Az én birtokomon is adhat neki építkezési helyet, mondja a hadnagy.
Szünet.
Holmengraa gondolkozik és így szól:
Ismét nagy okom van hálásnak lenni a hadnagy úr előzékenységeért. De nem
szabad visszaélnem vele. Ma ez, holnap az, soha sincs nyugta miattunk.
Egy kis szünet után így szól Holmengraa úr:
Más dolog volna, ha bizonyos összeg ellenében átengedhetné az egész
telket a földnyelvig.
A hadnagy átpillant a nyergéből és gondolkozik.
Akkor nem kellene folyton ilyen kérésekkel zaklatnunk.
Ha önnek építőhelyre van szüksége, hogy az üzemet teljesen
kihasználhassa, akkor nem akadályoznám meg ezt a megoldást.
Ebben megint ráismerek a hadnagy úr fölényes és jóakaratú
gondolkozására.
Arra a darabra gondolt, a rakodóparttól a földnyelvig?
Igen, széltében pedig a kastély előtt levő földekig. Bizonyosan sokan
akarnak építeni.
A hadnagy tovább akart lovagolni és azt mondja:
Majd gondolkozunk. De igaz is… szakítja félbe magát. A pék itt járkál és
vár. Megkötheti vele a szerződést.
Holmengraa meghajolt és köszönetet mond:
Köszönöm a magam és még sok ember nevében. Hadnagy úr elfogadja az
eddigi árat a telekért?
Az ár!
A hadnagy megrezzen, bizonyosan csak most kapcsolta össze a pénz
gondolatát az üzlettel, legalább is valamely jelentékeny összegnek a
gondolatát! Ha a régi árat számítja, az a nagy földdarab jókora összeget
jelentene.
Elfogadom az árat, mondja.
Mikor visszalovagolt a kastély felé, hirtelen leveti mind a két
keztyűjét, a gyűrűt a jobbkezére húzza, aztán felhúzza a keztyűt.
Menekvés! gondolta magában bizonyosan, tanács a tanácstalanságban! ez
jutott talán az eszébe.
De Holmengraa úr se látszott elégedetlennek. Az utóbbi időben szokása
ellenére jóindulatú szavakkal bocsátotta el a várakozó embereket: Erről
majd a molnár ad neked felvilágosítást! Idenézz, add a kikötőmesternek
ezt a cédulát, akkor majd kapsz egy zsák lisztet!
Az idegen péket visszatartotta és tárgyalt vele. Amíg alkudoznak, egy
fiú meg egy leány szalad oda, Holmengraa gyermekei, a lány az idősebb.
Sárga ruha van rajta, a fiún pedig vörössszínű öltözet, mind a ketten
nagyon egzotikusan festenek, mind a kettőnek barnás bőre és barna szeme
van. Van valami tengerentúli bennük: valami erősebb, barbárabb vonás az
orrukon és érett ajkuk idegenszerűekké teszi őket. Azonban derék
gyerekek, csak spanyolul tudtak, mikor idejöttek Segelfossba, most már
rövid idő alatt megtanultak norvég szavakat is, két hosszú, nyurga
északföldi lett belőlük, akik egész nap játszanak és lármáznak. Ime itt
jön a lány, Mariane, vadul és frissen; mögötte meg a fiú, Felix, mind a
kettő födetlen fővel, fekete hajjal és alacsony homlokkal; hogy
szaladnak, hohó!
Apjuk kitárja a karját és megkapja őket. Örül a virágos jókedvüknek.
Hadd nézzelek meg benneteket! mondja s ők megértik, megállnak egy
pillanatra, engedik, hogy nézzék őket, aztán belekapaszkodnak az apjukba
és magukkal cipelik. Hála Istennek, gondolja bizonyára Holmengraa, nem
ártott meg nekik, hogy Segelfossba jöttek. Most már megnyugodott. Minden
jól alakult, nagy lépést tett előre, önmagát meg a gyermekeit elhozta a
messzi otthonukból és itt új hazát alapított. De miért tette ezt? Talán
a vér szava hívta? Emberi gyengeség befolyásolta? Hát nem tudott
büszkélkedni a Cordillerákban? Magányos, idegen ember lett ott a
felesége halála után, volt hatalma és vagyona, de nem volt, akinek
mutogathatta volna… Ellenben volt egy régi domb valahol messze,
emlékezett egy vízesésre valahol fönt északon és idehaza
büszkélkedhetett.
A gyerekeivel együtt vidám csevegés közben ment fel a patak mentén levő
nagy házba; már régen elköltözött a hadnagyéktól, a saját födele alatt
lakik, de a tejet még a kastélyból kapja.
Kezdetben nagy bosszúságot okozott neki amíg cselédet szerzett, mert a
háza templomból épült: abban szellemek meg halottak kísértettek, a
falakon halottak szaga érzett, így mesélték az emberek! Emiatt, hogy
valahogy mégis hozzákezdhessen, felfogadott néhány cselédet, akiket a
hadnagyék bocsátottak el; azoknak kellett a házában néhány veszedelmes
csütörtök éjszakán aludniuk. Jól ment minden, nem jártak kísértetek és
egy hónap múlva Holmengraanak már elég cselédje volt, köztük Marcilie,
aki valamikor a kastélyban volt cselédlány és hadnagyék szobáiban
szolgált ki.
Holmengraa alaposan rendbejött, már kertet is akart telepíteni. A
hajléka elég tágas és módos volt, erdőben feküdt, távoli zúgás
hallatszott körülötte, a malom éjjel-nappal dolgozott. A háztartást egy
ytterleai ügyvédnek az özvegye: Irgensné, született Geelmuyden, asszony
vezette.
*
Az „Orion“ befordult a rakodópart felé és magával hozta Master
Willatzot. Az apja meg az anyja ott ültek lóháton, hogy a hídon
fogadhassák a fiút. Most mind a ketten leszállnak és a gyeplőt mindegyik
a maga szolgájának adja át, úgy tetszett, mintha külön-külön a maga
birtokáról jött volna, az úr is, meg az asszony is. Holmengraa is lejött
a rakodópartra két gyerekével, hogy üdvözölhessék az ifjú Willatzot.
Ezzel is megtisztelik a fiú szüleit.
Ott integet! mondja az asszony és visszaint.
A hadnagy is előveszi a zsebkendőjét.
Sok ember állt a parton, a kikötőmester okmányokkal a kezében, a segédje
pedig a postazsákot hozta; mind a ketten az utolsó parancsot osztogatták
embereiknek. Boltos Per is bezárta az üzletét, ez esetben megengedte
magának ezt a kis szórakozást; mindenféle korú gyermek ácsorgott ott
tátott szájjal és bámulta a hajót. A háttérben Lars Manuelsent lehetett
látni, rőt szakállával, kifoltozott ruhában, kíváncsian, néhány lépéssel
előtte Lars fia helyezkedett el, a szeminarista Lars, aki a legutolsó
gőzössel jött haza és keményített fehérneműt viselt, no meg hosszú haja
volt.
A hajó farol, odasiklik a parthoz és megáll.
Ifjú Willatz a partra lép és előbb az apját üdvözli, holott az anyja
közelebb áll hozzá és sír, no meg egész idő alatt vágyódott utána.
Milyen nagy lettél! üdvözlégy idehaza! mondja az apja, aki büszke,
szemmelláthatóan büszke; aztán az anyját öleli meg. A fiú símogatja és
válaszol a sok kérdésére. Ó, nagy fiú lett belőle, igazi úr, már majdnem
akkora, mint az anyja! Ifjú Willatz Holmengraahoz lép és üdvözli őt is
meg a gyerekeit is; milyen angol, milyen udvarias és milyen felnőtt! A
lovak hirtelen viháncolni kezdenek. Miért? A hadnagy feléjük néz, de nem
lát semmi szokatlant. Azt hiszem, az Elzám rád ismert Willatz! mondja az
asszony és boldogan nevet.
A szeminarista közelebb lép, illedelmesen köszön az uraságoknak, a
hadnagy alig észrvehető biccentéssel válaszol.
Nini, Lars, mondja Willatz. Mindenkit ismerek, itt van Julius is. Apám,
azt hiszem megőszültél.
Gondolod, Willatz? Nagy lárma van itt, Adelheid, nem mennénk innen?
Megfordulnak és három nyergelt lovat látnak maguk előtt. Kié ez az
idegen ló? A hadnagy csodálkozva néz körül. Holmengraa úr előrelép és
válaszol:
Master Willatz talán nem fogja megvetni… semmi egyéb, csak egy kis
figyelem, melyet a hazatérése alkalmával akartam tanusítani.
Nagy, lelkes csodálkozás. No, ez a Holmengraa, ez a mindenek királya!
Síma, barna hátasló, teljes felszereléssel, Master Willatz számára.
Holmengraa szívélyes köszönetet hall mindenünnen és ami ritkán esik meg,
egy kevéssé zavarban van, mikor az asszony lehúzza keztyűjét és
köszönetet mond.
Nagyon örülök… Tetszik önnek, nagyságos asszonyom? Köszönetre nincsen
ok… egyáltalán nincsen…
Megvizsgálják a lovat, megsímogatják, ötéves kanca, jól belovagolt
állapotban, finom patkó, bizony! Holmengraa úr meg lehet elégedve, jól
választott. Hiszen nem volt szüksége arra, hogy ingyen fogadjon el
valamit, pedig hónapokon át lakott a hadnagyéknál anélkül, hogy bármit
is fizetett volna érte. Igy azután bizonyosan nem tudott más megoldást,
mint hogy a vendéglátói iránt ilyen apró figyelmességeket tanusítson,
ilyen csekélysegekkel tisztelje meg őket.
De sejtelmem sem volt, hogy már ilyen felnőtt ember lett Master Willatz,
mondja és udvariasságból túloz; valamivel hosszabbra kell eresztenünk a
kengyelszíjat.
Aztán anya és fiú a kastélyba lovagolnak, előkelőeknek és büszkéknek
látszanak, még a hajóról is utánuk néztek. A hadnagy a fél-lapp
Petternek adta oda lovát és Holmengraaval gyalog indult el.
Ez a fiatalember, aki mögöttünk jön… mondja Holmengraa, ismeri hadnagy
úr?
A hadnagy megfordul, a fejét rázza és nemet mond.
Szeminarista és szeretne nálam tanítói állást kapni.
Úgy? Nem ismerem.
Az én kis indiánjaimnak, ahogy őket nevezni szoktam, oktatásra van
szükségük. Ön annyi jóakarattal volt a fiatalember iránt, hogy azt
hittem, ez már kész biztosíték.
Nem, az nem jelent semmit. Csak a szemináriumi taníttatásra vonatkozott.
Mit tanácsol hadnagy úr, megpróbáljam?
Igen. Talán van olyan jó, mint a többi fajtájabeli.
Holmengraa témát változtat:
A hadnagy úr nem szándékozik ebben az évben fákat kidönteni?
Talán. Majd meglátom.
Azért kérdem, mert sok ember van itt, aki építeni szeretne, de nincs
építőfája.
Úgy? A fa ára nem rossz ebben a pillanatban. Nem tudom, hogy helyes
dolog-e várni. Beszélhetnénk erről részletesebben?
Igen, köszönöm, talán egy hét múlva.
Jó, a jövő héten, majd meggondolom.
Az urak elváltak és mindegyik ment a maga útjára. A szeminarista
Holmengraat követte a patak mentén.
Jó, hogy a hadnagy nem tett mindjárt ígéretet arra, hogy építőfát
szállít már az idén is. Most már bizony nem voltak nagy területei, de
sok cserjése volt abból a fajtából, melynek fája Angliába ment a
bányákba. Nem, a hadnagy nagyon is brutálisan használta az erdőit. Ha
nem kell most eladni, akkor inkább visszatartja a fát. Az ember bánjon
józanul az erdejével.
*
A Holmsen házra jó hatással volt a fiú látogatása. Most nem volt olyan
kietlen minden, az asztalnál többet beszéltek, a zongora kedvesen és
barátságosan szólt a szobában. Napközben, amikor beszélgettek, nem
lehetett elkerülni, hogy mind a két szülője feleljen Willatznak s így
aztán gyakran egymásnak is. Azt se lehetett elkerülni, hogy anya és fiú
együtt énekeljenek fényes nappal, amikor a ház ura tényleg otthon volt a
szobájában és mindent hallhatott. Ime, megint egy élmény: Adelheid nem
felejtett el semmit, a torka ugyanaz volt, ó istenem, micsoda mennyei
hang volt az!
Gyere velem, még nem láttad az állatokat, mondja a hadnagy a fiának.
Lementek az állatokhoz és néhány pillanatig ott maradtak. Az ám, pompás,
a tehénistállók legutóbbi átalakítása, az új jászol, amely kerekeken
jár; a sertések, a hatalmas disznók, vízözön előtti szörnyetegekként
támolyogtak a korlátok között; a szárnyasok, gyöngytyúkok, sárga
kakasok, melyeknek olyan a sarkantyújuk, mint a török kard, az ám!
De a hadnagy hamar kiment megint, ez az állatszemle csak kerülő volt
bizonyosan, szándékos kerülő, aztán a kertbe vezette le a fiát a csodás
kis virágházig, melyet ő tákolt össze és évekig tartó nyomorúság után
átadott méltó hivatásának.
Idenézz, mondja, itt van megint egy pár virágocska, fogd és add oda,
akinek akarod. Vidd ezt, meg ezeket itt. Igen, elviheted mind, ami most
a kezedben van. Hazajöttél, hát most a tied. Idenézz, itt van egész
halom, hogy is hívják…