig még nem gondolkozott
a hadnagy, de most eszébe jutott. Továbbment, ismét a folyóhoz ért és
megállt a hídon. Lám, itt áll még a téglaégető kemence, mindenkitől
elfeledten, még a nagy áradás is megfeledkezett róla; az egyetlen dolog,
ami neki a folyóból, meg a régi berendezésből megmaradt.
*
Ha a hadnagy szobája diványán ül, már nem ugrik fel többé és nem csenget
Daverdanáért, sok régi szokásáról lemondott és féken tartja magát.
Éppenséggel nem romlott le, a haja megszürkült, de ezt az évek teszik,
még olvassa a humanistákat, de csak hajlandóságból. Most, ha csenget,
akkor Gottfred lép be.
A kis gyerekkezű Gottfred.
Hiszen annak idején, egy évvel ezelőtt azt a parancsot kapta, hogy
jelentkezzék a hadnagynál, hihetetlenül félt és az anyjának kellett a
kastélyba kísérnie. De a hadnagy nagyon barátságos volt iránta, beszélt
vele és azt mondta, hogy ott maradhat. Ez a furcsa hadnagy, utólag
bevitte a gyereket az asszonyhoz és megkérdezte, vajjon nem gondolja-e ő
is, hogy ott maradhat a gyerek és igen, az asszony is úgy gondolta,
ahogy az ura. Igy aztán Gottfred végleg ott maradt. Most szép ruhái
voltak és egész idő alatt jó ennivalót kapott. Olyan mint egy kis úr,
bár apródnak öltöztették, rövid kabátkában, fényes gombokkal.
Az a fő kötelessége, hogy rendben tartsa az uraságok hátaslovait meg a
nyeregszerszámot, volt azonban más hasznos és fontos teendője is.
Kizárólag az úrnak meg a nagyságos asszonynak állt szolgálatában, más
nem parancsolhatott neki, ők ketten osztoztak rajta. A nagyságos
asszonynak bizonyosan nem a legkevésbé volt szüksége rá. Milyen könnyen
kedvet kaphatott például arra, hogy valakit franciára tanítson; és ki
alkalmasabb erre, mint Gottfred. Éppúgy, ha nagyon egyedül érezte magát
és valakivel beszélgetni szeretett volna, Gottfred sohase volt messze.
Csak Willatzra gondolt ilyenkor és alapjában csak vele szórakozott; néha
felolvasta Gottfrednek a fia valamelyik levelét: ilyenkor volt ám csak
ünnep!
A hadnagy inkább szabad ég alatt dolgoztatta, például, hogy a hídnál
levő irodából hozza el neki a postát, vagy pedig vigye oda, avagy etesse
meg borsóval a galambokat. Ezt is csak el kellett végeznie valakinek!
Általában sok dolog volt ebben a nagy házban; ha az uraságok elmentek,
vagy hazajöttek, Gottfred a folyosón állt, hogy szükség esetén kéznél
legyen. És ez sokszor megesett. Egyébként azonban szelíd urak voltak a
hadnagyék, akik nem erőltették túl cselédségüket és Gottfred különben is
kicsiny volt. Ha például a hadnagy csengetett érte, akkor rendszerint
csak arról volt szó, hogy menjen le a lépcsőn és nézze meg a hőmérőt; ha
aztán a gyerek visszatért és megjelentette a hőfokot, akkor a hadnagy
bólintott és más tennivalója nem volt Gottfrednek.
Igen jól ment a fiú sora. Most aztán Pauline nővére, Pauline, aki mindig
lesüti a szemét, szintén a hadnagyékhoz akart kerülni, bizony ő is.
Ennek pedig nem lehetett akadálya. Az anyja jött fel és ajánlotta a
lányát. Majd megkérdezem a nagyságos asszonyt, felelte a házvezetőnő.
Majd beszélek az urammal, válaszolta a nagyságos asszony. Ha
használhatja, akkor a magam részéről nincs kifogásom ellene, felelte a
férje. Hozza be azt a lányt, mondta az asszony. Mi a neved? Pauline?
Megtartunk téged. Hány éves vagy? Nézz rám, Pauline!
Igy aztán Pauline is végleg ott maradt. Úgy is sok cseléd volt
Segelfossban, eggyel több, vagy kevesebb, már nem számít.
Múlt az idő.
A hadnagy mindennap elvégzi lovagló sétáját, végigtekint a földeken meg
a sövényeken, a gödrökön meg az erdőkön, mint eddig, most is megbeszéli
Martin béressel, hogy mit kell dolgozni a tanyán, néha berendeli a
béreseket különmunkára, és mindezt a régi, kellemes modorában tette.
De a telek hosszúak és kietlenek voltak. Ha ilyenkor esténként
körülsétálta a szobáját, más hangot nem lehet hallani az egész házban,
mint a hadnagy tompa lépéseit a vastag szőnyegen. Ó, a telek hosszúak és
kietlenek voltak. Ifjú Willatz még mindig Angliában járt iskolába és
Adelheid Holmengraa úrnál zongorázott.
Sajátságos ember az a Holmengraa. Most már az övé volt a folyó, tehát
felépíthette volna a gátat, meg a turbinát, de mégse tette. Amíg egy
szép napon ki nem jelentette a hadnagynak, hogy nem, le kellett mondania
a tervéről, az emberek sokat szenvednének miatta és a fuvarosok kereset
nélkül maradnának. A tervemnek meg kellett hiusúlnia! mondta Holmengraa
úr. No, egyáltalában, ami azt a vízilokomotívra vonatkozó tervet illeti…
vajjon egyáltalában komolyan gondolta-e?
Ennyi azonban történt: Holmengraa lett Segelfoss ura, s a folyó, az
erdő, meg a földek gazdája. A hadnagy jól tudta ezt.
Mikor először ébredt ennek a szörnyű valóságnak a tiszta tudatára,
rettenetesen megdöbbent és rövid idő alatt még jobban megőszült. Úgy
rendezte, hogy egyszer feltétlenül találkoznia kellett Holmengraa úrral
lent az úton. A saját rettegése ösztönözte erre a találkozásra, hogy a
hitelezője szemében olvashasson. De Holmengraa úr éppen olyan, mint
azelőtt, udvarias, figyelmes Segelfoss urával szemben, mint az első
napon. Igy múlt el a félelem és hónapok, évek telnek el anélkül, hogy
változás történnék. Barátaim, hiszen Holmengraa háza még mindig a
kastélyból kapta a tejet és fizetett érte! De arról se szabad
megfeledkezni, hogy a hadnagy viszont a kamatokat meg a törlesztést
pontosan fizette, holott egész bizonyosan Holmengraa szerezte meg neki
valamilyen módon az ehhez szükséges pénzt.
Nos, jól van, mindez nem olyan veszedelmes, voltak rosszabb dolgok is.
Például hogyan lehetett teljesen megfeledkezni az orgonáról, amelynek
megvételét egyszer elhalasztották? És mikor, vagy hogyan kaphat az ember
pénzt a templom kibővítésére: a kórusra, melyen az orgonának állnia
kell? A hadnagy szemrehányásokat tett magának, amiért ez az ügy oly
lassan haladt, hiszen éppenséggel azt lehetett hinni, hogy nincs rá
pénze. Talán az energiája kezdtt alábbhagyni? Most az első jó alkalommal
okvetlenül meg akarta szerezni az orgonát.
Voltak talán egyéb dolgok is, amelyekben túlságosan engedékeny volt. A
hadnagy nem titkolta maga előtt, hogy komolyan kell beszélnie
Willatz-cal, ha majd a szünidőre hazajön. A fiúból kétségkívül nagy és
pompás legény lett, de még nincs meg az a szilárd akarata és jelleme,
ami egy Willatz Holmsenhoz illik. Mi történt azzal a gyerekkel? Rajzolni
meg festeni akart tanulni, művész akart lenni – jó, légy művész! Inkább
a vegyészetre vágyik, tengerésztiszt lesz, még jobb, ó sokkal jobb,
fiam. Légy egyideig tengerész, amíg aztán átveheted Segelfosst! De
Willatznak volt sok más bogara is és sokat, sokfélét meg akart próbálni,
sőt arra is tett célzást, hogy egészen a zenének szenteli magát. De ez
volt a legfutólagosabb ötlete, többet nem is hallatott róla.
Az apának tudnia kellett volna, hogy a fiú csakis a zenének szentelte
egész idejét, minden nappalát és éjszakáját, hiszen ez volt az, amit a
vérével kapott, amire anyja tanította.
14.
Willatz hazajön.
Nagy és előkelő, kamáslit hord, meg szürke öltönyt, tetőtől talpig
angol. Mikor az anya viszontlátta ezt a nagy ifjút, a fiát, megindultság
fogta el: a gyerek születése óta eltelt évek száma nyílván
megszaporodott időközben, bizonyosan megváltozott ő is, megöregedett, –
milyen idegen, különös gondolat volt ez neki! Isten úgy segéljen, azt
hiszem, a gyereknek kezd bajusza nőni! – gondolta. És ez az anya valóban
napokon át kedvetlenül nézte, hogy a fiának már pelyhedzeni kezd az
álla.
A fiú társaságul egy másik fiatal urat is hozott magával, gyerekkori
jóismerősét, Anton Coldevint, Fredrik konzul fiát. Az ifjú Anton most
már néhány éve a saint-cyri iskolát látogatta, akárcsak annakidején az
apja, kereskedelmi oktatásban részesült és később be fog lépni apja
cégébe.
Most végre ismét eljött egy Coldevin Segelfossba, a serdülő fiával
képviseltette magát Fredrik konzul. Ó Istenem, hány évnek kellett már
eltelnie, Adelheid asszony ugyanolyan idegenkedéssel nézte az ifjú Anton
rettentő hosszúságát, mint a saját fiáét.
A két ifjú emberben egyébként nem volt sok közös vonás, pedig jóbarátok
voltak. Ha az egyik ezt akarta, a másik mást akart, makacs volt mind a
kettő. Anton sokat kószált, a malomban, a hídon, fent Holmengraaéknál,
meg mindenfelé a béresek kunyhóiban. Willatz elkísérte ugyan néha
udvariasságból, de ő már annyira angol lett, hogy inkább órákhosszat
makacsul és ostobán a patak partján állt és pisztrángra horgászott.
Minden lehető dolgok keveréke volt Willatz, tudott zongorázni, az
anyjával énekelni és az apjával felnőtt módra beszélgetni egyaránt. Nagy
csendben magával hozta néhány saját szerzeményét is, románcokat,
apróságokat, – bizony. Hát nem úgy volt, ahogy az anyja mindig mondta?
Zseni ez a gyerek, hiszen karácsonykor született. Az asszony elénekelte
ezt a gyerekmuzsikát, a menyekig, a paradicsomig emelte
mezzoszopránjával. Elfelejtette, hogy a fia a feje fölé nőtt. Ő meg a
fia, jóbarátok voltak, néha-néha magával vitte Holmengraaékhoz, hogy
kipróbálja a zongorát és hogy együtt legyen a gyerekekkel.
A két kis indiánus hosszúra nyúlt és különösek voltak. Fekete hajuk,
sárga bőrük és izzó barna szemük volt. Valóban, most még inkább
indiánoknak látszottak, mint mikor az apjuk így nevezte el őket. Mariane
járásában volt valami lopózásszerű, mint a vadakéban, a kezei renyhék és
arra a tétlen népre vallottak, amelyből származott. Ifjú Willatz
megbámulta és csakhamar kezdett szerelmes lenni bele.
Furcsa egy állapot volt ez! Mintha üdvösség szállta volna meg.
Elbágyasztotta, olykor szúrást kapott, de ezt édesnek érezte. A lány
nyílván tovább jutott az oldalán. A tizenhároméves gyerek megsímogatta
Willatz mellényét, ott állt előtte, és csak nézte a fiút. Illett ez?
Egymásra mosolyogtak és elpirultak a hajuk tövéig. A fiú futólag
megcsókolta és alig ért hozzá, de valami furcsa, csodálatos illatot
érzett a szájában. Ó, milyen kínos zavart okozott ez a merészsége, szent
Isten, szeretett volna elszaladni, a föld alá sülyedni, nem tudta
elereszteni a lányt, erősen fogta és elbujt, mind a ketten elbujtak,
egyik a másik mögött, mind a kettő a másiknak a háta mögé rejtette az
arcát. Most megint el akarták ereszteni egymást, de akkor a tekintetük
találkozott volna… lehetetlen. Nem, egymás szemébe nézzenek ilyen
esemény után? Lehetetlen. Ha legalább sötét volna! Hát nincs menekvés?
Ott megy egy ember az úton, mondja a fiú. Hol? kérdi a lány és félig
megfordul. Ott lent, visz valamit. Igen, zsákot cipel. Nem látod, hogy
zsák van a hátán? Ezzel elhúzódtak egymástól. Milyen pompás kakasotok
van, mondja a fiú és még mindig nem néz a lányra. Ó, hosszú idő kell
ahhoz, hogy megint egymásra nézhessenek. De ami a kakast illeti, a lány
mindenüvé néz, csak a fiúra nem és megkérdi: Hol van? Erre azt kellett
felelnie Willatznak, hogy csak az előző nap látta, de mindenesetre nagy
az a kakas. Igen és szép is, mondja Mariane, a taraja mereven áll. Pedig
ez nem minden kakasnál van így, mondja Mariane.
Most aztán odajött Felix és így meg voltak mentve… legalább ezúttal.
Szép és természetfölötti idő volt ez! Ha Willatz most lovagolt, már nem
azért tette, hogy az útmenti kunyhókból lássák, hnem csak azért ügetett
végig a hosszú úton, hogy a nyeregből felnézhessen Marianeék házába és
kertjébe. Enyhe nyári idő és sugárzó szemek! Édesség és szemérmesség
világában élt a fiú, s ez az erdőkbe, meg a hegyekbe űzte, aztán vissza
a házakhoz, céltalan kóborlásban. Hol is fekszik ma éjszaka! A fűben,
szénában, a kerti gyerekhintában, mindenütt, mindenütt rövid ideig,
talán még az ágyban is, ruhástól, összezsugorodva, halálos
bágyadtságban. Micsoda idő volt ez!
És milyen bágyadt, nyugtalan lett, semmit se tudott komolyan csinálni.
Órákhosszat horgászni a folyón? Vége. Talán úgy is csak tettetés volt,
hogy angolabbnak mutatkozzék, mint amilyen a valóságban. Gottfred
meghitt társa volt ebben az időben. Türelmes füllel hallgatta és meg
tudott érteni egy férfit, aki a sorssal küzd. És Pauline? Na, igen,
igen. Pauline is szépen kiöltözött, akár csak az öccse, finom ételekhez
szokott és egészséges lett az arcszíne, mint az öccséé. Megmaradt
virágformának, lesütötte a szemét, még csak azt sem kérdezte meg
Willatztól, hogy hány óra, úgy hogy a fiú meg se mutathatta neki az
óráját. Gottfred azonban nagy bizalmasan Anglia felől érdeklődött és
Willatznak volt alkalma mesélni. No meg aztán, tudja Isten, a kis
Gottfred tanult valamit franciául is, szóval már nem volt akárki.
Láttam, hogy Anton megint Holmengraaékhoz ment, jegyzi meg Willatz
közömbös hangon.
Úgy? feleli Gottfred.
Tegnap is ott volt. Nem értem, mit szaladgál oda mindennap, Mariane maga
mondta, hogy egyáltalában nem törődik vele.
No, akkor talán Felixszel akar találkozni.
Igen, de éppen most láttam, hogy Marianenal találkozott. Félórával
ezelőtt. És bizonyosan a tyúkólak mögött vannak.
Megnézhetem, ha akarod.
Nem. Mit gondolsz, törődöm én vele? Hagyd csak, őket! Mit is akartam
mondani, Bella szép növésű, úgy-e?
Igen és olyan jámbor, feleli Gottfred, aztán mesél az istállóban tett
látogatásairól. Csendesen áll, mikor a patáját mosom és megfordul,
utánam néz, mikor elmegyek.
Willatz oda se hallgat, talán egész más gondolatok foglalkoztatják.
Hirtelen megkérdi:
Tudsz-e hallgatni?
Hallgatni?
Tudsz-e olyan néma lenni, mint a sír? Ha tudsz, akkor nagy szívességre
kérlek.
Igen, igen, mondja Gottfred engedelmesen.
Ne mondj igent, ha nem tudod megtartani, mert nagyon fontos dologról van
szó. Tudniillik ezt a levelet átadni.
Jó, megteszem.
De személyesen add át neki. Látod, hogy kinek a neve van rajta?
Igen.
Itt azonban fő a gyorsaság és a legfontosabb: a diszkréció. Nem, azt
mondtam, hogy gyorsaság, nem úgy értettem, nem is tudom mit is akartam
mondani, egészen elfelejtettem. Tehát Gottfred, érted, itt minden attól
függ… Ha pedig Anton is ott van, akkor jelt adsz a lánynak, hogy küldje
el.
Igen.
De vigyázz, nehogy Anton észrevegyen valamit.
Jó.
Gottfred hihetetlenül sokáig maradt oda, nem akart vége szakadni a
várakozásnak és Willatznak elébe kellett mennie. Lenn találta meg a
hídon. Gottfred óvatosságból az egyik bokor alá feküdt és ott húzott elő
egy levelet.
Nem tudtad neki odaadni? kérdezte Willatz aggódva.
Dehogy nem. Arra kért, hogy ezt hozzam el és adjam át neked személyesen.
Válasz, – választ küldött! Nagyszerű legény ez a Gottfred!
Hazamennek. Willatz a legszívesebben szaladt volna, de ez nem illett.
Van egy sétabotom odahaza, azt megkapod, mondta. Tudod, hogy mi van a
levélben?
Nem.
No, hiszen, Isten nevében, lehet benne akármi. Láttad Antont?
Nem, már elment.
Willatz felsiet a szobájába, egy-két pillanatig ott marad, aztán rohan
le ugorva, remeg az elragadtatástól, földöntúli boldog, megtalálja
Gottfredet és odaadja neki a sétabotot. Nem, köszönöm, ne tedd ezt! De,
csak ne cécózz! Megint felsiet a szobájába, hosszabb ideig marad ott,
énekelve jön le ismét a lépcsőn, megáll kint az udvaron, aztán újra
felsiet. Most már harmadszor teszi és úgy látszik, mintha elhatározta
volna, hogy valami nehéz iskolai leckét, vagy más hasonlót végez el.
Félóra múlva már eleget tanult, megint megjelenik a lépcsőn és lejön.
Mit csináljon? Most már nyugodt, bágyadt egy kicsit, anyja a folyosón
találkozik vele, sétálni készül, anya és fiú néhány szót váltanak, az
asszony arra kéri, hogy ne menjen vele. Willatz hallja, amint az apja
fel és alá járkál a szobájában, – az ő jó apja, pajtása, a kitünő
gentleman. Willatz kopogtat és belép hozzá.
Nem horgászol? kérdi az apa. Anton biztosan felment a folyópartra.
Alighanem. Nekem nem volt kedvem hozzá. De mennyire megőszültél apám.
Az apa meghökken.
Megőszültem. Na, nem olyan nagyon. Hol van az édesanyád? Nem akartok
muzsikálni?
De igen, később. Legutóbb angol szöveget énekeltünk, de a zene norvég
volt. Hallottad?
Igen. Nagyon szép.
Tulajdonképpen nem akartam neked megmondani, de… én írtam a zenéjét.
Az apja még jobban csodálkozik.
Willatz… nagyon szép, innen a szobámból hallottam. Tehát te magad…? Úgy.
Tudja az édesanyád?
Igen.
Bizony szép dolog a zene, hidd el. Mit szól hozzá az édesanyád?
Szépnek találta.
Hirtelen azt mondja az apja:
Gondolkoztál-e már azon, hogy mi lesz belőled, barátom?
Szünet.
Művész, vagy tengerésztiszt? Valamit el kell határozni. Nem akarlak
erőltetni semmire, de ez neked is a legjobb. Hiszen a zene csak ének,
játék. De nagyon szép volt… Itt járkáltam fel és alá és hallgattam… Az
édesanyád is így vélekedett?
Igen.
Az apa határozott arcot ölt és azt mondja: Tehát a zene szép dolog, de a
komoly valóság, az megint más dolog. Úgy-e, ebben megegyezünk? Úgy-e?
Határozz és akkor beszélhetünk róla. Nincs ellenemre, ha szobrász, vagy
festő leszel, legyen a családunkban művész is, nem tudom. Gondolkozz
ezen, aztán majd alkalomadtán mondd meg a véleményedet.
Willatz tehát halasztást kapott és örült neki. De el kellett készülnie
arra, hogy ezt a kérdést újra elébe tárják, nem lenne-e jobb, ha már
most sejttetne valamit?
Neked az a szándékod, hogy végezzem el a harrow-i iskolát? kérdi.
Isten tudja, hogy az apja csakugyan gondolta-e ezt, hogy ez a megőszült,
öregedő úr, aki fel és alá járkál itten a szobájában, valóban
elhatározta-e ezt magában, Isten tudja. De rögtön így válaszolt:
Hogy elvégezted-e a harrow-i iskolát? Természetesen, – ha akarod. No,
így mindenesetre van még időd, határozhatsz a jövődről. Igen, végezd
csak el az iskolát.
Ó, a gyerek nem így gondolta, Willatznak nem volt hőbb vágya, mint hogy
a harrow-i iskolát abbahagyhassa, az már nem volt egyéb, csak
kimondhatatlan kín, akadályozta a fejlődésben. Az anyjának kellett
segítségére lennie, majd elintéz mindent az idő. Kitünő ember ez a papa…
Mariane pedig elragadó…
Eljátszhatom neked még egyszer azokat a dalokat, ha akarod, mondta a
fiú.
Most? Nem, köszönöm. Várd meg, amíg az édesanyád hazajön. Most éppen
dolgom van. De mindenesetre köszönöm a jó szándékodat.
Ezzel bólintott és Willatz kiment.
A hadnagy megint zavartalanul magára maradt, de az a bizonyos dolga úgy
látszik, nem volt más, mint hogy folytassa a fel és alá járkálást.
Elvégezni az iskolát? Ez a harrow-i iskola kezdett rejtelmessé válni,
alaposan utána kell nézni a dolognak. Talán egyetem ez? Évről-évre abban
az előkelő harrow-i iskolában… Talán ott is akart maradni a gyerek?
Legjobb volna, ha a hadnagy írna Xavier Moorenak, majd Adelheiddal
megbeszéli a dolgot.
Csenget és megkérdi, hogy az asszony elment-e hazulról?
Igen, Gottfred látta, mikor a nagyságos asszony átment Holmengraaékhoz.
Amint visszajön, jelentsd.
A hadnagy vár, sokáig, egy óra hosszat, bizony Adelheid mindenről
elfeledkezett a zongora mellett! Két óra múlva végre megjön az asszony.
Mi az, talán sírt? Különösen barátságos, alázatos. A hadnagy
csodálkozott ezen és meg is kérdezte:
Valami kellemetlenség érte?